Megemlékezés a Szabadság téri Szovjet emlékműnél |  |
Hagyományainknak megfelelően idén is meghajtjuk fejünket a hazánk felszabadításáért életüket áldozó szovjet katonák központi emlékműve előtt.
Tisztelt Hallgatóim! Barátaim! Hölgyeim és Uraim!
Hagyományainknak megfelelően idén is meghajtjuk fejünket a hazánk felszabadításáért életüket áldozó szovjet katonák központi emlékműve előtt. Évről évre megismétlődő gesztusunk kiállás: ami 1944/45. fordulóján, Magyarországon történt, az minden tragikus kísérő jelenségével együtt is felszabadulás volt, s ezért a legnagyobb áldozatot vitathatatlanul a szovjet Vörös Hadsereg katonái hozták. Tisztelgésünk egyúttal vonatkozik az antifasiszta koalíció keretében magyar földön harcoló, itt elesett katonájára: a bolgár, jugoszláv, román harcosokra, az angol és amerikai légierő lelőtt pilótáira is. Áldozatuk nélkül nem kerülhetett volna sor a sajnálatosan rövid életű demokratikus kibontakozásra, vagy a földreformra 1945 tavaszán. Ha szerepvállalásukról csak a háborús pusztítások jutnak ma egyesek eszébe, azt kell mondanunk: a történet nem 1944-ben, hanem 1939 és 1941 között kezdődött, s aki ezt nem érti, annak javasolhatjuk: többször egymás után olvassa Teleki Pál búcsúlevelét.
Büszkék vagyunk rá, hogy a szövetséges hadseregek, az európai partizánmozgalmak soraiban ott találjuk számos honfitársunkat, akik jól tudták: Monte Cassinónál, a brjanszki erdőben, az afrikai homokban, vagy Párizs barikádjain hazájukért is harcolnak. Sajnálatos, hogy az ő tisztességükért kevesebben állnak ki, mint a „becsület napján” fővárosunk utcáin felvonuló neonácik, vagy az újmódi gárdisták, akik vonulgatásaikkal megszégyenítik országunkat a világ előtt. Tudhatnák: a történelemben nincs visszaút, s reménytelen újra „játszani” a II. világháborút.
Amikor évről évre számos ország diplomatáival együtt helyezzük el az emlékművön a megemlékezés koszorúit, mindig bizonyságot szerzünk, hogy mi vagyunk a hajdani antifasiszta koalíció értékrendjének örökösei, azé a hagyományé, ami összecementezi kontinensünk nemzeteit. Szeretném remélni, hogy azok, akik ma a felzavart értékek világában talán másként gondolkodnak erről az évfordulóról, egyszer önvizsgálatot tartanak: mert nem lehet egyszerre európai magyarnak lenni és a gárdának tapsolni.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Hanti Vilmos,
2008. 04. 03.
2008. április 5.
