A hivatalos emlékezetpolitika szégyene

Folytatódik a kormányzat ellenforradalmi emlékezetpolitikája: most, vagy inkább már jó ideje a világhírű magyar marxista filozófus, Lukács György áll a célkeresztben. Archívumát az Akadémia döntése értelmében felszámolják, szobrát a Szent István parkból - a Fidesz és a Jobbik akaratának megfelelően - eltávolítják. Amíg megtehetjük, harcolunk a szégyen ellen, mondja Agárdi Péter művelődéstörténész, a Lukács György Alapítvány kuratóriumának elnöke.

Milyen „minőségében” beszél Lukács Györgyről?
Először is mint magyar értelmiségi, aki több mint húsz évet dolgozott a Lukács Archívumban, a Belgrád rakparton, ahol Lukács élt és alkotott, aztán úgy beszélek, mint a Lukács György Alapítvány kuratóriumának az elnöke és végül mint művelődéstörténész.
Mint aki naponta foglalkozik Lukáccsal, az utóbbi hónapokban nem csak a tudós hagyatékával, hogyan foglalná össze a filozófus elleni támadásokat?
Különböző, de egymással szorosan összefüggő ügyekről kell beszélnem. A Lukács hagyatékát - könyvtárát, kéziratait, leveleit - őrző archívumról a Magyar Tudományos Akadémia vezetősége néhány hónappal ezelőtt kimondta, hogy nem maradhat a helyén, a Belgrád rakparti házban, ott, ahol most van. Szét akarják szedni. A könyveknek a nemrég hiányosan megnyílt társadalomtudományi kutatóközpont filozófiai intézetében akarnak helyet találni. A kéziratokat, a levelezést el akarják vinni a kézirattárba, ürügyként arra hivatkoznak, hogy ott digitalizálják őket. Magát a lakást, ami az V. kerületi önkormányzat tulajdona, értékesíteni akarják. A lényeg: az archívumot, ami 45 éve működik nemzetközileg elismert kutatóhelyként, meg akarják szüntetni. Ennek ellenére folyik egy vita az archívum megvédését szolgáló, Kelemen János akadémikus vezette új alapítvány – a Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány (LANA) - és az Akadémia között, hogy mégis a helyén maradhasson a gyűjtemény. Abban bízunk, olyan jelentős külföldi és belföldi pénzügyi támogatást tudunk szerezni, ami lehetővé teszi, hogy az archívumot továbbra is egyben lehessen tartani. Hogy meg tudjuk hosszabbítani a bérleti szerződést az önkormányzattal, sőt ha jelentős összeg gyűlik össze, akkor akár meg is vásárolhatjuk az ingatlant. A kéziratoknak, a könyvtárnak a tulajdonosa persze továbbra is az Akadémia maradna, hiszen ez Lukács végrendelete volt, de letétbe a használatot átadhatná a LANÁ-nak. Erre a formulára nagyon sok nemzetközi példa van. Egyértelmű megoldás még nem rajzolódik ki. Így állandó a fenyegetés, hogy bármikor megjelenhetnek a kamionok és elviszik a könyvtárat és a kéziratokat, megakadályozva a további kutatást. De talán az is elképzelhető, hogy néhány hónapig még folytatódnak a tárgyalások.
Politikai félelem vezérli az Akadémiát?
Döntés van: az archívum, megszűnik. de a végrehajtás várat magára, részben azért, mert az új hely ahová a könyvtár költözne, még nincs teljesen kész. Úgy néz ki egyébként, hogy ott a teljes könyvtár és a kéziratok nem férnének el.
Erre jön a szobor-ügy.
És a másik alapítvány, a Lukács György Alapítvány névhasználatának megkérdőjelezése a Jobbik és szélsőjobboldali publicisták által.

