Fityisz Hitlernek! |  |
Elmeséli, csupán egy ténylegesen érdekesnek ígérkező beszélgetést utasított vissza. Véletlen egybeesés volt, hogy épp Hitler hatalomra kerülésének napján hagyta el Berlint, ahol doktoriját írta, mert lejárt a tartózkodási engedélye. Sosem találkozott vele. Pedig kétszer is üzent, beszéljen vele. De ő fityiszt mutatott. Viszont elolvasta a Mein Kampf-ot és felháborodott a stílusán, a tartalmától pedig a fasizmus esküdt ellenségévé vált.
Többször panaszolta, rajta akarták elverni a port évszázadokra visszamenőleg mindazért, amit dinasztiája valaha is elkövetett. Tízévesen vált "családfővé", aztán szinte mindenkivel összehozta a sors, aki számított a 20. században. Ötven éve mondott le trónigényéről az utolsó magyar király és osztrák császár, IV. Károly legidősebb fia, Habsburg Ottó aki élete 99. évében, július 4-én aludt el örökre bajorországi házában. Ma, szombaton Bécsben helyezik örök nyugalomra a kapucinusok kriptájában.
Hat nyelven beszélt folyékonyan, de elsősorban magyarnak és európainak tekintette önmagát.
Megadatott, hogy 1916. december 30-án kisgyerekként ott lehetett 29 éves apja koronázási ceremóniáján a budai Várban, a Mátyás-templomban, ahol aztán évtizedekkel később leánya esküvőjét is tartották. Négyesztendősen is sok mindent örökre rögzített memóriájában az óriási eseményből, a pompázatos külsőségekből, a forgatagból, emlékszik apja dombra való fellovaglására, még Tisza Istvánra is, aki a színpompába öltözött főurakkal ellentétben fekete díszmagyart viselt.
A "királypuccs" után menekülni kényszerült a család, ki erre, ki arra. Egyik hajóról a másikra rakva szállították ide-oda a Nagykövetek Tanácsa döntése értelmében az utolsó magyar királyt, mígnem Madeira szigetén kötöttek ki.
Ott is temették el aztán IV. Károlyt. A száműzetésben, 35 évesen (cáfolván az összeesküvés gyanúját: tüdőgyulladásban) elhunyt édesapjától elsősorban bátorságot, Istenbe vetett bizalmat és nagy hazafiasságot tanult útravalóként. És a magyar irodalom szeretetét. Apja több Petőfi-költeményt is betéve tudott. A forradalmi versek közül például az Akasszátok föl a királyokat! fiának is megtanította.
Szerinte apja, akivel alig-alig találkozhattak, mert folyton a fronton volt, jól látta, hogy elveszett a háború, s ezért minél gyorsabban békét akart kötni. Mert szerinte ez az államférfi feladata. Úgy vélte, apja úgy vette át a kormányzást, mint az a pilóta, aki egy törött szárnyú gép vezetését veszi át útközben. Nem akarja elhagyni a posztját, próbálja valahogy megmenteni a repülőt és az emberek életét.
Megtanulta azt: egy uralkodó soha nem mondhat le, csak megfoszthatják trónjától. És IV. Károly békét akart a világháború lezárásaként. Rendkívül tisztelte Tisza Istvánt; Vázsonyi Vilmost pedig beültette a kabinetbe, mint első zsidó minisztert, aki nem akart a Bibliára felesküdni, hanem csakis a Talmudra. Ezt is elfogadta.
A trónfosztás helyszínén
Ottó csak 39 évesen nősült meg, elvéve Regina hercegnőt, s házasságkötése után pár évvel 1954-ben telepedett le a Starnbergi-tó közelében, Pöckingben, mert közel akarta magát érezni Közép-Európához, hogy hét gyermeke, bármerre is vesse őket később a sors, életre szólóan "teleszívhassa tüdejét" ezzel a sajátos légkörrel. Szerinte München a hidegháború idején Közép-Európa titkos fővárosa volt, azért csábult épp oda a Szabad Európa Rádió is.
