„Őrzők, vigyázzatok a strázsán…”

1944 nyarára nyilvánvalóvá vált, hogy a németek nem nyerhetik meg a háborút: korábbi szövetségeseik közül előbb a románok, majd a finnek is átállnak a szövetségesek oldalára. Horthy Miklós már az első német vereségek után, 1942-től tapogatózni kezd az angolszászokkal kötendő különbéke felé, Kállay Miklós kormányfő ún. “hintapolitikája” azonban nem vezetett eredményre. Miután a szovjet csapatok 1944 elején megközelítik a magyar határokat, a kormány manővereiről tudomással bíró németek 1944. március 19-én, a kormányzót lépre csalva, megszállják az országot. Az augusztus 23-i román kiugrás után, szeptember 10-én Horthy a Koronatanács ülésén bejelenti elhatározását, hogy fegyverszünetet köt a Szovjetunióval.

1944. október 15-én délután egy órakor a Magyar Rádió közreadja a kormányzó kiáltványát, amelyben bejelenti fegyverszüneti kérelmét. Álláspontja alátámasztásául Bismarckot idézi: “Egyetlen nemzet sem köteles feláldozni magát szövetségesének oltárán.”

A kormányzói proklamáció, a háború és az üldöztetés végének reménye eufóriával tölti el a budapesti zsidókat. Sokan leszaggatják a sárga csillagot, kitódulnak az utcára, és ünnepelnek. Horthy utasítására szabadon bocsátják a politikai foglyokat, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselőt. Azonban rövidesen a Várat elfoglalják a németek, s este már Szálasi hadparancsát közvetíti a rádió.

A németek elfogják Horthy fiát, vele zsarolják, amely eredményesnek is bizonyul. A kormányzó lemond, és kinevezi miniszterelnöknek Szálasi Ferencet. Ezzel megtörténik a nyilas hatalomátvétel Magyarországon, e napon megpecsételődik végleg az ország sorsa a világháborúban.

Szálasi nemzetvezetőként aposztrofálja magát, a hadsereg irányítását is magára vállalja. A 18 és 45 év közöttieket mozgósítják, a gazdaságot kifosztják. Szálasi regnálása alatt a fővárosi zsidóság egy részét gettóba zárják, a Dunába lövetik, vagy gyalogmenetben Nyugat felé deportálják.

Az ellenállási kísérletek sorra sikertelenek, a Gestapóval együttműködő “számonkérők” letartóztatják a Magyar Diákok Szabadságfrontjának több vezetőjét, vizsgálják Dálnoki Miklós Béla “árulásának” körülményeit, a brutális kihallgatások sokakat elérnek. Radó Endre százados csendőrnyomozóinak egy csoportja számolja fel a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette ellenállási mozgalmat, annak katonai, politikai vonalát. A körülzárt és ostromolt Budapesten mindvégig razziáznak, kutatnak az ellenállók, partizánok, katonaszökevények és bujkáló zsidók után. Az elfogottakat intézkedésükre hadbírósági úton, de helyszíni agyonlövéssel is kivégezik.

A szabadon garázdálkodó, gyakran fiatal suhancokból álló nyilas csoportokat senki sem ellenőrzi. Hamarosan vidéken is megindult a gyilkolás. November elején földmunkára kivonultatott fővárosi zsidókat gyilkoltak le Kispesten, Dunaharasztin, Pécelen, Gyálpusztán, Pestszentimrén, és több helyütt a fővárosba vezető utakon. Fegyveres nyilasok október 20-ától a budapesti zsidók tízezreit sorakoztatják és elhurcolják. A legnagyobb gyűjtőhelyet a Nagybátony-Újlaki Téglagyár óbudai telepén állítják fel. November 6-ától onnan indítják a németeknek “kölcsönadandó” budapesti zsidók gyalogmeneteit Hegyeshalomba, átadandó őket az SS-nek. Pusztavámnál egy egész, főleg értelmiségiekből álló munkaszolgálatos századot géppuskáznak le. A Veszprém megyei Pápán 1945. február 2-án tartanak az egész városra kiterjedő kutatást; több száz gyanús személyt találnak, akik között lógós katona, szökevény, levente, ejtőernyős, bujkáló munkaszolgálatos, zsidó ember egyaránt akad. Felettük hadbíróság ítélkezik, többjüket a huszárkaszárnya udvarán végzik ki. Korlátlan terror tombol. A lakosság teljesen ki van szolgáltatva a nyilas terrorcsapatoknak.

A nyilasok okozta emberveszteség hiteles pontossággal egyelőre nem rögzített. Az 1944. novemberi deportálások 50 000 főnyi érintettjén felül a nyilas gyilkosságok és gettó embertelen körülményei megközelítőleg 15 000 ember halálát okozták. A vidéken, a megyékben történt gyilkosságok, felkoncolások eddig összesítésre nem kerültek, ennek pótlása szükségszerű lenne.

Hazánk történelme során rendre tragikus következményekkel járt, ha semmibe vették az emberi méltósághoz való jogot. Az áldozatokra kegyelettel emlékezni azért szükséges, mert csak ők tarthatják ébren az utókor lelkiismeretét. Egyre inkább a hiteles közvetítőkre, az “őrzőkre” marad az antifasizmus további aktív képviselete.