Nézzük a szobrot a Szent István parkban.
Az Akadémia hivatalosan nem hangoztat politikai indokokat. Elhárítják az ilyen állásfoglalást az archívummal kapcsolatban is. Az indok ugyan a „racionalizálás”, de régi terv ez, még a Pálinkás József vezette Akadémiának a terve, amit az új vezetés is átvállalt. A szobor-ügy mögött már nyíltan politikai motívumok láthatóak. A ’90-es években elkezdődött Lukács és más egykori baloldaliak és kommunisták elleni kampány, amely történelmi hazugságoktól sem visszariadva zárójelbe akarja tenni ezt a hagyományt. A kampány nyomán „önkényuralmi rendszereket támogató” személyek ellen hoztak néhány éve törvényt: közterületek nem viselhetik az ilyeneknek kikiáltott emberek nevét, szobraikat el kell távolítani a közterületekről. Általános döntése volt ez az országgyűlésnek, mert minden konkrét esetben ki kell kérni az MTA szakmai véleményét. Évekkel ezelőtt nagy vita volt, hogy az Akadémia egy albizottsága részletes névsort állított össze, amelyben Lukácsról is megjelentek részben igaz, részben pedig nem igaz dolgok. Elég dodonai volt az állásfoglalás. Mert az államszocializmussal kétségtelenül kapcsolatban állt Lukács, de a tudományos teljesítményét nem lehet kétségbe vonni. Erre az állásfoglalásra hivatkozva, hiányosan és torz módon a Jobbik újra kezdte firtatni a szoborügyet, összefüggésben sok más emlékezetpolitikai rágalommal. Újságcikkekben, bírósági beadványban követelték, hogy a Lukács Alapítvány ne viselhesse a nevét, másrészt hogy a Szent István parki szobrot helyezzék át. A szobor ügyében a fővárosi közgyűlés az illetékes, amely a napokban döntött, el kell vinni a szobrot a parkból, ami nagy szakmai és lakossági felháborodást keltett. A döntés ennek ellenére jogilag nehezen támadható meg, de az kérdés, hogy mikor, hová és milyen formában szállítják el Varga Imre alkotását.
Lovász László akadémiai elnök az ország egyik legjobb koponyája, de a testület – az akadémikusok levelének ellenére, hogy az MTA foglalkozzon a magyar demokrácia helyzetével – gyávának tűnik a politikával szemben. Nem lehet, hogy Lukács, Károlyi szobra és a Hóman-szobor felállításának elmaradása egyfajta alku része?
Nem ismerem az Akadémia belső vitáit, nem akarom Lovász lépéseit minősíteni, de az biztos, hogy Lukács „önkényuralmi” megbélyegzése egy évekkel a Lovász-korszak előtti kezdeményezés, és ha az Akadémia elnöke akarta volna, meg is tudta volna állítani ezt a folyamatot. Minden tiszteletem ellenére, azt kell mondanom, nem akarta megállítani és ilyen értelemben felelőse is ennek a lehetetlen helyzetnek. Annak, hogy egy világhírű tudós kutatóhelyét, archívumát fel akarják számolni. Ez szégyen és gyalázat.
Aktuálpolitikai kérdést csináltak egy tudományos kérdésből.
Így van, és ez nem csak Lukácsra vagy Hóman Bálintra vonatkozik. 2010 óta a kormányzat ideológiája ez a hazugságokkal, torzításokkal sújtott emlékezetpolitika.
Lukács politikai múltjából az 1919-es poroszlói tizedelést idézik, mint tömeggyilkosságot. Mit tudunk erről, túl azon, amit ő maga mond egy időskori interjújában.
