Valós kép Károlyi Mihályról |  |
Fiatal történészhallgatókként és baloldali elkötelezettségű aktivistákként az elmúlt időszak történése és az 1918. október 30-31-én zajlott őszirózsás forradalom 92. évfordulója arra késztetett minket, hogy tollat ragadjunk.
Kezdődött ez azzal, hogy június 3-án a Jobbik fekete lepellel "tüntette el" Károlyi Mihály Parlament előtt álló szobrát. Majd folytatódott azzal, hogy a házelnök, Kövér László arról beszélt, hogy el kell bontani a Károlyi-szobrot. Ez egy tudatos, előre jól felépített kommunikáció, amit szerintünk a Fidesz-Jobbik (háttér)koalíció már régóta tervez. Mert ugyan hivatalosan e két párt között nincs együttműködés, de közösen tapsolnak meg felszólalásokat a Parlamentben, és együtt szavaznak az esetek többségében is. A Károlyi ellen indított tendenciózus támadás is egy ilyen közös pont: el akarják érni, hogy az ország menthetetlenül jobbra tolódjon, ennek egyik első lépése, hogy elvágják a baloldal történelmi gyökereit, mert akinek nincs múltja, nincs jelene és nincs jövője sem.
Egy biztos, ma már olyan kritikussá fajult a helyzet, hogy Károlyi Parlament előtti szobrát letakarják, és szeretnék elbontani, de hogy miért? Talán ők se tudnák ezt alátámasztani ész érvekkel.
Károlyi sokak szerint alkalmatlan volt feladatai ellátására, mert nem ismerte fel az Antant valódi szándékát, túlzottan ragaszkodott antantbarátságához. Magyarország sorsa nem 1918-ban dőlt el: már 1915/16-ban tárgyaltak az antant képviselői a háború utáni területi rendezésekről. Már ekkor eldöntött tény volt, hogy az eddig is a nagyhatalmak által fenntartott Monarchia (és benne Magyarország) nem marad területileg ép, és Közép-Kelet-Európában homogén nemzetállamokat kell létrehozni. Gondoljunk csak abba bele, hogy Románia úgy lépett be a háborúba, hogy az Antant odaígérte Erdélyt. Károlyi Mihály és kormánya ezekről a tervekről nem tudott, de ha tudott volna is, nem lett volna rájuk befolyása. Ne is kérjünk számon egy kortárstól olyan döntéseket, amelyeket mi már közel száz év távlatából összefüggéseiben ismerünk. Keveset szokták említeni jobboldali körökből, hogy Károlyi a kezdetektől következetesen pacifista és antantorientációjú volt. Ha Magyarország 1914-es politikai vezetése is ezt képviselte volna, nem tart ki a végsőkig a németek mellett, talán sikeresebb béketárgyalásokat folytathattunk volna. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy túl későn vette észre, hogy a wilsoni elvek már a múlté, és hogy Magyarország az Antant feltételeinek maradéktalan teljesítése ellenére sem számíthatott méltányosságra a békekonferencián. Mikor ez már világossá vált, Károlyi cselekedett: januárban köztársasági elnökké választották, és megkezdte a felkészülést a határok megvédésére. 1919. március 2-án Szatmárban méltatta a székely hadosztály harcait, és megígérte a nemzeti ellenállást. Az utolsó csepp a pohárban a március 20-án kézhez kapott Vix-jegyzék volt, amely teljesen abszurd területátadásokat kért, az Antant szerint ideiglegesen, Károlyi ugyanakkor az új határokat látta ebben (például Szeged vagy Debrecen se lett volna az ország része). Úgy döntött ekkor, hogy összefog Szovjet-Oroszországgal, és közös hadmozdulatokat végeznek az Antant erői ellen. Károlyi - sok történésszel is vitatkozva - az etnikai határok meghúzásának a szükségességét is hiába hangsúlyozta volna: Magyarország feldarabolása gazdasági, közlekedési és katonai célok szerint történt.
Sokan elferdítik katonapolitikáját is. Mindenki Linder Béla honvédelmi miniszter idézetét hozza: "Soha nem akarok többé katonát látni!". Ez csak azt jelentette, hogy a Monarchia katonáit nem akarta többé látni, csak nemzeti, magyar hadsereget. Egyébként is Károlyinak olyan hadsereggel kellett volna hónapok alatt szétverni az Antant hadseregeket, amely négy év alatt nem tudta megnyerni a háborút. Emellett a vezérkar is szembehelyezkedett az őszirózsás forradalom politikusaival. Linder, majd később Stromfeld Aurél és Bőhm Vilmos államtitkárok meg is kezdték a magyar hadsereg felállítását, de ez akadozott.
