A „Kecskési-ügy” |  |
„E Kossuth-ünnepély után megszállhatják városunkat, de elfoglalni nem foglalják el soha!” – írta Kecskési Tibor a saját nevével aláírt röplap szerzőjeként a német megszállás ellen tiltakozva 1944. március 22-én. Godó Ágnes a Magyar Hadtörténeti Levéltár dokumentumait teszi közzé.
A magyar királyi Csendőrség különleges helyet foglalt el a Horthy-rendszer erőszakszervezeteinek sorában. A revíziós, irredenta és nacionalista eszmék feltétlen elkötelezettjeként odaadással hajtotta végre a társadalmi rend belbiztonsága védelmében rá háruló feladatokat. A nem nagy létszámú, de országosan jól kiépített testület fenntartás nélkül verte szét a munkások, bányászok és szegényparasztok tüntetéseit, sortűzzel oszlatta sztrájkjait. Nyilván ezért írta Horthy exkormányzó az emigrációban egy csendőrőrnagynak, hogy „a csendőrség volt - meggyőződésem szerint Magyarország legjobb intézménye... Ha visszatérhetünk hazánkba, a csendőrség megszervezése lesz s legsürgősebb …”
A második világháború éveiben tovább nőtt a csendőrség hatásköre és hatalma. A politikai rendőrséggel karöltve következetesen vette ki részét az üldözöttek, a baloldaliak és a háborút ellenző megmozdulások szereplői elleni hajtóvadászatokban, a letartóztatásokban, az elfogottak kegyetlen meg kínzásában, sőt megölésében. Meghatározó és aktív szerepe volt a zsidótörvények végrehajtásában, a gettósításban, a deportálásokban, az antifasiszta ellenállók és a partizánok üldözésében.
Az egész társadalom elvárását teljesítette a Magyar Nemzeti Ideiglenes Kormány a csendőrség feloszlatásáról szóló 1.690/1945. sz. rendeletével.
A megaláztatásokat, kínzásokat, a testi-lelki szenvedéseket túlélők – többségükben MEASZ-tagok – soha sem felejtették és nem felejtik el a csendőrök brutalitását. Ezért is érthetetlen számukra több csendőr válogatás nélküli rehabilitálása az utóbbi években.
A jogos felháborodásnak azonban van egy – számomra végig nem gondoltnak tűnő –kísérője: az általánosítás . Ettől viszont nemcsak az egykori üldözötteket és az antifasiszta veteránokat óvnám.
Az egyes ember – még ha csendőr is – egy számára elfogadhatatlannak ítélt térben és időben, helyzetétől függetlenül is dönthet lelkiismerete szerint. Ugyanis voltak csendőrök, sőt tisztek – igaz alig néhányan –, akik megpróbáltak emberek maradni. Ezekre a ritka kivételekre nem terjeszthető ki automatikusan a bűntetteket elkövető testület és állományának döntő többségének jogos elítélése. Különben pl. vitéz Kudar Lajos csendőrezredes – poszthumusz altábornagy – sem lehetne a magyar polgári ellenállás mártírja.
Rátérve a Kecskési Tibor csendőrhadnagy (1944. január 1-től főhadnagy) esetére. Az 1960-as évek végén Jugoszláviában folytatott kutatásaim során találkoztam először a nevével. Kételkedve hallgattam azokat a szlovén, horvát és vend egykori partizánokat, akik 1943 elejétől 1944 áprilisáig kapcsolatban voltak vele, mint a muraszombati csendőrszázad parancsnokával. Elmondták, hogy Kecskési veszedelmes kettős életet élt, hogy segíthesse a magyar megszállás idején a felszabadító harcukat, mentette az embereket és ezen kívül számukra nagyon értékes politikai agitációt is folytatott. Tollas Tibor álnéven röplapokat, újságcikkeket írt a háború, a nácik ellen, melyeket a partizán-összekötők sokszorosítva messze a térségen túl – így Magyarországon is –, terjesztettek.
1944. március 19-én a hitleri csapatok megszállták Magyarországot. Kecskési röplapokon mozgósította a helybelieket a délután tartandó Kossuth-ünnepre. A gyülekezés antifasiszta tömegtüntetéssé vált, amit a magyar rendőrség szétvert. Március 22-én – ekkor már az igazi nevén aláírva – újabb röplapon bátorította a lakosságot. Ezzel leleplezte magát. Büntetésből visszaminősítették szakaszparancsnokká és áthelyezték a 117. sz. tábori csendőrzászlóaljhoz. Ezzel az alegységgel érkezett 1944. április 25-én Beregszászra.
