A vezér beszédeiben mindig hazudott |  |
A maga nemében szenzációs könyv jelent meg a Partvonal Kiadónál. William L. Shirer amerikai újságíró-történész írta, A harmadik birodalom felemelkedése és bukása címmel. A vaskos, kétkötetes mű (több mint 1200 oldalas) meglehetős késéssel került a hazai könyvesboltokba.
Shirer tudósítóként hat évet töltött a
náci időkben Németországban és már 1950-ben megjelentette ennek a
könyvnek az első kiadását, amit sok kiegészítéssel 1960-ban ismét
kiadott. Azóta több millió példányban kelt el szerte a világban. A
„meglehetős késéssel” meghatározás egyébként talán túlságosan is enyhe
fogalmazás. Érthetetlen, hogy eddig miért nem akadt hazai kiadója. Igaza
van Ormos Máriának, aki ennek a magyar kiadásnak az előszavát így
fejezi be: „Ezért hiszem, hogy a 89 évesen (1993 decemberében) elhunyt
szerző halálában is missziót tölt be akkor, midőn élete vége felé adott
hozzájárulásával és nagy örömére, könyvét mintegy átnyújtja a magyar
közönségnek.”
Azt hihetnénk, hogy hetven évvel a
nácizmus bukása után már mindent tudunk Hitlerről és koráról.
Kétségtelenül sok mindent tudunk, de ezt a könyvet olvasva kiderül, hogy
egyáltalán nem mindent. Ezért olyan szenzációsan érdekes ez a két
kötet. Shirer ugyanis nem pusztán személyes élményeit írta meg. Igaz,
ott volt Nürnbergben a náci perek idején, és elolvasta az a perbe
fogottak minden tanúvallomását is. Ezen kívül azonban végigbúvárkodtak a
náciktól lefoglalt több tonnányi iratanyagot. Shirer világnézete
szempontjából liberális demokrata volt, ami elég is ahhoz, hogy
Amerikában az 50-es évek elején - és kommunista-gyanúsként - a „vörösök”
feketelistájára kerüljön. Így éveken át éppen csak meg tudott élni. Ám
világnézete nem üt át a tények szigorú ismertetésén és nagyon ritkán
enged meg magának a tényekhez fűzött megjegyzéseket. Vannak olyan hetek,
napok, sőt órák és percek is, amelyeknek a történéseiről mindent tud és
persze meg is ír mindent. Többek között a diplomáciai tárgyalásokról,
azok gyakran szubjektív részleteiről is. (Cianó gróf a Duce
külügyminisztere és veje például gyakorta fűz – ellenséges –
megjegyzéseket apósa tárgyalásaihoz.)
A náci katonai vezetők és Hitler
tárgyalásairól is meglepően sok dokumentum maradt fenn, Hitler
megjelenéseiről nem különben. Ezek némelyikén a szerző is jelen volt, és
még a diktátor arcát is meg tudta figyelni. Megfigyeléseit pedig közre
is adja, méghozzá nem egy hivatásos történész száraz nyelvén, hanem egy
jótollú újságíró szórakoztató stílusában. Végül is milyen újdonságokkal
szolgál a könyv a történelmet felületesen ismerő, de iránta érdeklődő
laikus számára? Nagyon sokkal, de itt most – hely hiányában – csak két
példát említünk. Az egyik, amikor a Hitler agyában összeállt külső
inspirációkról ír. Vagyis azokról az emberekről, akik nagy hatást
gyakoroltak a Führerre. Közöttük találunk több ismert
filozófus-professzort, akiknek munkássága figyelemre méltó. Fichtét
például, aki szerint a latin népek, különösen a franciák és a zsidók
dekadens fajok. Csak a németek nyelve tiszta és az ő uralmuk alatt új
kor virágozna ki a történelemben. Fichtét az egyetemen Hegel váltja,
akit egykor a kötelező szemináriumokon, mint a dialektika jelentőségének
felismerőjeként kellett tárgyalni. Arról nem esett szó, hogy Hegelnél a
világ-szellem legmagasabb megnyilvánulása az „Állam”. Az „Állam” a
legfőbb joggal rendelkezik az egyénnel szemben, akinek az a legfőbb
kötelessége, hogy az állam tagja legyen. Egyébként Hegel szerint a
háború gondoskodik „a hosszú békében korrumpálódott népek etikai
egészségéről.” Ugyancsak hatással volt Hitlerre
Nietzsche is, aki olyan szuperembert
jósolt meg, „aki az őt körülvevő elittel a földkerekség uraivá válhat”.
