Magyarország mindmáig adós maradt a múlttal való szembenézéssel |  |
Az újkori magyar történelem egyik legsötétebb dátuma 1944. március 19. Ebben a napban sűrűsödött össze a magyar uralkodó osztály minden rövidlátása, másfél évtizede folytatott bűnös politikája. Ezen a napon Hitler megszállja Magyarországot, széttapossa az ország még megmaradt csekély függetlenségét is.
Azon a március 19-én csak az teljesedett be, ami éveken át ott fortyogott a szélsőjobbra tolódó, majd 1938 után fasizálódó magyar politikai elit boszorkánykonyhájában.Magyarország mindmáig adós maradt a múlttal való szembenézéssel, nemzeti katasztrófánk valódi megismerésével és elítélésével. A szerecsenmosdató igyekezet a '44-es megszállást úgy mutatja be, mint valami természeti katasztrófát, amelyik egyik pillanatról a másikra zúdult az országra, s amelyben teljesen vétlenek, s amellyel szemben tökéletesen kiszolgáltatottak voltunk. Ez a beállítás hazugság és képmutatás. Az uralkodó politikai elit nagyon is alaposan előkészítette '44 márciusát.
Magyarország 1939-ben minden külső presszió nélkül, önként csatlakozik a náci Németország által 1936-ban meghirdetett Antikomintern Paktumhoz, utána pedig aláírja a már katonai konzekvenciákat is tartalmazó német-olasz-japán tengelypaktumot.
1941 húsvétján Hitler felszólítja Magyarországot, hogy velük vállvetve támadjuk meg Jugoszláviát. Azt az országot, amellyel Magyarország alig fél évvel korábban - 1940. december 12-én - köt örökbéke szerződést. Teleki Pál miniszterelnök tudta, hogy ez a gaztett végképp háborúba löki az országot, az ő "nem hadviselő" politikájának csődjét jelenti, és tiltakozásul az öngyilkosságot választja. Horthyhoz írt búcsúlevelében ezt mondja: "Hitszegők lettünk, árulók - a legpocsékabb nemzet". Horthyt legkevésbé sem zavarja miniszterelnökének tragikus üzenete. Teleki holtteste még ki sem hűlt, amikor kinevezi utódjául a náci-hű Bárdossy Lászlót. (Bárdossyt 1946-ban népellenes bűncselekményeiért halálra ítélik). Az új miniszterelnök június 27-én, anélkül, hogy a németek ez irányban a legkisebb nyomást is gyakorolták volna az országra, hadat üzen a Szovjetuniónak. December 6-án fogadja Nagy-Britannia kiprovokált hadüzenetét, december 12-én pedig hadat üzen az Egyesült Államoknak.
Egy pillanatig se higgyünk a kétszínű és gyáva szólamoknak, amelyek máig azt ismételgetik, hogy ugyan mit tehetett volna a kis Magyarország. Sok mindent - persze csak akkor, ha vezetői kezdettől fogva nincsenek elkötelezve a nácik iránt. Mit csinált a bátor és tragikus módon a nyugat által is elárult kis Csehország? A német megszállókkal szemben a nem-együttműködés, az erkölcsi ellenállás maximumát produkálta. Mit tett a kiszolgáltatott Lengyelország? Mit tett a náci kollaborációt visszautasító Jugoszlávia, amely partizánharcában húsznál több német hadosztályt kötött le? Ahogy a maga módján harcolt Hollandia, Dánia, Norvégia. Nagy árat fizettek, de a kollaborálás gyalázatát nem vállalták.
Velük szemben a magyar társadalom gerincét már akkor megtörték, amikor 1938 és 1942 között három zsidótörvénnyel a szabad, az akkor még senki által sem befolyásolt magyar parlament minden zsidó származású magyar állampolgárt megbélyegez, megfosztja normális életlehetőségeitől, kitaszítja a magyar nemzet közösségéből, kirabolja őket, s előkészíti félmilliónál több polgártársunk halálba küldését. Ugyanez időben irredenta lázálmokat kergetve kétszázezer magyar katonát hajtanak vágóhídra, a Don-menti fagyhalálba.