A másik irreális elképzelés, hogy hasonlóan ki tudott volna tartani az ország, mint Törökország. Tegyük ehhez gyorsan hozzá, hogy erre egyrészt alkalmatlanok a magyar természeti adottságok, ugyanis amint áttörtek a Kárpátokon, egyből az Alföldre jutnak, és azt védeni nagyon nehéz, szemben a török belső területekkel, amelyek teljesen más természeti adottságokkal bírnak. Másrészt, mivel a Közel-Kelet, Egyiptom és az olajlelőhelyek szövetséges kézben voltak, 1923-ra értelmetlenné és teljesen kimerítővé vált a háború, ugyanis közben Mustafa Kemalt támogatták többek között India muszlimjai, vagy a Szovjetunió, amely egymillió rubellel segítette meg a harcoló alakulatokat. Magyarországnak nem volt 1918-ban erős szövetségese, így joggal gondolhatta Károlyi Mihály, hogy katonai ellenakciók csak tovább rontanak a helyzeten, és a szomszédos államok Budapest és környéke kivételével elszakítják Magyarország területeit.
De értjük a jelenlegi és a két világháború közötti (illetve abba révedő) jobboldaliak kirohanásait: Trianon bekövetkeztéhez sokkal több köze volt Tisza Istvánnak (nem támogatta az 1917-es kiugrási tervet) és Horthy Miklósnak, ugyanis az általa kinevezett miniszterelnök, Simonyi-Semadam Sándor írta alá a békét. És nem a baloldal.
Károlyi Mihály kinevezése után a frissen felállt Károlyi-kabinetnek számos nehézséggel kellett szembenéznie belpolitikai ügyekben. Kormánya mögé felsorakozott minden erő, amely a demokratikus polgári reformokat sürgette. Károlyi már nem az uralkodóra esküdött fel, hanem a Nemzeti Tanácsra: ez szakítás volt a régi konzervatív-arisztokrata rendszerrel. Olyan hatalmas gondok voltak, mint a földreformtörvény, a választójog kérdése és a szociális ellátások.
A földreformmal végre olyanok jutottak földtulajdonhoz, akik hosszú időn keresztül csak használhatták, de nem birtokolhatták a földjeiket, Károlyi tulajdonképpen egy avitt feudális rendszert számolt fel. Ennek a hatásait igazából nem érezhette meg az agrárium, mert azt a Tanácsköztársaság felülbírálta, míg Horthyék visszavonták a törvényt.
A választójoggal foglalkozó 1919. március 5-én megjelent törvény lényegében európai szintre emeltre a hazai választójogot. Szavazójogot kaptak a hat éve magyar állampolgársággal rendelkező, 21. életévüket betöltött férfiak, illetve szavazójogot kaptak a hat éve magyar állampolgársággal rendelkező bármely hazai nyelven írni-olvasni tudó, 24. életévüket betöltött nők is. Ez utóbbi jelentős lépés volt a női egyenjogúság tekintetében is. A választók száma tehát így a Trianon előtti Magyarországra alkalmazva ötven százalékos arányt ért el. Ez egy olyan hatalmas ugrás volt (előtte hat százalék körüli volt a választójoggal rendelkezők aránya Magyarországon), ami például Csehországhoz és Svédországhoz mérhető. (Franciaországban alacsonyabb volt az arány), igaz, a Horthy-rendszer ezt a törvényt azonnal visszavonta.
Szociálpolitikai intézkedések is társultak a fent említett reformokhoz. Bevezették a munkanélküli segélyt, betiltották a tizennegyedik életévüket be nem töltött gyermekek alkalmazását, emelték a munkabéreket, elengedték a kisiparosok és kereskedők adóhátralékainak bizonyos hányadát, a frontot megjárt, hazatérő katonák végkielégítést kaptak. Valamint kilátásba helyezték a nyolc órás munkanap és a társadalombiztosítás intézményének kiterjesztését. Sajnos ezekre a jóléti intézkedésekre már nem volt idő.
Károlyi Mihály politikai tevékenységét nem lehet zárójelbe tenni, nem lehet megkerülni.
Balla Péter
Nagy Dániel Márton
Forrás: Népszava
2010. november 8.
