Magyarország elrablása a NÉPSZAVA 2022.11.03-i cikke |  |
Csillag István közgazdász írása a Népszavában
Orbán és csapata nem alkalmi tolvajként óvakodott be a magyarországi közhatalom sáncait jelképező intézményekbe. Működésüket már első megjelenésüktől fogva nem az jellemezte, hogy gyorsan, a behatolás perceit jól kihasználva magukhoz veszik az értékeket, majd – szinte nyom nélkül – belevesznek a mindennapok, a nagyvárosi utcák forgatagába.
Jó előre megírt forgatókönyvekkel, előkészített törvénytervezetekkel és a közönség előre bemért várható reakciójához szabott kommunikációs panelekkel és kiosztott szereposztással indultak Magyarország meghódítására. Nem is titkolták, hogy mire készülnek: birtokba akarják venni az országot. Kizárólagosságot akarnak szerezni a politikában, megkérdőjelezhetetlen dominanciára (állami és magánköntösben) törtek a gazdaságban, uralkodó szerepet akartak a kultúrában, egyöntetűséget az oktatásban. A terv nem csupán négy évre szólt.
2009 szeptemberében Kötcsén második kormányzásukra készülve Orbán így fogalmazott: ”megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza - és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli (…) olyan kormányzati rendszert próbálunk felépíteni, amely minimálisra csökkenti a duális erőtér visszaállásának esélyét (...) amikor Magyarországról beszélek és a kormányzás lényegéhez közelítek, akkor én ezt kisbetűvel és két szóban írom: magyar ország.”
A 2009-ben Kötcsén felvázolt terv megvalósult. Az Európa Parlament 2022 szeptemberében a Magyarországról készített jelentés vitája nyomán megállapította, hogy „Magyarország a választásos önkényuralom hibrid rezsimjévé vált”. Ezzel a ma már nemzetközileg is elfogadott meghatározással a Kötcsén 2009 szeptemberében megfogalmazott orbáni vízió megvalósulása befejezett ténynek tekinthető.
A kiteljesedett és megvalósult Orbán-rendszerben nincs értelme vizsgálni, hogy Orbán megfogalmazása csupán ideologikus álöltözete volt-e Magyarország birtokbavételének, vagy abban a vízióban, amit a közönségnek szánt, van-e még helye a demokratikus intézmények működésének, az értékek, nézetek és képviselőik versenyének; van-e annak csekély esélye, amit Antall József a kommunista diktatúra túlélésére javasolt, hogy „alámerülünk és kibekkeljük”. Másképp fogalmazva: befejeződött-e már Magyarország elrablása, és igaz-e, hogy már nincs olyan zuga az országnak, ahol meghúzhatja magát az, aki nem tartozik Orbán politikai családjába, maradt-e még talpalatnyi föld, tiszta levegő, iható víz, vagy mindent beszennyez, mindenen rajta hagyja a nyálkás nyomát a választásos önkényuralom.
Ahogy azt George Orwell, a mindenki által ismert Állatfarm és 1984 írója a náci eszmék angliai térhódításától tartva 1936-ban írta a demokratikus értékeknek és képviselőiknek, a demokratáknak a kiszorításáról, ennek következtében a duális küzdelem megszűntéről: „Amikor fasizmusról beszélek Angliában, nem szükségszerűen Mosley-ra (Orwell korábbi barátja és az Új Pártban párttársa, akiből fasiszta lett) és pattanásos követőire gondolok. Az eljövendő angol fasizmus valószínűleg higgadt és kifinomult lesz (és az elején feltehetőleg még nem is fogják fasizmusnak nevezni).” Egy másik angol, későbbi munkáspárti miniszter, John Strachey 1932-ben még ezt gondolta: „Ha a kapitalista társadalmi rendnek sikerül a működő politikai pártjait átalakítani és összeolvasztani – például egyetlen „Nemzeti Kormánnyá” -, akkor a demokrácia intézménye fokozatosan és – amennyire lehetséges - észrevétlenül húzódik vissza”. Orwell még népét, az angolokat is ettől féltette: „a fasizmus uralma jön: talán sikamlósan angolosított fasizmus lesz, kulturált rendőrökkel náci gorillák helyén, oroszlán és egyszarvú a horogkereszt helyett.”
Ma az orbáni centrális erőtérben élünk, ahol a „nemzeti ügyek kormányának” a tetteit és azok következményeit kell elviselnünk, így a fogyasztói árak nyargalását, a forint zuhanásszerű értékvesztését, az agresszív gyilkos Putyinnal folytatott barátkozást, az Európai Unióból való kihátrálást. Ilyenkor valami hasonlót tapasztalunk, a magyarosított higgadt és kifinomult „fasizmus” formájában, mint amire Orwell a múlt század harmincas éveiben Angliában készült.
Ebben a magyarosított, higgadt és kifinomult fasizmusban nemcsak a bankok egy részét, a szénhidrogén kitermelést és finomítást, a szállodák jelentős csoportját, a Balaton értékes vízpartjait és északi dombjait, a vaskályhagyártást és Tokaj szőlővesszeit, a mély- és a magasépítőipar jelentős vállalatait, az autópálya építést és üzemeltetést, a dohányboltok üzemeltetését, a legnevezetesebb vadászterületeket tartalmazó erdőket, a budai Vár és Budapest, valamint a vidéki nagyvárosok értékes ingatlanjait, a kastélyok uniós pénzből való újjáépítése keretében több tucat főúri kastélyt, kő- és homokbányákat, kiskereskedelmi láncokat, állattartó telepeket, borászatokat szerezték meg, hanem emlékezetünket, közös múltunkat is.