Tíz évesen vált "családfővé" a később hat nyelvet megtanuló, a németet és a magyart egyaránt anyanyelvének tekintő Habsburg Ottót tudásra, emberségre a Pannonhalmáról küldött bencések nevelték az emigrációban. (Ezért is kerül szívkapszulája végakaratának megfelelően a monostorba.) A világbolyongóvá vált birodalmi trónörökös hosszú évtizedeket szánt kanyargós életútjából keresztény-szociális elkötelezettséggel az európai egység megvalósítására, főhivatásként pedig a kelet-európai országok és főként a kisebbségi jogok védelmére.
Sorsszerűen vált antinácivá és antikommunistává egy személyben, mert szembeszállt mindazokkal a múltszázadi törekvésekkel, melyek megkérdőjelezték a szabadságjogokat. De talán nem volt hiábavaló élethosszig tartó küzdelme a megosztottságok és félelmek nélküli Európáért. A Habsburgok történetileg mindig is meghatározó európai jelenség voltak. Már 1936-ban, a Páneurópau Unió megteremtésekor felismerte: az európai egység, együttműködés tökéletesen illeszkedik saját dinasztiája céljaihoz (hiszen soha nem egy nemzeten, nem egy országon uralkodtak), kiút lehet a földrész széttagoltságából a kataklizmákat követően - amint azt Gerő András történész is fejtegette vele kapcsolatban. És a politika - saját bevallása szerint - elsősorban felelősséget jelentett számára. Kevese azoknak, akik mindenképpen helyet érdemelnek a 20. század politikai arcképcsarnokában.
Bár a nemzeti emlékezetben sosem volt osztatlan a Habsburgok iránti megbecsülés - talán csak József nádor és Erzsébet királyné mentesült a közutálat alól -, Ottó iránt mindig tisztelettel fordult a magyar nép, elfogadott emberré vált, hiszen soha nem törekedett az idővel úgyis szétporló hatalom megszerzésére. Még a tálcán felkínált köztársasági elnöki jelöltséget is, a reá jellemző realitás érzékkel nem fogadta el. Elég bölcs volt, hogy rájöjjön, csupán spirituális az igazi hatalom. Mert minden hatalom elkopik, egyetlen nem, ami az emberek szeretetére építkezik. Ez az, ami történelmi korszakokon is átível. Több mint két évtizedig volt jelen a magyar politikában, de soha nem "osztotta az észt", hogy merre, hány méter, csak elmondta a véleményét. Sosem tekintélyelvből mondta ki az utolsó szót: megpróbálta megérteni tárgyalópartnere érveit és arra reagált. Hatvan magyar település választotat díszpolgárává, több egyetem is díszdoktorává avatta. Ezzel minden "vetélytársát" lekörözte.
Alkalmi levélváltások után Mariazellben találkoztunk személyesen. A Magyar Nemzet tudósítójaként láttam imádkozni Mindszenty bíboros sírjánál. Mielőtt díszpompával hazaszállították - az alapítvány révén a Habsburgok közreműködését sem nélkülözve - a hercegprímás földi maradványait végső nyughelyére Esztergomba. (Előfeltétele az volt, hogy az utolsó szovjet katonai is kitegye lábát az országból). Láttam, tiszteletét tenni az őt köszöntő bíborosoknak, az elmaradhatatlan gyűrűcsókkal, térdhajtással. És láttam a nyugtázott öröm átfutó mosolyát az arcán, az erőfeszítések megérdemelt sikerét az utókor számára is elkönyvelendő.
Emlékeztettem rá: a hercegprímás elleni perben az egyik vádpont épp az volt, hogy Chicagóban egy szállodai szobában találkozva "szervezkedtek" a királyság helyreállításáért, illetve a népi demokratikus államrend megdöntése érdekében. (Mindszenty a világegyház egyik rendezvényén, az ottawai Mária-kongresszuson vett részt 1947-ben.) Azzal hárította mindezt el, hogy - szavai szerint - túl realisták voltak, hogy ilyesmiről ábrándozzanak. Ez igencsak groteszk lett volna. Arról cserélték ki nézeteiket, miként lehetséges Magyarországon segíteni, például a szegénység enyhítése, vagy épp az egyház boldogulása érdekében.
