A roma holokauszt évfordulóján

Hanti Vilmos beszéde 2007. augusztus 2-án, az Országos Cigány Önkormányzat romaholokauszt-megemlékezésén.

Kedves Barátaim és Testvéreim!
Hölgyeim és Uraim!

Szomorú esemény 63. évfordulójára emlékezve gyűltünk ma össze. 1944. augusztus másodikának éjszakáján az auschwitzi megsemmisítő táborban 2897 munkaképtelennek nyilvánított cigányt gázosítottak el a nácik. Ez a tragikus epizód lett a cigány holokauszt, roma nyelven porrajmos emléknapja. Gyászos, ám csak egyetlen pillanat volt ez a nap az egész európai cigányságot fenyegető hitlerista tömeggyilkosságok folyamatában, hisz az általuk megölt roma áldozatok számát 300 és 500 ezer közöttire becsülik a szakértők.

A III. Birodalomban 1935-ben hatályba lépett nürnbergi úgynevezett faji törvények a cigányságot és a zsidóságot a „germán faj” (ha ilyesmiről egyáltalán lehet komolyan beszélni) tisztaságát fenyegető társadalomellenes elemeknek minősítették, polgári jogaiktól megfosztották és a nemzet közösségéből kirekesztették őket. A II. világháború kitörése után következett a tömeges deportálás, a kényszermunka, majd az egyre növekvő számú munkaképtelen megsemmisítése. A még dolgozni képes deportált cigány férfiak és nők zömét, hogy megakadályozzák az „aszociális elemek” elszaporodását, sterilizálták. Romák voltak kedvenc kísérleti alanyai a táborok szadista náci orvosainak, doktor Mengelének és kollégáinak.

Ez a gyakorlat a háború éveiben több-kevesebb változatossággal elterjedt a németek által megszállt, illetve a hitleri szövetségi rendszerhez csatlakozott európai országokban, és nem kerülte el ezek egy részét 1944–45 folyamán a magyarországi cigányság sem.

Barátaim! A roma Holokauszt hazai vonatkozásairól nem szeretnék nektek történelem órát tartani. A megélt borzalmakat: a munkaszolgálatot, a komáromi vár gyűjtőtáborát, a németországi lágerekben történteket, a nyilasok által itthon végrehajtott tömegkivégzéseket felmenőitek, az események túlélői elmondták, el kellett, hogy mondják nektek. Bölcsen tudták: az emlékezés, a tanulságok ismerete lehet az egyik biztosítéka annak, hogy mindez ne ismétlődhessék meg. Mert ebben az akaratban, eltökéltségben veletek egyek vagyunk. Úgy véljük: a nemzet többségének is illő részt venni az emlékezésben, és közös kötelességünk elgondolkodni a tanulságokon.

Magyarok és cigányok sok évszázada élnek együtt a Kárpát-medencében. Az utóbbiak léte sosem volt könnyű. Divatos formulával szólva történelmi sorsuk volt a hátrányos helyzet, ám úgy-ahogy elfoglalták helyüket a társadalmi munkamegosztásban, és – ha olykor nehezen is – éltek, élhettek. Ám ahogy mind jobban teret hódított hazánkban a náci fajelmélet magyar változata, nem kellett soká várni a szélsőjobb cigányügyi programjának megszületésére, aminek lényege a viszonylag gyors fizikai megsemmisítés volt.

A háborús bűnökért elítélt, kivégzett, és remélhetőleg napjaink demokráciájában a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága által még nem rehabilitált Endre László 1935-ben gödöllői főszolgabíróként felvetette, hogy a felnőtt cigányokat koncentrációs táborokba kellene zárni, esetleg sterilizálni, míg a szülőktől elvett gyerekek magyar családokhoz helyezve talán megjavulhatnának. Hasonló elképzeléseket fogalmazott meg 1940-ben egy, a fajelmélet alapján álló dolgozat szerzője, Gesztelyi Nagy László, aki a cigánykérdés „végleges, radikális és közmegnyugvást keltő” tervét fogalmazta meg. A megoldás – szerinte – koncentrációs táborok létesítése külön a nők és a férfiak számára. Így lehet „további szaporodásukat feltétlen megakadályozni”. Ennek érdekében javasolta a férfiak kasztrálását a szerző. A lágerekben a munkaképteleneket, akik „munkát végezni nem akarnak” kényszer – például az alkalmazott botbüntetés – ellenére sem, hagyni kell elpusztulni. A mű összegzése: azok a törekvések, amelyek „jó szívvel, megértéssel, humanizmussal, belátással kívánják a kérdést megoldani, már régen a múltéi, mind csődöt mondottak, tehát új rendszabályokat kell életbe léptetni, hogy a magyar társadalomnak ezt a rákfenéjét egyszer már véglegesen kiirtsuk”.

Hogy milyen hatása volt az akkori „korszellemnek” a közgondolkodásra, engedjetek meg egyetlen példát. Amikor a törvényhozásban zajlott a fajvédelmi jellegű harmadik zsidótörvény vitája a felsőház egyik tudós tagja, nevét nem szeretném említeni, őt már rehabilitálták, javasolta a jogszabály kiterjesztését a cigányságra is. Nem kellett sokat várni, hogy a teljes kirekesztést célzó nyílt, szégyentelen verbális erőszak tettekre váltódjék 1944–45 fordulóján, igaz, a „végleges megoldáshoz” szerencsére már nem volt elegendő idő.

Mindezt azért említem, mert láttuk, hogy az indulatok, előítéletek gerjesztette szó milyen veszélyes fegyver lehet. Mondhatjuk, s ez így is van, hogy most más időket élünk, mint akkor. Alkotmányunk, köztársaságunk rendje, uniós elkötelezettségeink legalább papíron védelmet biztosítanak a rasszista megnyilvánulásokkal szemben, s ez nagyjából igaz is, ám tudjuk: az ördög a részletekben van. A rendszerváltást követő elkerülhetetlen gazdasági átalakulás, melynek kétségtelenül legnagyobb vesztese a magyarországi cigányság volt, más társadalmi rétegeket is hátrányosan érintett. Megindult a bűnbakképzés, amelynek egyik áldozata a nehéz körülmények közt élő cigányság volt. A következményeket ismerjük, s azt is kénytelenek vagyunk tapasztalni, hogy a zsigeri indulatokat némelyek a politikai küzdelmekben is igyekeznek eszközül használni.

Itt kell megálljt kiáltanunk, s minden kisebbségnek, legyen az akár zsidó, cigány, vagy meleg, amelyet az újfasizmus szelleme fenyeget, össze kell fognia. Taktikai okokból sem lehet teret engedni semmiféle kirekesztésnek, rasszista, kisebbségellenes megnyilvánulásnak. Csak úgy lehet remélni a nemzet békés fejlődését, ha nem feledkezünk el s nemcsak az ünnepi megemlékezések alkalmából, de a hétköznapokon is a múlt keserű tanulságairól, és okulunk is belőlük.

Köszönöm megtisztelő figyelmeteket.

2007. augusztus 5.