Sokan foglalkoztak már ezzel, például Hajdu Tibor is. Most két friss tanulmányt idézek, Mesterházi Miklósé az ÉS-ben, Lengyel Andrásé a kecskeméti Forrásban jelent meg. Ezek szerint Lukács maga sem tudta pontosan, végrehajtották-e a tizedelést, ami akkor sajnos, minden fronton bevett szokás volt a dezertőrök megfegyelmezésére, Ezt az akkori „szokást” tudomásul kell vennünk akkor is, ha ma erkölcsileg nem is lehet igazolni. Ami pedig a konkrét helyzetet illeti: a román intervenciós hadsereg megszállta a Tiszántúlt és fenyegette Budapestet is, ezzel szemben a Vörös Hadsereg, amelynek részben még Monarchia-beli tisztek voltak a vezetői, nemzeti érdekből kiindulva, nemzeti honvédő háborút folytatott. Tehát, ha valaki akkor és ott képviselte a nemzeti érdekeket, az a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege volt, míg Horthy Miklós, aki ősztől hatalomra került, a román szuronyok fedezetével vonult be Budapestre. Tehát az úgynevezett nemzeti szempontok és érvek éppen hogy a Vörös Hadsereget igazolják. Lukácsék azokkal a katonai akciókkal, amelyek egy ideig sikeresek voltak, nemzeti érdekeket képviseltek. Kérdés marad továbbra is, ténylegesen végrehajtották-e a tizedelést, amit nem Lukács kezdeményezett, hanem az ottani hadosztályparancsnok. Lukács politikai komisszár volt, akinek hozzá kellett járulnia a tizedeléshez, ami nem helyeselhető dolog, de semmiképpen nem nevezhető tömeggyilkosságnak.
Mégis ragad, mint a bélyeg.
A Lukács elleni vádak között tényleg ez a leglátványosabb, de nem ez a legmélyebb. A mélyebb indok az önkényuralmi rendszer megteremtése és kiszolgálása. Ami abszurdum. Lukács 1918 legvégén, már érett filozófusként lépett a be a frissen megalakult kommunista pártba. Saját korábbi nézeteivel is szakítva vállalta: lehet, hogy a párt kénytelen lesz politikai erőszakot is alkalmazni a munkásosztály nevében, de meg kell próbálni létrehozni a Tanácsköztársaságot. Vállalta, hogy kulturális népbiztos legyen, de mint ilyen olyan jelentős személyiségeket vont be a Tanácsköztársaság szellemi életébe, akik nem voltak bolsevikok. Babits Mihályt, Ferenczi Sándort, Bartók Bélát és másokat. Mondhatni: nyitott, népfrontos kultúrpolitikát vitt, folyamatosan vitatkozott Kun Bélával. A bukás után illegalitásba vonult, majd emigrációba ment Bécsbe, Berlinbe, aztán Moszkvába. Kommunistának tartotta magát, de nagyon sok ponton ütközött az akkori magyar kommunista párt és a szovjet ideológiai élet vezetőivel. 1941-ben az NKVD le is tartóztatta, mint német kémet, két hónapig ült a Lubjankán. 1949-ben az elhíresült Lukács-vitában támadták, hogy nem hajlandó beállni a sorba, amely a proletárdiktatúra közvetlen, erőszakos bevezetését akarta. Évekre szilenciumra ítélték. Marxistának vallotta magát, de számára a marxizmus nem volt azonos a bolsevizmussal vagy az államszocializmussal. 1967-ben rehabilitálták, visszakapta a párttagságát, megjelentek a könyvei, cikkei, de éles vitái voltak Aczél Györggyel, nagyon sok levélben, nyilatkozatban bírálta a poszt-sztálinizmust, olyannyira, hogy 1968-ban – németül - megírta A demokratizálódás jelene és jövője című könyvét, amely húsz évig nem jelenhetett meg magyarul, mert benne Sztálin utódjait bírálta.
Ő maga szerencsétlen politikai szerepéről írt idős korában. Mennyire volt szükségszerű, hogy egy marxista tudós politikai szerepet vállaljon a Feuerbach-tézisek szellemében. Hiszen Marx tézise – „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk” – értelmében elefántcsonttoronyról szó sem lehetett.
