Életének 91. évében elhunyt Keres Emil Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Radnóti Színház nyugalmazott igazgatója. Temetéséről később intézkednek. A Radnóti Színház saját halottjának tekinti.
A MEASZ Elnöksége őszinte részvéttel, egykori tagjától, Radnóti-díjasától búcsúzik!
Reszketeg, tolókocsiban ülő aggastyánt
alakított néhány évvel ezelőtt, Spiró György Príma környék című
darabjában, ami egy olyan idősek otthonában játszódik, ahol
haszonszerzés érdekében, stikában, elteszik az öregeket láb alól. Végül
már elég nyíltan csinálják ezt, farkasvakságban kell ahhoz szenvedni,
hogy a hozzátartozók ne lássák, mégsem veszik észre, mert ez az intézet
persze az ország metaforája, ahol ugyancsak elég nyíltan történik sok
borzalom, még sincs következménye. A Keres játszotta öregúrral zárult a
produkció, aki miközben viszik a halálba, összeaszottan is minden
energiáját bedobva, üvölt, ahogy csak a torkán kifér, holtsápadtan,
tolókocsiban tovább taszajtva, ereje fogytán, még igyekszik hathatós
vészjeleket leadni, és látszik rajta a szörnyű rémület, amikor
tapasztalnia kell, hogy mindez hiába. Villanásnyi volt ez a jelenet, de
emlékezni kell rá, mert Keres, aki temérdek epizódfigurát megformált,
röpke időbe is be tudta sűríteni a másokért való aggódást,
halálfélelmet, és azt az érzést, hogy tán ez az utolsó esély, de most
éppen ez is elveszett, az ő pusztulását sokaké követi majd.
Jellegzetes, kissé „reszelős”, de
messzire vivő, mély orgánuma, magas, sovány testalkata, erős
intellektusa, mellyel időnként hajlamos volt arra, hogy túlagyalja a
dolgokat, főleg karakter szerepek megformálására predesztinálta. No meg
direktorságra, ezzel színházon belül lehet lenni, de azért némileg a
színpadon kívül. Jellemző és rendhagyó módon, néhány a Nemzetiben
töltött esztendő után, már a szolnoki teátrumot igazgatta meglepően
fiatalon, majd játszott különböző helyeken, és elég hamar a Thália
igazgatói székében kötött ki. Hogy aztán valójában azt a színházat ki
vezette, az már más kérdés. Egyszer beszélgettem vele erről. Az volt a
válasza, hogy nálunk akkoriban nem volt olyan színház, mint nyugaton,
vagy akár a Szovjetunióban, amit egyetlen rendező határozott meg. Ők
ilyet akartak csinálni Kazimir Károllyal, ezért evidens volt, hogy
művészeti kérdésekben az ő szava a döntő, ilyen értelemben untermann
volt. Azt hiszem, nem szeretett sokat kockáztatni, bár éppen az ő
igazgatása alatt bemutattak akkoriban nálunk éppen hogy csak megtűrt
szerzőket, Beckettet, Eörsit, Csurkát, Görgeyt.
De egy idő után csak elege lett az
alárendeltségből, nem minden konfliktus nélkül, odébb szerződött a
Nagymező utcában egy-kétszáz méterrel, az Irodalmi Színpadot, a mostani
Radnóti Színházat vezetni. Abban a korban, amikor még a színpadi
szavalásnak nagy keletje volt, lehetett járni vele az országot, és a
költők művein keresztül sok fontos dolog elmondható volt, ami egyébként
kevéssé.
Nem állítom, hogy Keresnek olyan
forradalmi, gyújtó hangulatú estjei voltak, mint például Mensáros
Lászlónak, vagy Latinovits Zoltánnak, rezignáltabb, magába fordulóbb és
meggondoltabb volt náluk, de az ő közvetítésével is életre keltek,
hatottak a versek, jól és szépen tudta formálni a szavakat, mondatokat,
és feszült csendeket is képes volt teremteni.
Amikor már tapasztalnia kellett, hogy
jelentősen csökken a pódiumműsorok iránt az érdeklődés, amikor mind
ritkábban telt meg erre a nézőtér, felhagyott az igazgatással és kissé
megkeseredett. De játszott továbbra is, még az elmúlt években is, a
Radnóti Színházban. Akár bejött a deszkákra egy kis inas szerepben, amit
máskor kiosztanának tán egy főiskolásra, és néhány nézéssel,
szájhúzással, fajsúlyosan érzékeltetni tudta, hogy alaposan megvan a
véleménye arról a vircsaftról, ami a darab szerint körülötte történik.
Bár ő elsősorban előadóművésznek
tartotta magát, jelentős színész is volt, aki a legutolsó pillanatig,
amíg bírta, szokásos erős koncentrációjával, felelősség-tudatával
színpadra lépett, odaadóan játszott.
Bóta Gábor / Népszava
2016. április 4.