Milyen nap is volt tegnap? Vagy ez a némelyek által szimbólikusnak kiválasztott dátum mostanság már a feledés homályába merül? Bevallom, én nem szeretem az ilyen, mintegy vezényszóra forduló kollektív feledékenységet. Mert bizony egy félszázadon át piros betűkkel nyomtuk a naptárba, s nem ok nélkül.

Ezt a munkaszüneti napot, mint emlékezetes nemzeti ünnepünket – pontosan-pontatlanul, jogosan-jogtalanul – azért kötöttük április 4-hez, mert a II. Világháboru vihara, a front ez idő tájt haladt túl rajtunk, s 1945-ben a Vörös Hadsereg harcoló alakulatai ekkor értek végre osztrák területre. A politikai széljárásokat követő történészek a rendszerváltás óta mind inkább azt sugallják azonban, hogy ez már eredetileg is erőltetett, mondvacsinált ünnep volt, mert csak cseberből vederbe kerültünk, s mindössze az történt, hogy a vesztett háboru következtében szovjet uralom váltotta fel a német megszállást. És az csupán üres propagandaszöveg volt, mintha felszabadultunk volna. A hozzá köthető gyökeres társadalmi átalakulásra azonban a hozzám hasonló korúak jól emlékeznek, még ha az egyoldalúan fogalmazott új alkotmánytervezet ezt ki is szeretné iktatni ellentmondásos történelmünkből. A hatvanhatodik évforduló jó alkalom rá, hogy közösen megvizsgáljuk, hogy ki mit élt meg akkoriban, a Duna-Tisza táján. Kevesen, vagy sokan, s kik miből szabadultunk meg 1945-ben?

A háboru vége a túlnyomó többség számára biztosan megkönnyebbülést jelentett, még ha romok vették is köröskörül, és a gyárak gépeit a visszavonuló nyilas horda a Nagy Szövetséges kivánságára Nyugatra „mentette” is. És csak vonattetőre kapaszkodva, cserebere battyúzással sikerülhetett az újjáépítéshez hősiesen nekirugaszkodók minimális fejadagjait valahogy kipótolni. No meg az évekre elnyúló malenkíj robotra történt „férfibegyüjtések” s a megromlott közbiztonság miatt bekövetkezett zabrálások, vetkőztetések, megerőszakolások is ugyancsak beárnyékolták a végre ránk köszöntött Béke örömét. Az efféle „nehézségek és veszélyek” ellenére mégis igazi, ujjongó örömünnep lett az Első Szabad Május Elseje, amire bizony senkit sem kellett „kivezényelni”. Nem beszélve aztán az Évezredes Per eldöntéséről, a földosztásról, amiről annyi sok nemzedék álmodozott már, hogy végre azé lett a föld, aki megművelte, s a felsőbb iskolák is hamarosan megnyílhattak aztán a munkások és parasztok gyermekei előtt. A megélt fantaszikus társadalmi mobilitás hatása mindmáig érzékelhető. Igaz, utóbb sokak lelkébe gázolt, hogy az egyházakat, a hit gyakorlását utóbb igencsak háttérbe szorították, s a materialista ateizmus lett a hivatalos államvallás. Az erőszakos kollektivizálás is ugyanúgy rácáfolt utóbb a paraszti álmokra, mint az évtizedek közös erőfeszítésével végre világszínvonalra fejlődőtt magyar mezőgazdaság későbbi szétverése. De ami tény, az tény. Sem az ávós Rákosi-diktatúra, sem a rendszerváltáskor suttyomban visszatelepült vadkapitalizmus nem tudta többé ugyanúgy meggörnyeszteni a munkás- és parasztemberek hátát, mint a korábbi, s Április Negyedikével remélhetőleg véglegesen sírba szállt úrhatnám világ kakastollas, feudális szolgarendszere.

Az senkisem vitatja, hogy nekem, a magyar-zsidó maradék egyikének, aki tizenhét évesen, harmincnyolc kilóval, tüdőbajosan, csodával határos módon keveredtem haza 1945 nyarán, életem végéig fölszabadítóim maradnak a vöröscsillagos, s e dátummal szimbolizált gimnasztyorkás ivánok, hiszen kétségkívül az utolsó pillanatban, ráadásul a május kilencediki, feltétel nélküli német fegyverletétel utáni napon űzték el csak SS-őreinket, és törték ránk a leitmeritzi koncentrációs láger kapuját. És azoknak is, akiket velünk együtt deportáltak s küldtek-taszítottak halálos rabságba, mint a cigányokat, vagy a szektásokkén üldözött hívőket, vagy éppens a szerény politikai ellenállás munkásmozgalmi vagy éppen nemzeti érzelmű tagjait, mármint azokat a keveseket, akik túlélték.

Istenem, be jó lenne, ha vállalni mernénk teljes önmagunkat, s történelmi számvetésünket nem billegtetné hol jobbra, hol balra az éppen regnáló hatalom torzító gondolkodása! Ahogy József Attila dudolja a Duna futó habjaira révedve, mondhatni örök érvénnyel:

… „A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!”…

Fekete János,
író (Győr)

Április 4. anno: http://filmhiradok.nava.hu/watch.php?id=6128

2011. április 5.

2024. április 28. Vasárnap