Ez persze alkati kérdés is, de egy baloldali teoretikus nem háríthatja el teljes mértékben, hogy gyakorlati szerepet is vállaljon. Nagyon sok jobboldali is így tesz. Lukács közvetlen politikai szerepet kétszer vállalt: 1919-ben, mint népbiztos és 1956-ban a második Nagy Imre-kormányban, amely az önkényuralmi rendszer ellen jött létre. Erről is megfeledkeznek mai jobboldali „bírálói”. Lukácsot Nagy Imréékkel együtt internálták Snagovba; hogy lehetett akkor az „önkényuralmi rendszer” támogatója?
Akárhogy nézzük, itt nem csak Lukácsról, hanem az egykori tanítványokról is szó van.
Igen. Emlékszünk, 2010-11-ben a kormányzat a filozófusok ellen indított kampányt, nem ideológiai eltévelyedéseket róva föl nekik, hanem köztörvényes - sikkasztás - vádakat. Ez általában az önálló gondolkodás elleni otromba kampány volt, ami akkor nem vezetett sikerre. Felfogható volt a Lukács elleni támadás előjátékának is. Ahogy pedig erősödnek a magyar társadalom belső feszültségei az életviszonyokban a szegénységtől a korrupcióig, az oktatástól az egészségügyig, a tudománypolitikáig, a szellemi életig, úgy erősödik a „másik oldalra tolt” tekintélyek elleni vádaskodás. A Lukács elleni koncentrált fellépés is ennek része, amihez sajnos, az Akadémia segédkezet nyújt, akkor is ha nem feltétlenül ez a szándéka. Ez a kritikai értelmiség elleni harc.
Az ész trónfosztása…
Lukácsnak ez a műve ma is időszerű, bár maga a könyv nagyon sok sebtől vérzik. Mint minden Lukács-művet, ezt is tudományos viták tárgyává lehet s kell tenni. Nem arról van szó, hogy Lukács szobrának vagy archívumának a védelmével mi Lukácsból intellektuális kánont akarnánk csinálni, hiszen az életműve nagyon sok maradandó értékkel, de számos vitatható gondolattal is tele van. Az ész trónfosztása, amelyben a bűnbe eső jobboldali gondolkodást bírálja, sajnos újjáéled, újra erőre kap a Horthy-, a Prohászka Ottokár- és a Hóman-kultusszal. Nem a konzervativizmus a „baj”, ennek a felfogásnak is komoly értékei vannak, hanem az agresszív, kirekesztő jobboldaliság, amely durván megcsonkítja nemzeti kultúránkat.
Tartós nyomot hagyhat ez a magyar közgondolkodásban?
Félek, hogy igen. Rövid távon nem vagyok optimista. Volt már ilyen a magyar történelem utóbbi évszázadában, ezért szükséges, hogy – rezignáltan mondom - amíg lehet, képviseljük az ellenvéleményünket. Ez is az egyik kutatási témám, hogy a XIX-XX. század kulturális gondolkodóinak értékrendjét bemutassam. Kutatóként, tanárként, publicistaként, civil mozgalmárként meg kell tennünk mindent az igazságért, a hamisítások ellen. Az idősebbek megélték ezeket a hamisításokat a Rákosi-korszakban, a Kádár-korszak bizonyos szakaszaiban is, de a legfiatalabbak tájékozatlanok és könnyen elhiszik a demagógiát, főként ha a média 90 százalékban a jobboldal és a kormányzat kezében van. Miközben minden „nemzeti” már, a nemzeti kultúra számos alakját, amilyen Lukács is, nem ismerik. Egyetemeken sem hangzik el a neve, olykor még az esztétika szakon sem, pedig Japántól Dél-Amerikáig tanítják-kutatják-olvassák. Nem azért, mert marxista volt, de nem is annak ellenére. Nem politikai, hanem tudományos rangja révén.
Megkerülhetetlenként.
Igen, viszonyulni kell hozzá valahogyan. Ez a mai magyar politikai rendszer azonban rágalmazással, totális elutasítással viszonyul hozzá.

Friss Róbert
(Forrás: http://nepszava.hu/cikk/1120057-a-hivatalos-emlekezetpolitika-szegyene )

2017. március 9.

Letölthető dokumentumok:Nincs letölthető dokumentum

2024. április 25. Csötörtök