Volt, hogy az anyósülésen" fuvaroztam az autómban, mert megkért, vigyem el egy városligeti rendezvény után a budapesti rezidenciájának tekintett Gellért szállóba. Nem hagytam ki persze a Szabadság (= Ferenc József) hidat. Közben beszélgettünk és beszélgettünk.
Provokáltam azzal, megfordult-e már a debreceni nagytemplomban, ahol 1849 áprilisában sorsdöntő ülést tartott az országgyűlés, amelyet számos halálos ítélettel toroltak meg aztán. Vette a lapot, nem lehetett zavarba hozni: "Igenis jártam abban a kálvinista templomban, ahol Kossuth kihirdette a Habsburg-ház trónfosztását. De úgy vélem, ami megtörtént, megtörtént. Nem szeretem, ha az emberek a múltért, az elmulasztott lehetőségekért keseregnek, vagy a múlton hiábavalóan rágódva szomorúságban aszalódnak napjaik. Épp ellenkezőleg: pozitívan kell a múltra tekintenünk, hiszen már az Isten sem tud változtatni rajta. Persze hiszek benne, mindennek megvan az értelme, mi miért és mi módon történt. Elrendeltetve.
Az a fő, integrálja a történelmet az ember, és ne vonjon le belőle ellenséges konzekvenciákat a jelenre nézve" - láott el megszívlelendő tanácsokkal.
"Manapság többet írunk a szélsőségekről, de tényelegesen nem erősebbek, mint a múltban - érvelt az Európát fenyegetni látszó szélsőségekkel kapcsolatban. - .Minden társadalomban akad egy-két bolond és excentrikus figura. És ezek közül egyesek a szélsőbalra, mások a szélsőjobbra sodródnak. Válság esetén mindig felélednek, de nem számítanak számukat tekintve mindaddig, míg nem engedik a demokratikus erők, amit a weimáriak megtettek: önként kapituláltak!"
Felvetésemet, miszerint rendkívüli hatással bírnak a fiatalokra a szélsőséges eszmék, úgy nyugtázta: "Bizonyos mértékben igen, mert talán nem eléggé informáltuk őket ezek tartalmáról, hátteréről. De egyelőre nem látok nagyobb veszélyt. Egyelőre!" Aztán hozzáfűzte: "Sosem elég bölcsek az emberek, amikor jó dolguk van. Bölcsek csak akkor lesznek, ha veszélyessé válik a helyzet."
Fityisz Hitlernek!
Elmeséli, csupán egy ténylegesen érdekesnek ígérkező beszélgetést utasított vissza. Véletlen egybeesés volt, hogy épp Hitler hatalomra kerülésének napján hagyta el Berlint, ahol doktoriját írta, mert lejárt a tartózkodási engedélye. Sosem találkozott vele. Pedig kétszer is üzent, beszéljen vele. De ő fityiszt mutatott. Viszont elolvasta a Mein Kampf-ot és felháborodott a stílusán, a tartalmától pedig a fasizmus esküdt ellenségévé vált. "Olyan szörnyű német nyelven íródott, hogy igazi megerőltetés volt ezen átrágnia magát az embernek. Nyilvánvaló volt, szerzője hová kívánja vezetni az országot. Abban rejlett a tragédia, hogy a politikusok átnéztek a feje fölött, nem vették komolyan, pedig ő mindent leírt, amit gondolt."
A történet ott folytatódott, hogy az Anschluss, amely egybeesett hivatalos ausztriai hazatérését előkészítő tárgyalásokkal, az "Otto" fedőnevet kapta; s mivel egy elfogott levelébe belefoglalta, adott esetben ő lövetni is hajlandó lenne a németekre, hazaárulónak nyilvánították és távollétében halálra ítélték. Franciaország megszállásakor a körözési listák első helyére került, Portugáliába, majd onnan az Egyesült Államokba kényszerült menekülni.