Kitörölték emlékezetünkből azokat a tereket, amelyekben fiatalkorunkat tölthettük, épületszörnyetegekkel rakták tele a királyi várat, a valóságos történésektől elszakított kultfilmekkel, iskolai történelemkönyvekkel érik el, hogy „semmi sem úgy volt”. A legfontosabb azonban, hogy a választás szabadságát vették el tőlünk. A választás szabadsága pedig nem más, mint a szabadság maga.
Hogy soha többet ne lehessen választási lehetőségünk, hogy örökre az Orbán-rendszerben kelljen élnünk, Orbán és buzgó csapata átalakította a közélet intézményi berendezkedését, lerombolta a jogállamot. Hosszan sorolhatnám az alkotmányos jogállam megsemmisítésének a lépéseit, az Alaptörvény jogállami normákat sértő, egyoldalú elfogadásától a „sarkalatos” törvényekbe betonozott Orbán-rendszer elemeiig. A kormány kénye-kedvét szolgáló rendkívüli felhatalmazásoktól (hatféle sajátos rendszabály a veszélyhelyzetre, rendkívüli helyzetre), amelyek a kormány feletti formális ellenőrzést megszüntetik és a kisebbségek és az egyéni szabadságjogok védelmét szolgáló normák alkalmazását ellehetetlenítik, az Alkotmánybíróság bedarálásáig. A választási törvény megváltoztatásától a „fékek és ellensúlyok” szerepét játszó ún. független intézmények mindegyike élére ültetett fidesznyikek-mamelukok hosszú periódusra való kinevezéséig. A büntető igazságszolgáltatás megbénításától az oligarcha birtokok terjeszkedésének is gátat vető alapvető környezetvédelmi és műemlékvédelmi építési szabályok lerontásáig. A tájékozódás és a tájékoztatás szabadságának lábbal tiprásától a független sajtó és média a kormány reklámadományaival való lábhoz szoktatásáig, azaz az emberi méltóság, az emberi szabadság és az egymás iránti szolidaritás kinyilvánításának ellehetetlenítéséig.
Sokan örülnek most annak, hogy az európai uniós pénzek elvesztésétől félve Orbán hajlik néhány – elsősorban a „brüsszeli bürokraták” megtévesztését szolgáló –, a korrupciót, az uniós pénzek ellopását úgymond nehezítő szabály, illetve intézmény bevezetésére. Ami azonban a személyes szabadság védelmére létrehozott intézmények szétszerelése, a „fékek és ellensúlyok” szétrombolása terén történt, az nem korrupció. Ami az ország javainak (erdők, földek, szőlők, kastélyok, autópályák, a fél Balaton) fidesznyik kézbe kerülése érdekében történt, az nem csupán korrupció, az nem csupán lopás: az az ország kirablása.
Mert mit is mond a Büntető Törvénykönyv a rablásról? „Aki idegen dolgot jogtalan eltulajdonítás végett úgy vesz el mástól, hogy evégből a) valaki ellen erőszakot, illetve az élet vagy a testi épség elleni közvetlen fenyegetést alkalmaz, vagy b) öntudatlan vagy védekezésre képtelen állapotba helyezi, rablást követ el." Amikor fiatalok egy csoportja azzal – a ma már jól látható – céllal szerzi meg az állam szervezetei feletti ellenőrzést és ezzel az államilag garantált monopóliumot a kényszerítésre, az erőszak gyakorlásra, hogy az államilag monopolizált erőszak segítségével mások tulajdonát megszerezze – akár a jövedelmeknek egy kisebbség érdekében történő újraelosztása, akár a korábbi tulajdoni és birtoklási viszonyok megváltoztatása révén -, akkor bizony államilag, folytatólagosan, bűnszervezetben elkövetett rablással van dolgunk. És nem korrupcióval, vagy lopással.
Utólag le kell vennem a kalapomat Sólyom András előtt, aki 1983-ban tévéfilmben dolgozta fel Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjét, és a filmben Ipiapacsnak, a hírhedett rablónak a bandájából az egyik szerepet az akkor még éppen csak húszéves, ám a focit imádó Orbán Viktorra osztotta. A filmben a rablók, akik önfeledten focizni kezdenek a görögdinnyékkel, amelyeket Szegény Dzsoni Árnikával való menekülésük és a rablók feltartóztatása érdekében hajigált a martalócok elé, egyszer csak a következő szavakkal vetnek véget a boldog játéknak: „Na, ebből nem élünk meg, most veled végzünk, és irány rabolni, fosztogatni, betörni, útonállni!”
Csak Lázár Ervin meséjében válik kiváló focicsapat a rablókból, akik még a Világhírű SC-t is kilenc nullára verik, így igaza lesz Dzsoninak, aki a rablás helyett a focit ajánlja a tehetséges csapatnak, ezekkel a szavakkal: „Hogyhogy nem éltek meg ebből? De mennyire, hogy megéltek.” A valóság azonban más. A jószemű rendező, Sólyom András által a rabló szerepére kiválasztott Orbán Viktor tehetségéből focistaként csak a statisztaszerepre futotta, de rablóként világhírűvé vált. Egész Magyarországot képes volt hazavinni.
Mi pedig helyet cseréltünk vele, és csak statisztálunk ahhoz, ahogy ő és csapata rabol. „Mindig ilyen volt: apró kánok / Révén minden igának barma, / Sohse harcolt még harcot végig, / Csak léhán és gyáván kavarta.” (Ady Endre: A hőkölés népe)
2022. november 14.
