„Az emberi nemnek hivatása nem rontás, pusztítás, megsemmisítés, hanem hogy munkáljon, alkosson, teremtsen.”
Széchenyi István

Szűz Mária vagy a „Szabadság Leánya”? 1038-at írunk. Az idős, egyetlen fia és örököse elvesztése felett érzett fájdalmában megtört uralkodó aggodalommal gondol országa jövőjére. Érzi már a halál közeledtét és tudja, hogy nincs, akit nyugodt szívvel utódjának jelölhetne. Félti az új hazát, megértette, hogy a halálával támadó óriási űrt népe nem lesz képes betölteni. Talán sohasem. Hitéhez fordul támaszért és segítségért. Tudatának teljességében maradandó fogadalmat tesz. Országát Szűz Mária oltalmába ajánlja. Így lett „Magyarország Mária országa”. A katolikus hagyományt későbbi krónikákból ismerjük. Valóság-e vagy sem, azt már soha nem tudhatjuk meg. Hiszünk-e benne vagy sem? Ezt már mindenkinek magának kell eldöntenie. A Budapesti Szabadság-szobor Budapest és Magyarország legfontosabb jelképeinek egyike. A 14, talapzatával együtt 40 méter magas alkotás 1947-ben foglalta el méltó helyét a Gellért-hegyen. Alkotója Kisfaludi Strobl Zsigmond egy több szoborból álló kompozíció elkészítésére kapott felkérést. A felemelt kezében pálmafaágat tartó nőalak képezte a központi elemét a szoboregyüttesnek. A rendszerváltás után a Felszabadítás emlékmű átlényegült. Már nem a németet Budapest utcáiról kiverő szovjet hadsereg és a főváros felszabadításánál életüket vesztő szovjet katonák emlékének megörökítését szolgáló szimbólum. A főalak nem is volt az soha. Kezében a pálmafaág a győzelem, a fény, az alkotás jelképe. A felfelé törekvésé, a megújulásé, a reményé. A rendszerváltás után valóban felmerült a szoborcsoport eltávolításának ötlete. A kompozícióban szereplő szovjet katona szobra a Szoborparkba (Memento Parkba) került, azonban a főalak sorsáról már nem lehetett ilyen egyértelmű döntést hozni. A lebontás kezdeményezése a lakosság részéről jelentős ellenállásba ütközött. Az emlékmű békét és nyugalmat sugárzó alakja felállítása óta külföldön is ismert jelképévé vált hazánknak. Megmenteni egy érdekes megoldással lehetett. 1992 júniusában a Budapesti Búcsú napján (a szovjet csapatok kivonulásának ünnepén) a főalakot ejtőernyőselyemmel letakarták. Ez volt egy képzőművész, az ötletgazda nyomán a „Szabadság lelkének szobra projekt”. Így a szobor néhány napra a kommunizmus kísértetét jelképező szellemé vált, majd leplének eltávolítása után átlényegülve, megtisztulva válhatott Magyarország, minden magyarok országa újjászületésének jelképévé. 1993-ban fejeződött be a szoborcsoport átalakítása. A „Szabadság Leánya” új eszmei tartalmat kapott. A magyar nemzet 1100 éves történelmének nagyjai és minden más nép hősei iránt érzett megbecsülést és tiszteletet őrző emlékművé vált. A Budapesti Szabadság-szobor mindazoknak állít örök emléket, „akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért”. A „Szabadság Leánya” a szabadság fogalmának megtestesülése a szó szoros értelmében. Szellemi erejét mutatja, hogy bár 1956-ban a védelmére hivatott szovjet katona alakját ledöntötték, maga a nőalak azonban érintetlen maradt. Az emberek tudatában ez a négy méter magas hölgy a szabadság szobraként jelent és jelenik meg mind a mai napig. Kellett hozzá a „szimbolikus” átlényegülés. Valóban. De a szoborhoz immáron bizonyítottan ragaszkodunk. A szabadság utáni vágyunkat, a kitartó küzdelmet, a reményt és a végső győzelem ígéretét hordja magában és sugározza felénk ez a rendíthetetlenül kitartó és a győzelem jelképét az ég felé tartó nőalak. A Budapesti Szabadság-szobor minden magyar közös öröke. Mindegy, hogy hol élünk a világban, milyen vallásúak vagyunk, milyen politikai nézeteket vallunk, a szobor mindannyiunké. És nemcsak a miénk, de minden elesetté és azok leszármazóié, bármil#1087;yen nemzetiségűek is voltak életükben, aki életüket áldozták a magyar szabadságért. A hősök emlékét gyalázzuk meg, ha megfosztjuk a Szabadság-szobortól, ettől az erőt és reményt sugárzó jelképtől önmagunkat. A közös cél iránti rendíthetetlen küzdelmet jelképezi „Szabadságunk Leánya”. Ezt nem vehetik el tőlünk. