A Budai Önkéntes Ezred hősei előtt hajtottak fejet

Egyszerre emblematikus és egyszerre szimbólikus a hely, ahol állunk.

A Vérmező, amely az újkor kezdete óta katonai gyakorlótér volt, 1795-ben pedig a jakobinus mozgalom kivégzett tagjainak, hazai felvilágosodásunk ébredő hazafiainak mártíromság-helyszíne lett.

Az 1896-os millennium eseményeit összefoglaló kiadványban a Vérmezőt említve azt olvashatjuk, hogy oda “a fanatikus szabadságbarátok, mint valami Golgotára járogatnak”.

Alig fél évszázaddal később, 1945-ben e tér ismét szabadságszerető emberek gyülekezőhelye lett. Szabadságszerető, ám kimerült, leharcolt, de új reményteljes embereké. Ezek az emberek magyar katonák voltak, akik borzadva tapasztalhatták szép fővárosuk, Budapest pár hét alatt romhalmazzá válását. Mikor Hitler 1944 telén Budapestet kinevezte feladhatatlan erődnek, akkor e magyar katonák még nem tudták mi vár rájuk, és milyen vészes jövőt jelent majd ez a parancs Budapestnek. A Magyar Királyi Honvédség a németekkel szövetségben 1941 nyara óta folyamatosan, immáron Magyarországon is visszavonulva harcolt a szovjet Vörös Hadsereggel. Az 1944. október 15-i nyilas puccs, az immáron hazájukat is elérő hatalmas háborús pusztítás, de a szovjetek fokozatosan egyre erőteljesebbé váló katonai fölénye is szerepet játszhatott abban, hogy a fővárosba szorult magyar katonák közül 1945. január közepétől nem csak egyenként fogságba esett hadifoglyok, hanem immáron alegységek is megadták magukat, sőt az átállás szándékával őket felkereső katonaszökevényekre hallgatva aránylag nagy létszámban jelentek meg a szovjetek oldalán.

A kezdeti pár száz fő magyar katona már január végén bekapcsolódott a Vérmező körüli harcokba. A Déli pályaudvarért vívott ádáz küzdelemben már nagyobb létszámban vettek részt: harcos tettüket és véres áldozatukat ma emlékkő hirdeti.

A nagyobb létszám azonban nagyobb véráldozatot is kívánt: a szovjet hadvezetés elfogadta jelentkezésüket, ám bizonyítaniuk kellett: a Budavárba beszorult német és magyar védőrség ellen a legveszedelmesebb helyeken, a legnagyobb véráldozatokkal járó rohamokra sok helyen őket indították. Ennek következtében sokszor 60-70 %-os veszteséget szenvedtek.

A több kisebb-nagyobb, immáron szövetséges magyar alakulatot a szovjetek február 12-én a közeli Kelenhegyen létrehozva, immáron Budai Önkéntes Ezred névvel felruházva, a saját csapataikkal azonos ellátásban részesítették és önállósították. Élére Variházy Oszkár alezredes került.

Variházy alezredes katonái már akkor, itt, a Petőfi Sándor versében 100 évvel korábban “szomjas vérmezőként” említett helyszínen választottak, mert választaniuk kellett. Ők már akkor elhagyták az embertelen rendszert felépítő, ordas eszméket hirdető fasiszta szövetséges hatalmat egy másik, reménytelibb szövetség óhajával. Voltak, akik antifasiszta meggyőződésből, de voltak, akik csak egyszerűen a humánum védelmében fordították fegyvereiket a németek, s a mellettük még akkor is harcoló magyar bajtársaik ellen. Sajnos akkor, 1945 februárjában is előfordulhatott, hogy magyar katona a magyarral szemben küzdött, de a később számolt, közel 600 fős veszteségük bizonyította az antifasiszta hatalmak előtt, hogy a magyar nép fiai az értelmetlen pusztításhoz nem hajlandóak segédkezet nyújtani, hanem lehetőségeihez képest hajlandó és képes ellene fellépni.

Ma is megrendülten gondolunk a 67 évvel ezelőtti napokra, amikor két zsarnoki rendszer gigászi hadseregének élet-halál küzdelme következtében Magyarország romtengerré változott. Ám a Budavári Palota magyar katonák által elfoglalt romjain 1945. február 13-án a szovjet mellett a magyar zászló is ott loboghatott, jeléül annak, hogy e nemzet nem csak meghalni hajlandó hazájáért, hanem élni is.

Az ezred Szabó Iván és Jurcsik Károly közös alkotásaként 1967-ben felállított és 2007-ben felújított emlékműve méltó módon hirdeti annak a 2500 magyar katonának a harcait, akik merték vállalni a fegyveres küzdelmet a fasizmussal szemben.

Hiszem és tudom: ma többen vagyunk, akik velük együtt hajlandóak lennénk a béke, a jog, a szabadság és a demokrácia, mindazon értékek védelmében hasonlóan cselekedni, amelyek nélkül egy modern európai ország nem létezhet.