Hitler természetesen magát tartotta ilyen szuperembernek. A Führer
példaképei között van egy angol úr, egy tengernagy fia, akit
Chemberlainnak neveztek ugyan, de semmi köze sem volt az évtizedekkel
később élt, azonos nevű angol miniszterelnökökhöz. (Egyébként a
zseniális zeneszerző, de antiszemita Wagner veje volt.) Alapművében,
amit németül írt Bécsben, egyebek között azt állította, hogy Jézus nem
zsidó, hanem teuton volt, s az ő istenük lett valójában. Chemberlain
1916-ban, a háború közepén német állampolgárságot kért és kapott. Hitler
1924-ben találkozott vele, mire az angol a bimbózó náci párt tagja
lett.
Egy másik érdekes és újdonságnak számító
vonulata a könyvnek a Hitler ellen összeesküvő tábornokok hosszú
listája. Akiknek nem a náci párt egyeduralma ellen volt kifogásuk –
hiszen ők segítettek a pártot és Hitlert hatalomra, a weimari
köztársasággal szemben -, még csak nem is gyilkosságok, kegyetlenkedések
miatt. (Szavuk nem volt az SA-vezér, Ernst Röhm és jónéhány társa
meggyilkolása ellen - a hosszú kések éjszakáján -, akik bankok, tőkések,
földbirtokosok elleni leszámolást követeltek Hitlertől, mint a
forradalom „szocialista jellegének” kiteljesítését.) A tábornokok minden
alkalommal akkor kezdtek Hitler leváltásán (elfogásán, esetleg
meggyilkolásán) gondolkodni, amikor a Führer - szerintük a valódi
katonai helyzetet túlértékelve - indított hadjáratokat. Például Belgium
lerohanása előtt féltek attól, hogy az angol-francia haderő még
leverheti a nem eléggé erős német hadsereget. Az ilyen félelmek még
többször megerősödtek, minden alkalommal összeröffentek, de végül is
cselekvésig nem jutottak el. Érdekes, hogy a vezető tábornokok közül –
egyebek mellett a hadsereg főparancsnoka és a vezérkari főnök is mindig
köztük volt – senki nem bukott le, pedig elég sokszor összejöttek a
különböző tervek megbeszélésére. Végül csak Rommelt érte utol a végzete,
aki sebesülten feküdt otthon, amikor már leleplezték részvételét az
összeesküvésben. Ám az afrikai hősnek tartott katonáról mégsem lehetett
elárulni, hogy ő is Hitler ellen van, ezért mérget itattak vele, viszont
– mintha mi sem történt volna – díszes temetést rendeztek a
tiszteletére.
Mint tudjuk, egyetlen valódi kísérlet
történt a Führer meggyilkolására. Meglehetősen későn, 1944 júliusában.
Egy véletlen mozdulat mentette meg a Vezér életét: a térkép fölött
magyarázó ezredes kényelmetlennek érezte a táskát az asztal alatt, amit
odébb rakott. Így amikor az felrobbant, ő halt meg, Hitler viszont csak
könnyebb sérüléseket szenvedett. Stauffenberg ezredest, aki a táskát az
asztal alatt elhelyezte és eltűnt a helyszínről, utóbb természetesen
halálra ítélték és kivégezték. (Erről szól a Valkür című amerikai film
is.)
A Vezérről és kancellárról viszonylag
nem sok újdonságot tudunk meg, legfeljebb azt, hogy még a
legnyomorúságosabb bécsi éveiben sem volt szobafestő, mázoló. A szerző
viszont elismerően szól – persze ez sem újdonság – Hitler szónoki
képességeiről, miközben sok-sok részletes idézettel bizonyítja, hogy
szinte soha nem mondott igazat a nyilvánosság előtt. Természetesen saját
mániáiról hiteles képet adnak ezek a beszédek, de minden más csak
kitaláció ezekben a szónoklatokban. Újdonság talán az is, hogy a szerző,
aki ott élt-járt-kelt a hétköznapi utcákon, azt tapasztalta, hogy a
máskor oly lelkes, tömeg szinte teljességgel hiányzott, amikor Hitler a
nyilvánosság előtt bejeletette a háború kitörését.
Mindenesetre azoknak, akik tájékozódni
akarnak arról, mi történt Németországban (és Európában) e sötét
időszakban, elengedhetetlen olvasmány William L. Shirer könyve.
Bernáth László / Népszava
2015. december 21.