A városban Kecskési akadémista évfolyamtársa, a reá nagyon hasonlító Fery Pál csendőr főhadnagy ekkor már felállította a téglagyár területén a gettót, ahol 11.000 ember zsúfolódott össze szörnyű körülmények között. Fery volt a felelős a mielőbbi deportálások megszervezéséért is. Utasította a beérkezett 117.sz. zászlóalj parancsnokát a gettó őrzésére és a vasútvonal őrzésére való felkészülésre is. Kecskési már az első napon szembesült Fery és emberei kegyetlenkedéseivel, ami az első szerelvény összeállításánál borzalmas méretek öltött. Kérte az őt jól ismerő előjárótól az azonnali áthelyezését. Néhány nap múlva Kecskési és alegysége már meg is érkezett a ma Ukrajnához tartozó Tiszaújlakra, vagyis a beregszászi tömeges deportálások idején már nem tartózkodtak a városban.
A magyarországi hadműveletekben a harcászati feladatokra kiképzetlen csendőralegységeket a honvédség kötelékébe tagolták. Kecskési 1944 szeptemberében megbetegedett. Előbb a budapesti XI.sz. helyőrségi kórházban, majd a szombathelyi közkórházban ápolták. 1945 januárjában tért vissza alakulatához, amely ekkor már Veszprémben tartózkodott. A kiképzés hetei következtek. A német páncélököl alkalmazásának gyakorlatán a fegyver váratlanul felrobbant és Kecskési mindkét kezét roncsolta. A veszprémi 7. sz. tábori kórházban február 12-én megműtötték. A Németországba történő kitelepítés hírére március 21-én félig gyógyultan megszökött és egy hét múlva századával a Kőszegtől északkeletre fekvő Horvátzsidánynál átállt a szovjet csapatokhoz. Budapestre visszatérve a bemutatott igazoló iratokat elfogadva „Igazolt”-nak nyilvánította az illetékes bizottság, ezután vonult be az új magyar demokratikus hadseregbe.
1947 végén, valószínűleg feljelentésre, az ÁVO letartóztatta azzal a váddal, hogy ő volt a beregszászi gettó parancsnoka és a deportálások kegyetlen végrehajtója. A népbíróság 1948-ban az egymásnak teljesen ellentmondó tanúskodások alapján ítélte 10 év börtönre, amit 1949. december 8-án a Népbíróság Országos Tanácsa másodfokon is jóváhagyott, betudva a börtönben már letöltött két évet. Egyik sem vette figyelembe, hogy Kecskési és más tanú is Fery Pált nevezte meg, mint gettóparancsnokot. Kecskési beregszászi tartózkodásáról – arról az alig három hétről – azóta sincs semmiféle dokumentum. Az is elgondolkoztató, miért nem keresték Feryt? Lehet, hogy időben elhagyta az országot és sok más háborús bűnöshöz hasonlóan a francia idegenlégióban „veszett nyoma”. Fery szélsőségesen gyűlölte a baloldaliakat, még jobban a zsidókat. Bosszúszomját feltehetően az is táplálhatta, hogy egyik rokonát, Fery Oszkár honvéd-altábornagyot, a m. kir. csendőrség 8. felügyelőjét 1919. július 22-én a „Lenin-fiúk” meggyilkolták és a Dunába dobták.
Kecskési Tibor mindössze 36 éves volt, amikor 1956-ban szabadult a börtönből. Hamarosan elhagyta az Magyarországot, előbb Bécsben, majd 1997-ben bekövetkezett haláláig Münchenben élt. Megalapította és szerkesztette a „Nemzetőr” című magyar nyelvű emigráns politikai újságot, melyben – ismereteim szerint – általában náci- , nyilas- , szovjet- és kommunistaellenes tartalmú cikkeket írt. Ezért balról is és jobbról is rendszeresen támadták.
1991-ben az MDF kormány rehabilitálta és kitüntette. 1997-ben a Magyar Újságírók Országos Szövetsége „örökös tag” címmel tisztelte meg.
Ez az elismerés az idén – 11 év után – újra felborzolta a kedélyeket. A tiltakozás politikai alapja az 1947-1949-es vád ismétlése. Az igazi ok és cél azonban: a MÚOSZ „örökös tagja” cím visszavonása, törlése. A tisztességes megoldás szerintem az lenne, ha az ellenzők szakmailag, erkölcsileg és politikailag is bebizonyítanák, miért nem méltó Kecskés Tibor erre a megtisztelő címre.
Ha a „Nemzetőr” c. újság szerepe és tartalma ma is elfogadhatatlan, megoldás lehetne, hogy a MÚOSZ szakmai testülete ismerje meg az újság fellelhető számaiban írt Kecskési-cikkek szellemiségét, tartalmát, tényeit és tévedéseit vagy rágalmait. Azután döntsön, és végre lezárulna ez az egész ügy.
(A szerző a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökségének tagja.)
a kapcsolódó dokumentumokat itt tekintheti meg:
http://www.antifasiszta.hu/fotoalbum/6
2008. március 25.
