Nem félünk! - Átadták a Radnóti-díjakat |  |
Ahogyan Regös István, A MIX magazin alapító főszerkesztője fogalmazott: Bármennyire szörnyű, de ma olyan világban élünk, hogy ki kell mondani: nem félünk. A MEASZ összefogás a Demokráciáért Egyesület immáron 10. éve mutat utat Magyarországnak a helyes, demokratához méltó erkölcsös élet tekintetében. Idén is olyan személyek, illetve szakmai kollektívák érdemelték ki az egyre komolyabb rangra emelkedő Radnóti Miklós-díjat, akik munkásságuk során kiálltak a rasszizmus, antiszemitizmus és a kirekesztés mindennemű formája ellen.
Egyre nehezebb a harc, amelyet azon becsületes, igaz szívű és lelkű embereknek kell vívniuk ma Magyarországon, akik felszólalnak, sőt, tettekkel is felveszik a küzdelmet az újra erősödő, utat törő gyűlölet ellen. A Parlamentben minden felszólaló - ki szerényen és csöndesen, ki harsányan és érzelmektől túlfűtött szenvedéllyel - arra világított rá, hogy ez egy "furcsa díj". Ugyanis először minden "nyertest" mérhetetlen büszkeség és öröm fog el, amiért e megtiszteltetésben részesülhet, hiszen Radnóti Miklós, a tragikus sorsú magyar költőóriás szellemiségének árnyékában állni is maga a ragyogás.
Aztán hamar érkezik a kijózanodás: mert hiszen ez a díj egyben teher és mérhetetlen felelősség is. Arra figyelmeztet: ez a díj létezik, erre a díjra és létrejöttének minden sugallatára szükség van. Ez pedig nagyon elszomorító. Hiszen ma, alig 60 évvel az emberiség legnagyobb világégése után az akkor 60 millió ember halálát okozó fasisztoid-náci eszmék ismét éledőben vannak. Magyarországon dúl a rasszizmusból fakadó gyűlölet, az ok és indok nélküli ellenségkeresés és az ebből fakadó radikális fenyegetés. Mindazok - köztük Andrassew Iván, A Klub rádió szerkesztősége, Ormos Mária, Ranschburg Jenő vagy Závada Pál -, akik ma átvették a Radnóti-díjat, valamilyen formában tanúi, vagy elszenvedői voltak a II. világháború emberüldözésének, és ma félelmetes, rémálomszerű visszatérésnek lehetnek keserű tanúi; egyfajta szörnyű időutazásnak: a múlt ismét kísért.
A díjátadón egymást követték az emelkedett, megható, megborzongató, vészjósló és igen pesszimista múlt- és jövőképet festő szónoklatok. Ám mindegyiket áthatotta egyvalami közös: a remény. A remény az emberiség emberiességében. Az abba vetett hit, hogy a ma és a jövő generációi felelősséggel és a múlt borzalmaiból tanulva nem engedik meg, hogy megismétlődjön az a fajta dehumanizálódás, amely millió és millió ártatlan ember életét követelte. Ha valamit, azt a gondolatot mindenképpen magával vitte a szép számú egybegyűlt: Mindig volt, mindig van, és mindig lesz, aki szembeszáll a gyűlölettel.
Forrás: mixonline.hu
2010. március 19.