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy Mária kultusza ne lenne ugyanúgy fontos a magyarságnak. Hit kérdése, de a magyar történelmet tanulmányozva bizony nem egyszer érezhetjük, hogy országunk egyes gyászos pillanataiban csak a Szűz Anya közbenjárásának köszönhettük, hogy megmaradtunk. Amit az ember butaságával elront, azt talán már csak az égiek tudják rendbe hozni. Remélhetőleg türelmük még kitart egy darabig. Azon a tényen azonban mindez nem változtat, hogy a Magyar Köztársaságnak minden magyar képviseletét fel kell vállalnia. Ne tegyük azt is hit kérdésévé, aminek nem szabad annak lennie. Keresztények a gyökereink, ez vitathatatlan, de befogadásra kész és nyitott nemzetünk történelmének minden korszakában találkozott más vallásúakkal, más nézetrendszerrel bírókkal. És ezek a találkozások többnyire hasznára váltak hazánknak. Ne kövessük el még egyszer azt a hibát, amit már a szomszédos népekkel egyszer elkövettünk. Ne rekesszünk ki senkit magunk közül. De ne is tegyük a befogadást túlzott és elvárhatatlan feltételektől függővé. A magyar lét a XXI. században nem függ attól, hogy valaki keresztény-e vagy sem. Aki magyarnak vallja magát és őszintén hisz magyarságában, az magyar. Ebben kell feltétlenül és kétséget kizáróan hinnie. A többi már magánügy. Boldogasszony Anyánk és a Szabadság-szobor tisztelete között azonban nem szabad feloldhatatlan ellentmondásnak lennie. Ezt az ellentmondást szítani pedig végképp szerencsétlen dolog. Hihetünk mindkettőben és tisztelhetjük mindkettőt. Helyétől megfosztani egyiket sem ajánlott. Mélyebben gyökerező érzelmeket és emlékeket sért meg az, aki ezzel próbálkozik, mintsem azt belátni bárki is képes lenne. A Magyar Köztársaság jelképe a budapesti Szabadság-szobor. A Magyar Köztársaságé. Ami sokkal többet rejt, mint amit első olvasásra mutat. A köztársaság nem csak „egy ruha”, amit majd egy esetleges elborult pillanatában kényére-kedvére váltogathat az, akinek (talán, sokunk legsötétebb félelmei, legelborzasztóbb és leghalkabban, csak fojtott lélegzettel elsuttogni mert balsejtelmei szerint) ilyen messzemenő terveire lehetnek (vannak). Magyarország legyen a nemzet teste. Rendben van, legyen. De a köztársaságot ne csak egy ruhának tekintsék rajta. A köztársaság a páncél, ami megvéd minden magyart attól, hogy újból elkövethessünk egy történelmi baklövést, amiből már eddig is kijutott a számunkra, talán más több is, mint elég. A Köztársaság igenis szükséges, ahogy jelképe a Szabadság-szobor is szükséges. Ne engedjük, hogy elvegyék ezeket tőlünk. Szent István király, Bethlen Gábor fejedelem és Széchenyi István gróf öröksége kötelez a védelmükre minket. Ha érdektelenül közelítünk ezen kérdések felé, akkor elvesztünk. Akkor azt tehetnek a fejünk felett, amit csak akarnak. A probléma azonban mindezzel az, hogy ezek döntéseik éppen ránk lesznek majd a legnagyobb hatással. Az érdektelenség a legnagyobb bűn, amit ilyen helyzetben hazánk, örökségünk ellen elkövethetünk. Utólagos reklamációnak pedig a pulttól való távozástól nem lesz helye. Ha most nem figyelünk, és ha most nem vagyunk résen, később már csak a romokat takaríthatjuk. A romtakarításból azonban már elég port és békát nyeltünk. Vigyázzunk, lehet, hogy legközelebb már megfulladunk tőle. Végezetül az Európai Unióról. Tisztában kell azzal lennünk, hogy az Unió nem szórakozásból tesz észrevételeket, és az Európai Parlament sem jókedvéből fogad el egyes határozatokat. Nem jelent neki örömet, ha egy-egy „rakoncátlankodó tagjának” a fejére kell kissé koppintania. Van az Európai Uniónak elég gondja, baja enélkül is. Éppen ezért, ha észrevételez, azt nem „kiszúrásból” teszi. Csak akkor lép, ha úgy érzi szükséges. És most szükséges volt. Nyugodtan elfogadhatjuk véleményét. Ez nem megalázkodás. Inkább tisztelet közös európai, demokratikus értékeink iránt. Az európai eszme elveiben való elkötelezettségünk kimutatása. Nem több, nem kevesebb és nem más. Nem megalázkodás. Pusztán tisztelet, elhivatottság és alázat. Forrás: Amerikai Népszava

2011. március 15.

2024. április 28. Vasárnap