A polgárháborútól való félelem volt Hitler legnagyobb szövetségese

Pontosan kimutatható, hogy az első világháború utáni Németország demokratikus intézményeinek mely gyengeségei vezettek 75 évvel ezelőtt Adolf Hitler hatalomra jutásához - állítja Heinrich August Winkler (70 éves) berlini történészprofesszor.

HVG: "Hitlers Machtergreifung", azaz Hitler hatalommegragadása - így emlékeznek ezekben a hetekben történészek, publicisták, politikusok a 75 évvel ezelőtti eseményre, amely e megfogalmazás szerint elkerülhetetlen csapásként érte Németországot. Ön viszont könyvében, előadásaiban következetesen "hatalomátadásról" beszél. Mit takar az eltérő fogalmazás?

H. A. W.: Lényeges politikai különbséget. Paul von Hindenburg birodalmi elnök ugyanis a weimari köztársaság alkotmányát betartva nevezte ki 1933 elején Adolf Hitlert kancellárrá. Nem forradalmi aktusról volt tehát szó, mint azt a nácik később szerették volna beállítani. Az más kérdés, hogy a kormányzati hatalom birtokában aztán a náci párt, az NSDAP és Hitler az alkotmányt szisztematikusan szétrombolták, hatalmi monopóliumot építettek ki. Ennek fontosabb állomásai voltak a Reichstag-tűzre hivatkozva 1933. február 28-án kiadott rendeletek, a március 23-ai úgynevezett felhatalmazási törvény - amely minden hatalmat a kormány s így Hitler kezébe összpontosított -, majd a pártok betiltása, végül az államfői és a kancellári poszt egyesítése.

HVG: Mikor volt az utolsó lehetőség, amikor ezt a folyamatot meg lehetett volna állítani?

H. A. W.: Hitler januári kancellári kinevezése mellett 1933. március 5-e a döntő dátum, ekkor ugyanis Reichstag-választások voltak, s bár Hitler már kancellár volt, de még minden veszély nélkül lehetett a nácik ellen szavazni. Ezen a választáson az NSDAP 43,9 százalékot kapott, kevesebbet ugyan annál, mint amennyire számítottak, de elegendőt ahhoz, hogy a 8 százalékot elérő konzervatív-polgári német nacionalista párttal végül is 51,9 százalékos többségre tegyenek szert. Ez egy demokratikus mandátum volt, ami azonban nem jöhetett volna létre a konzervatív-polgári szövetségesek nélkül.

HVG: A történelemkönyvekben innen datálódik az a korszak, amit már a regényekből, filmekből, visszaemlékezésekből is jól ismer a világ: a nácik 12 éves uralma. De mi volt a tényleges kezdet, mi vezetett idáig?

H. A. W.: A kezdet kezdete a weimari köztársaság első éveire esik. Ekkor is megvolt a pártok betiltásának rendeleti lehetősége - sőt ezt átmeneti időre egyszer-kétszer még alkalmazták is az NSDAP ellen -, de a köztársaság gyengesége alapvetően éppen az volt, hogy nem tudta megakadályozni, hogy formálisan demokratikus, jogszerű eszközökkel támadják, majd végül felszámolják a parlamenti demokráciát. Hitler nagyszerűen kihasználta ezt az értékrelativizmust. Az addig országos szinten csak afféle szórványpártnak számító, 2-3 százalék körüli eredményeket elérő NSDAP igazi áttörése még így is csak 1930-ban következett be, amikor is a szeptemberi Reichstag-választásokon hirtelen a második legnagyobb politikai erővé nőtte ki magát.

HVG: Ehhez persze az is kellett, hogy 1930 márciusában megbukjon a szociáldemokratáktól a jobboldali-liberális német néppártig a politikai erők széles spektrumát képviselő nagykoalíciós kormány. Mi volt a szakítás oka?

H. A. W.: Nem tudtak megegyezni egy olyan - ha úgy tetszik szakmai - kérdésben, mint a munkanélküli-biztosítás. Ez vezetett oda, hogy a parlamenti többséggel való kormányzást felváltotta a birodalmi elnök szükségrendeleteivel való kormányzás. Erre a weimari alkotmány lehetőséget adott, amihez azt is hozzá kell tenni, hogy a katolikus centrumpárthoz tartozó akkori kancellár, Heinrich Brüning kisebbségi kormányát a szociáldemokrata párt, az SPD kívülről támogatta, éppen azért, mert így szerette volna megakadályozni Németország további jobbratolódását. Ez azonban mégiscsak bekövetkezett, mert Hindenburg 1932-ben - a hadsereg vezetése és az autoriter irányítású bismarcki időkhöz való visszatérést szorgalmazó kelet-poroszországi agrárnemesség nyomására - Franz von Papen személyében új kancellárt nevezett ki, majd feloszlatta az alig két éve megválasztott Reichstagot.