Ezek azok az előzmények, amelyek megroppantják a magyar társadalom morális tartását és szükségszerűen vezetnek el 1944. március 19-hez. Igaz, amikor már csak a vakbuzgó nácik nem látták a rohamosan közelgő háborús vereséget, akkor a magyar politikai vezetés egy része tesz egy-két ügyefogyott lépést arra, hogy kitáncoljon Hitler háborújából. Nem lehetett, s főleg nem olyan félszívvel, hogy a tegnap még a hitleri győzelem mellett elkötelezettek most azt próbálták kialkudni, hogy ha már minden kötél szakad, akkor Magyarország külön a nyugati hatalmaknak - azoknak, akiknek 1941-ben oly buzgón üzentünk hadat - adhassa meg magát.
Hitler minden különbéke-tapogatózásról értesült, ugyanakkor az 1943-ban üzletemberként Budapestre küldött későbbi birodalmi főmegbízott, Edmund Weesenmayer reálisan látja a helyzetet, amikor azt jelenti Hitlernek: "A magyar kérdés... simán, csakis a kormányzóval együtt oldható meg." Kállay Miklós miniszterelnöknek 1944. februárjában már voltak információi arról, hogy Bácskában és Kelet-Ausztriában német katonai erőket vonnak össze, de egyrészt abból a téveszméből kiindulva, hogy Hitlernek semmi oka az "engedelmes" Magyarországot megszállni, másrészt, hogy még véletlenül se provokálják a nagy testvért, a kormány tétlen maradt. Ez a németeket is jócskán meglepte, az ország területén ugyanis, bár gyenge felszereléssel, de mégis nyolc magyar hadosztály állomásozott, s ez az erő komoly problémát jelenthetett volna a megszállást irányító Foertsch tábornok háború végén innen-onnan összeszedett német csapataival szemben. Túl a katonai számításokon a németek kezében volt egy mindennél fontosabb ütőkártya. Az, hogy a magyar politikai vezetés, s a tisztikar vagy demoralizált, vagy náci-szimpatizáns. Hitler mindenesetre az ország teljes gazdasági kirablása és élőerejének frontra kényszerítése végett eldöntötte Magyarország megszállását.
Március 15-én az operaházi díszelőadáson adja át Jagow nagykövet Horthynak Hitler meghívását a Salzburg melletti Klessheim-kastélyba.
Hogy valójában mi történt Klessheimben, ezt pontosan azért nem tudjuk, mivel a négyszemközti Horthy- Hitler tárgyalásról csak a kormányzó későbbi beszámolóját ismerjük. Állítólag amikor a megszállást tényként közölte a Führer, Horthy ott akarta hagyni Klessheimet. A tények viszont azt mutatják, hogy egyre enyhültebb hangulatban két napig tárgyaltak, és végül megállapodásra jutottak abban, hogy "a német szövetséges a katonai helyzetre való tekintettel ideiglenesen Magyarországra küldi csapatait".
"Éjfélkor lefeküdtem, és nagy adag altatót is bevettem... Alighogy elaludtam, megszólalt a közvetlen telefon, amely a belügyminiszterrel kötött össze, aki csak annyit mondott, rögtön nálam lesz, mert komoly események történtek" - írja emlékirataiban Kállay Miklós. Kállay magához rendeli a tábornokokat: Beregfyt (később mint a Szálasi-kormány hadügyminiszterét ítélik halálra), Nádayt és Vörös Jánost. Csak Náday mutatott némi határozottságot, de közben megérkezik Szombathelyi vezérkari főnök távirata, mely szerint "A német alakulatokat bajtársaknak kell tekinteni, velük szemben fegyverhasználat tilos".