Horthyról lesújtó volt a véleménye, csapnivaló politikusnak tartotta. Egyszer mégis hajlandó volt találkozni az emigrációba menekült kormányzóval. Szemére vetették ugyanis, bár a magyar egységet prédikálja, ugyanakkor elutasítja, ha valaki kezet nyújt felé. Lisszabon mellett, egy magánházban fogadta, s kezet is fogott vele. Azzal az emberrel, aki lövetett a visszatérést megkísérlő apjára, s bár korábban szárnysegédje volt, átállt a másik oldalra, őket pedig nem engedte be az országba. Faggattam persze, miről diskuráltak, volt-e értelme a személyes kontaktusnak?
Elmesélte:"Egyfolytában a múlttal hozakodott elő, arról akart beszélni, amiről már nem volt miért. Szemébe mondtam: semmi értelme, hogy a múltat magyarázgassuk. Ezért inkább arra tereltem a szót, miként lehet végre összefogni az emigrációt. Mert akkor már érezni lehetett a 'puskapor szagát' a levegőben, hogy történni fog valami Magyarországon, mert az emberek megszabadultak félelmeiktől, és legalább a számkivetettek lehessenek hasznosak a nemzet számára a robbanás után, amikor szükségessé válik."
Monarchiák jövője
Tisztelői élete végéig fenségnek szólították. Neve hallatán úgy tekintettek reá, mint a legitimizmus, a royalista restauráció, a királyi abszolutizmus megtestesítőjére. Cinkos mosolytól kísérve nyugtázta: azzal, hogy aláírta Ausztria köztársasági alkotmányát elismerő nyilatkozatát 1961-ben, s ezáltal végérvényesen lemondott trónigényéről, csak a "sógorokra" vonatkozott. Jóllehet csupán 1966-ban tehette lábát be ismét osztrák területre. De tovább provokáltam: felpróbálta-e például az egy amerikai támaszpont páncéltermében évtizedekig őrzött Szent Koronát? "Nem is akartam, hogy erre sor kerüljön" - felelte. De amikor már tehette, nem mulasztotta el többször is megtekinteni a Nemzeti Múzeum kiállításán a restaurált koronázási ékszereket.
Faggattam arról is, mit hoz vajon a holnap az európai monarchiák számára? "Ez viselkedésüktől függ. Ha Spanyolország példáját követik, bizonyára van a monarchiáknak eshetősége a mostani időkben is. De nem az államforma a központi kérdés, inkább a jogállam, a szabadság fönntartása."
Már az első szabad választások idején, 1990-ben bírálattal illette a listás szavazást, arra figyelmeztetvén, Hitler is így került be a törvényhozásba. "Mindig és mindig erősebben amellett vagyok, nem szabad listákon ellenőrizetlenül akárkiket bejuttatni a parlamentbe, hanem egyéni választókerületekben kell megmérettetni őket. A politikusok számára persze még az Európai Parlamentben is a listás választás a legkellemesebb. De a demokrácia nem abból áll, hogy minden negyedik, vagy ötödik évben elzarándokol az ember a választófülkébe, s egy anonim levelet dob egy kis lepecsételt ládikába. A demokrácia fő elve, már amennyiben kialakult élő kapcsolat a választó és a megválasztott között, hogy a választó kontrollálja a megválasztottat, amit a listás voks esetében nem tehet, mert nem is tudja, kire adta szavazatát."
Bár többszörösen elbánt vele a sors, s menekülvén beutazni kényszerült a fél világot, állította, sosem vált bosszúállóvá: nála az általános amnesztia - egy-két kivételtől eltekintve - már két év múlva kihirdethető volt.
Egy adminisztrációs baki folytán és a slamposságnak köszönhetően, bár a Mindszenty-per retorziójaként hivatalosan megfosztották magyar állampolgárságától, mindvégig megőrizhette azt, sőt később (nép)köztársasági címeres útlevelével is eldicsekedhetett. Járta is a világot vele.
Talán azzal jutott be a Mennyországba is.
Kurcz Béla írása a Népszavának / Népszava
2011. július 17.