HVG: Változott volna valami, ha a parlament kitöltheti a ciklusát?

H. A. W.: Döntően. Akkor ugyanis a választásra csak 1934 szeptemberében került volna sor, márpedig erre az időre minden szakértő a gazdaság fellendülését s mindenekelőtt a munkanélküliség csökkenését jósolta. Vagyis csökkent volna a választók hajlandósága szélsőséges pártokra, nevezetesen a nácikra és a kommunistákra szavazni. Az 1932 nyári választáson az NSDAP 37 százalékkal a legerősebb párt lett, a kommunisták pedig 17 százalékot kaptak. Így Németország gyakorlatilag kormányozhatatlanná vált, újabb választást kellett kiírni. Ezen a nácik 2 millió szavazatot vesztettek, miközben a kommunisták 600 ezerrel növelték voksaik számát. Ettől kezdve a polgárháborútól való félelem volt Hitler legnagyobb szövetségese.

HVG: Amikor Hindenburg utóbb kancellárrá nevezte ki Hitlert, talán maga is elhitte, hogy a polgári oldal kordában tartja majd Hitlert, aki viszont megvédi az országot a kommunistáktól, a bolsevizmustól. De mivel tudta Hitler megnyerni magának a német lakosságot?

H. A. W.: Az antiszemitizmus csak a náci párt belső összetartásában játszott nagy szerepet. A választási harcokban kevésbé: ott Hitler a munkásokat akarta megnyerni magának, s az ő köreikben ezekkel a jelszavakkal kevesebbet lehetett elérni. A nácik agitációjának a középpontjában ezért az elvesztett első világháború következményei, a versailles-i békeszerződések és a jóvátételi kötelezettségek elleni harc, a marxizmus, a bolsevizmus réme szerepeltek.

HVG: Milyen szerepet játszott Hitlernél a szónoklat, a nyelv?

H. A. W.: Hitler előszeretettel használt átfogó, nagy fogalmakat, mint népközösség, nemzet, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az osztálykülönbségeket áthidalva összegyűjtsék az embereket a horogkeresztes zászló alá. S minél inkább előtérbe helyezte a nemzeti érdekeket, annál jobban bízhatott abban, hogy a hívei között egyébként meglévő érdekellentéteket háttérbe tudja szorítani.

HVG: A mai kor embere Hitlert mint díszszemléken parádézó egyenruhás hadvezért vagy tömegeket fanatizáló, üvöltő szónokot ismeri. De tudott frakkban-cilinderben is megjelenni szolid polgári rendezvényeken. Ez csak álca volt, a megnyerés trükkje?

H. A. W.: Hitler a maga módján rendkívül olvasott volt, rendszertelenül, de nagy érdeklődéssel falta a történeti munkákat. Létrehozott magának egy olyan történelem- és világképet, ami tulajdonképpen a hagyományos, polgári műveltség kiforgatása volt, de sok fiatal értelmiségi ebből következően valamiféle közelséget érzett Hitlerhez, akiben a német egység megteremtőjét látták, aki túlnő Bismarckon, a kicsinyes megoldásokon, s visszaszerzi Németországnak a régi dicsőséget.

HVG: A harmincas évek Németországában kiderült: a parlamenti demokrácia sebezhető, sőt felszámolható a parlamenti demokrácia eszközeivel. Milyen tanulságokat vontak le ebből Nyugat-Németországban a második világháború után?

H. A. W.: A második világháború utáni szövetségi köztársaság alaptörvényének megalkotói szisztematikusan tanultak a weimari időkből. Megszüntették a parlament és az államfő hatalmi dualizmusát, s olyan kancellári demokráciát alkottak meg, amelyben a végrehajtó hatalom feje a kormányfő, aki viszont a parlamentnek tartozik felelősséggel. Az államfő, a szövetségi elnök pozíciója ma sokkal gyengébb, mint a weimari köztársaság idején a birodalmi elnöké volt. S a kormányfőt sem lehet egyszerűen megbuktatni: Németország kancellárját csak úgy lehet leváltani, ha a parlament rögtön újat is választ. Ez is a weimari köztársaság tanulsága. A mai alkotmány a politikai harc végső eszközeként ismeri a pártok betiltásának lehetőségét is, amennyiben egy párt a demokratikus rend megdöntését hirdeti. A történelmi tanulságok levonása annak is köszönhető, hogy a háború utáni német politikában meghatározó szerepet játszottak olyan emberek, akik saját bőrükön tapasztalták meg a weimari idők következményeit. Ki belső emigrációban, mint a kereszténydemokrata Konrad Adenauer, az első kancellár vagy a liberális Theodor Heuss, az első államfő, ki pedig külföldre menekülten, mint a szociáldemokrata Willy Brandt. Őket valamennyiüket átitatták a weimari tapasztalatok.

WEYER BÉLA

(Forrás: www.hvg.hu )

2008. március 3.