66 évvel ezelőtt ért véget Magyarországon a II. világháború, befejeződtek a fegyveres harcok, véget ért a nyilas rémuralom. Beköszöntött a béke és a szabadság. A szabadság, amely sajnos rövid életű volt, 2 és fél évig tartott csupán, de ez idő alatt az addigi legfejlettebb demokrácia bontogatta szárnyait. 2011. április 3-án este a gellérthegyi Szabadság-szobornál tartott megemlékezésen, a Demokrácia Akadémia hallgatójának elhangzott beszéde.

Én 1989-ben születtem, egy évvel a rendszerváltást követő első szabad, demokratikus választás előtt. Az én generációm számára a szabadság már természetes állapot.
Természetes, hogy adott a lehetőség oda utazni, ahova szeretnénk.
Hogy azt hallgathatunk és nézhetünk, ami nekünk tetszik.
Hogy arra szavazhatunk, akire akarunk – és ha akarunk, nem szavazunk.
Abban hihetünk, amit magunkhoz a legközelebbinek érzünk, és ebbe más nem szólhat bele. És azt szerethetünk, akit szeretnénk.

Mi és a nálunk fiatalabbak már beleszülettünk ebbe a kivételes állapotba. Így talán nem is tanultuk meg értékelni kellőképpen. Ha veszélybe kerülne, valószínűleg nem reagálnánk olyan hevesen, mint azok, akik annak idején akár egzisztenciájukat, saját és családjuk biztonságát, létét tették kockára ennek eléréséért.

A szabadságot mi természetesnek hisszük és érezzük és kérdezzük: ugyan, ki akarná elvenni? Álmunkban sem gondoltuk eddig, hogy van, akinek akár csak megfordulhat a fejében csorbítani, vagy elpusztítani ezt a kivételes ajándékot.

A szabadsághoz jogunk van.

De annak megőrzése kötelezettségekkel is jár: ha a szabadságot veszélyeztetve érezzük, nem szabad szemlesütve odébb állnunk, hanem össze kell szednünk minden bátorságunkat, erőnket és összefogni másokkal, egymással és küzdeni a magunk módján. Éberségre van szükség, hogy soha ne ismétlődhessék meg az, ami oda vezetett, hogy meg kell emlékeznünk a II. világháború befejezéséről, az életüket a szabadságért áldozó hősökről.

Waliduda Dániel

2011. április 11.

2024. április 28. Vasárnap