1944. október 15.-ének napsütéses vasárnapja a kormányzó „kiugrási” rádióbeszéde fölötti családi eufória jegyében kezdődött. Kora délután azonban ránk telefonált Nuci gróf: az események várható tragikus fordulata miatt siessünk mindhárman az ő Lendvay utcai villájába.

Nuci gróf: urológus édesapám hűséges páciense, a két számjegyű nyilas párttagsági könyv büszke tulajdonosának, gróf Festetich Sándornak Ernő keresztnevű jóképű fia, aki, hogy apját bosszantsa, kérkedett liberális nézeteivel, mi több, zsidó baroneszt vett nőül. A felszabadulás után Svájcban lett bárzongorista; ez az utolsó hírem róla. Remélem, hosszú, boldog élet adatott neki.

Mindazonáltal a főúri villában hamar, egy-két hét alatt kitelt az időnk. Állítólag a főkomornyik fenyegetőzött följelentéssel; hihetőn hangzik, nincs okom kétségbe vonni.

Indulás a következő menedékbe: egy másik páciens, Pataki Sándor villamoskalauz kőbányai szobakonyhájába (a műveletet úgy nevezték: télachra menni). Minden előre meg volt beszélve, csak azt nem említette a rokonszenves házigazda, hogy nyilvántartott szociáldemokrata. Erre fáztunk rá mindnyájan. Egy novemberi reggelen kétségbeesve szaladt fel Gruber Erzsike, Pataki barátnője: a kapu alatti névtáblán három nyilas keresgéli a Pataki nevet.

Mire felértek a „testvérek”, édesanyám választotta a lehető legrosszabb megoldást: a csöpp lakás spájzába vonszolt. Csak természetes, hogy a nyilasok első útja oda vezetett. Anyukám valamit hablatyolt Teréz körúti lakásunk és a Nyugati pályaudvar (bomba)veszélyes közelségéről, mint ottlétünk okáról, a spájzt pedig rossz idegállapotával hozta kapcsolatba. Máskülönben nincs mivélünk semmi baj: elvégre édesapám első világháborús kitüntetései Szálasi Ferenc rendelete szerint is mentesítő hatásúak. Mindazonáltal elvezettek mindhármunkat: Patakit, anyut, engem. (Apukám éppen iratokért szaladgált, és sokak szerint ez volt a szerencsénk: a jó kiállású, negyvenes férfi látványát a hóhérlegények provokációként élték volna meg.)

Hosszú volt az út az Andrássy út 60.-ig, bár villamossal mentünk. És anyukám, mihelyt némi távolság választott el kísérőinktől, odasúgta: „Sírj, Judika, folyamatosan, hátha meghatódnak, de csak halkan, nehogy idegesítsük őket!”

Annak a tizenegy éves szőkecopfos kislánynak, aki voltam, ezt nem kellett kétszer mondani. Egyfelől igazán nem volt jókedvem, másfelől, Jókain, Mikszáthon, Gárdonyin nevelődve, romantikusnak is találtam a veszélyes helyzetet, és benne a pityergő kis ártatlanság szerepét.

A „zöld házban” először Patakit hallgatták ki. Mi a másik helyiségből reszketve hallgattuk az ütlegek csattanását. Majd elhangzott a vezényszó: „Most jöjjenek a nők!” Ez hízelgett egy kicsit, bátorságot is adott. Amikor megpillantottam szerencsétlen jótevőnk dagadt, tűzpirosra pofozott arcát, azt kiáltottam a vallatóknak: ”Engem verjenek agyon, de az anyukámat ne bántsák!” Ez igen hatásos volt. Amikor anyukámat Pataki betegségére nézve akarták kihallgatni (tisztázandó, hogy nem egy elvtársunkhoz, hanem „csak” egy pácienshez menekültünk), engem kiküldtek: nem a kislány füleinek való. Szemérmes pribékeket sikerült kifognunk.

Délben egy óra eltávozást kaptunk: „Ha nem jönnek vissza, ezt az embert kivégezzük.” Megkerestük édesapámat, összeborultunk, majd, anya s lánya, visszamentünk. Önként az Andrássy út 60.-ba! Ahová a porta őrei nem akartak beengedni; úgy kellett erőszakoskodnunk, és vallatóinkhoz fellebbeznünk.

Újabb kihallgatások után (ezt már a halálfejesek folytatták) mi kettőnket kora este elengedtek. A kitüntetések még hatottak; a kormány elmenekülése után, amikor a csőcselék került hatalomra, röhögve összetépték volna a becses papírokat. Még számos viszontagságot éltünk meg, mígnem saját, Teréz körúti lakóházunk pincéjéből, Pataki pedig az internáló táborból, épségben szabadultunk.

Újabban egyre többet gondolok ezekre a napokra, hetekre, hónapokra. Az újnyilas veszedelem lidércesen aktuális zöngével ruházza fel őket. Ma még sírhatunk vagy kiabálhatunk, vérmérséklet szerint, és még nem kell takarékoskodnunk a hangerőnkkel. Ha idegesek lesznek tőle, annyi baj legyen!

Hallassuk a hangunkat!

Forrás: Sófár

2010. november 18.

2024. április 27. Szombat