'

Idén 80 éve, hogy 1945. január 27-én felszabadult Auschwitz-Birkenau

nyomtatás

Idén 80 éve, hogy 1945. január 27-én felszabadult Auschwitz-Birkenau, a legnagyobb náci haláltábor. Az ENSZ által 2005-ben hivatalosan elismert emléknap a holokauszt hatmillió európai, köztük közel 600 ezer magyar áldozatának állít emléket valamint tiszteleg a roma közösségek, a fogyatékkal élők, a politikai üldözöttek és más kisebbségek tagjai előtt, akiket a náci ideológia áldozatává tett. Ez a nap egyben felhívás az emlékezésre, a tanulságok továbbadására, és a gyűlölet, valamint az előítéletek elleni közös cselekvésre.

A Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban tartott budapesti megemlékezés António Guterres ENSZ-főtitkár videóüzenetével kezdődött, aki kiemelte:

Ha hagynánk, hogy a holokauszt elhalványuljon az emlékezetünkben, az meggyalázná a múltat és elárulná a jövőt. Az emlékezés egy erkölcsi cselekedet, és felhívás a cselekvésre.

Ezt követően az intézmény igazgatója, Dr. Zima András Prof. dr. Grósz Andor kuratóriumi elnök nevében elmondott nyitóbeszédében rávilágított, hogy a vészkorszak során elvesztett emberi életek nemcsak számadatok, hanem személyes történetek, amelyek ma is érezhető hiányt hagytak maguk után. Mint fogalmazott:

A számok mögött emberek vannak, akik ugyanúgy álmokkal, vágyakkal, törekvésekkel rendelkeztek, mint bármelyikünk. Nem könnyű bemutatni azt az űrt, amit a vészkorszak tragédiája hagyott maga után, de mindenképpen meg kell kísérelnünk láttatni az életüket, a veszteségeiket és mindazt, amit elvettek tőlük.

A rendezvény egyik legmeghatóbb pillanata Sommer Katalin holokauszt-túlélő, MEASZ alelnök beszéde volt, amelyben gyermekkori emlékeit idézte fel:

Csak saját emlékeim vannak a gettóbeli életünkről, mert anyu nem mesélt, el akarta felejteni. De gondolom nem tudta, mert azokat a napokat nem lehet elfelejteni, a bombázásokat, az éhezést. A nemzetközi gettó egyik házában voltunk, a mai budai Nagy Antal utca 3-ban, ahova egyik nap betörtek a nyilas keretlegények, összetereltek a házban menedéket talált zsidókat és a közeli Jászai Mari téri parkba tereltek minket. Azt már csak a felszabadulás után tudtam meg, hogy a sor elején lévő embereket a Dunába lőtték, mint azt is csak akkor tudtam meg, hogy az a magas bácsi, aki odajött és próbálta nyugtatni a síró gyerekeket - mert nagyon sokan voltunk ott gyerekek, akik nagyon féltünk - Raoul Wallenberg, svéd diplomata volt. Hogy ki értesítette, az soha nem derült ki a számomra, de azt tudom, hogy neki köszönhetjük, hogy azt a napot túléltük, hogy én túléltem. Úgy érzem, hogy beszélni kell az 1944-ben átéltekről, főleg a gyerekeknek, mert amit a történelemkönyvekben olvasnak, az nem személyes, és ha már mi sem leszünk, nem lesz kitől kérdezni. Nem engedhetjük meg, hogy még egyszer megtörténhessen, hogy embereket vallási, vagy faji hovatartozás miatt üldözzenek, meggyilkoljanak. Már csak kevesen vagyunk, de még vagyunk. Nem akarom, hogy több gyerek félárván nőjön fel, mint én, vagy ne élje meg a felnőttkort, mint az unokahúgom, aki az auschwitzi gázkamrában pusztult el az édesanyjával együtt.

részlet a Civilhetes című lap január 28. -ai számából

2025. január 28.

Letölthető dokumentumok:Nincs letölthető dokumentum
MEASZ facbook oldala
2026. november 11. Szerda