Elvégeztetett. Március 19-én hajnalban csendőrnyomozók baráti együttműködésben a Gestapo-tisztekkel lefogják a szociáldemokrata és kisgazda parlamenti képviselőket, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endrét, aki pisztollyal fogadta támadóit. Az ő magányos pisztolylövése volt az önmagát eláruló ország gyászsortüze.
Horthy visszatérve a Várba ismét olyat tesz, ami az utókorból csak megdöbbenést és felháborodást válthat ki. Ahelyett, hogy lemondásával kifejezné, hogy nem kollaborál a németekkel, hogy fogva tartják és tehetetlen, némi huzavona után kinevezi miniszterelnöknek az elkötelezett náci Sztójay Dömét. Ezzel az aktussal mintegy jogilag szentesíti az ország megszállását. Sztójay munkához lát. Dönt, hogy újabb százezer magyar katonát küldjenek meghalni az orosz frontra; vidéken elkezdődik a gettósítás, május elején elindulnak a deportáló szerelvények. Ötvenegy napig dübörögnek a többségükben Auschwitzba tartó vonatok. Sem a német katonaság, sem a felülről vezénylő Eichmann-kommandó a deportálás lebonyolításában nem vesz részt, ez teljes egészében a megyei közigazgatás, illetve a csendőrség végzi (a csendőrség buzgalma és brutalitása egyébként még az Eichmann-kommandót is meghökkentette). Weesenmayer birodalmi főmegbízott jelentése szerint 51 nap alatt 437 402 zsidót deportálnak. S elismerően hozzáfűzte: "Az itteni körülmények ismeretében szokatlan az a szervezettség, amivel a kiszállítások zajlanak".
Mit mondhatunk? Az talán még megérthető, hogy a szélsőjobb propagandától elvakított tisztek által vezetett gyenge hadsereg az égvilágon semmit sem tett hazája függetlenségének megvédéséért. Talán megértjük, hogy a zsidó polgártársaink sorsa iránt - tisztelet a kevés számú kivételnek - többnyire közömbös, és a terrortól is rettegő lakosság tétlen szemlélője az ország bukásának és megannyi polgártárs halálba küldésének. Ami felfoghatatlan, az a passzív rezisztencia teljes hiánya. Hány mozdonyvezetőnek kellett volna beteget jelenteni? Hány megyei tisztviselőnek kellett volna a zűrzavaros viszonyok között különösebb kockázat nélkül vidékre utaznia? Hány tisztviselőnek kellett volna az élet-halált jelentő aktákat szándékosan összekeverni? Hány katona- vagy csendőrtisztnek kellett volna eltávozási engedélyt vagy betegpapírt kiállítani, hogy a deportálást, a katonák frontra küldését hátráltassa? Hány civil és nem civil tisztségviselőnek kellett volna minimális kockázatot vállalva valamit tenni azért, hogy a készséges kollaboráció szégyene ne legyen katasztrofális...
A máig kibeszéletlen kérdések félmúltunk roppant terhei. Annál inkább, mert azok az eszmék, amelyek Magyarország 1944-es bukását eredményezték, mindmáig nem csak élnek, de új életre támadtak. Ez az "új élet", "szebb jövő" nemcsak újabb nemzeti katasztrófával fenyeget, hanem útját állja annak, hogy a demokratikus meggyőződésű emberek valahára kimondhassák a Költővel, hogy a múltat majd békévé oldja az emlékezés.
A magyar gondolkodás kiválóságának, Bibó Istvánnak szavait idézzük: "Semmiféle sérelemnek, semmiféle bántalomnak nem szabad elhomályosítani bennünk a legszemélyesebb felelősségnek tudatát... Semmi szó nem elég erős ennek a felelősségnek a leszögezésére, s gonosz bűn a magyarság erkölcsi jövőjével szemben minden olyan biztatás, mely a történtek feletti szégyenkezés intenzitását a legkisebb mértékben is csökkenteni próbálja".
Szász István / Népszava
Forrás: nepszava.hu
2010. március 20.
