Hanti Vilmos: Búcsúm Halák Lászlótól (1935-2015) |  |
Lacit még a kilencvenes évek elején, mint ismert tévés személyiséget kértük föl, hogy vezesse a szocdem múltú gyermekbarát gála műsort. Gondolkodás nélkül igent mondott, s hosszú évekig meghatározó volt önkéntes munkája életünkben. Azután a MEASZ elnökségi tagjaként több évig ismét szivességből előadásokat tartott nekünk a MEASZ Demokrácia Akadémián.
Közben az újságíró-szövetségben is együtt dolgoztunk- hosszú ideig vezette az etikai bizottságot. A rendszerváltás hajnalán az általam szerkesztett szociáldemokrata lapnak is munkatársa volt. Számomra itt világlott ki leginkább újságírói talentuma, az embereket tisztelő szelídsége, a feladat kifogástalan teljesítéséhez nélkülözhetetlen pontossága. A világ dolgairól sokat bölcselkedtünk, de e mellett nem feledkezett meg a hétköznapokról sem, amikor tudott, rögtön küldött sok-sok példányt a Biblia-meséinek könyvéből a cigány gyerekeknek.
Búcsúzóul a még 2004-ben, a „Csakazértis” főmunkatársára, Szalai Pálra emlékező füzetbe írt sorait adom közre. (A kép a 2011-ben szervezett gyerek televíziós konferencián készült.)
Tudom, a harangok mindig az élőkért szólnak... Laci, elmentél, nagy űrt hagytál bennünk, nehezen tudjuk hiányodat pótolni…
Elfogyni lassan…
Szalai Pál egy nap híján egy hónappal volt idősebb nálam. A huszadik század második harmadában indultunk. Neki alig jutott több, mint ami ezután még a huszadik századból maradt. Ez a nekünk jutó kétharmad nem szűkölködött eseményekben…
Gyermekkorunkban édesapánktól megtanultuk titokban énekelni: "Fel szocialisták sorakozzunk…" indulót, énekeltük a Marseillaise-t szociáldemokrata szöveggel: "Nem lesz a tőke úr mirajtunk…" és megtanultuk az Internacionálét is.
Mi ahhoz a korosztályhoz tartoztunk, amelyiknek még valóságos és borzalmas élménye volt a második világháború, a deportálások. Csak aki ezt átélte, tudja, mit jelentett ezek után a háború vége, a "fényes szellők" időszaka. Nemcsak a gyermekekre jellemző gyermeki hittel énekeltük a Köztársasági indulót: "Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig…" és majdnem mindannyian hittük, hogy most már a köztársaság, a szabadság, testvériség, igazság korszaka következik.
Nem az következett.
A reményteljes indulással ellentétes történelmet kotyvasztottak nekünk a nemzetközi politika fortyogó üstjeiben.
A mi korosztályunk reménykedett Sztálin halála után, hogy valami jobbra fordul majd. A mi korosztályunk értette meg először, hogy a talpnyaláshoz nemcsak talp, nyelv is kell. Bennünk fogalmazódott meg ismét a "fényes szellők" lelkülete, tehát, ha változást akarunk, mindenkinek változnia kell! Mindenkinek elsősorban önmagával kell szembesülnie, utat választania, amelyen haladni lehet reményeink szerint.
A mi korosztályunk főszereplője volt 1956 októberének és álmaink valóra váltását láttuk október 29.-én a lapok címoldalán megjelenő Kossuth-címerben. "Egy bátor nép új irányt adott a történelem menetének" - írta a New York Times vezércikkében. "Nemzet vagyunk újra!" lelkesedett az egyik vidéki lap, mi pedig megállapíthattuk, köztársaság vagyunk újra.
Örömünk nem tartott sokáig.
Magam a kényszerű egyetemi szünet alatt Deák Ferenc és Kossuth Lajos 1867-ben folytatott vitáját olvasgattam a kiegyezésről és arra a meggyőződésre jutottam, - Deák Ferenc kiegyezés mellett szóló érveit 1957-re aktualizálva, - hogy kilencven évvel az első kiegyezés után, egy második kiegyezésnek kell következnie. Csak reménykedhettem, hogy ez a kiegyezés nem újabb háborúba torkollik majd, hanem valami más következik végül, mert az világos volt, hogy ez a kiegyezés hozhat sok jót is, de szabadságot és igazi köztársaságot nem hozhat…
A nemzetközi politika fortyogó üstjében a nyolcvanas évek végén kiforrott az az új irány, amiért 56-ban elsőként sokat tettünk, de amit később csak reméltünk és meg nem valósíthattunk. A Szovjetunió és tábora vérontás nélkül széthullott, és a mi korosztályunk már nem volt egyedül abban a reményben, hogy amit a mi szörnyű huszadik századunk megtagadott tőlünk, most bekövetkezik. Már nem voltunk "mai gyerekek", de lelkesedésért nem rohantunk a szomszédba. Szalai Pál is ott volt mindenütt, ahol történést lehetett elősegíteni. Pártokat szerveztünk, korszerűsítettünk és hamarosan megtapasztalhattuk azt az igazságot, ha az emberek akarata és cselekedete összeadódik, hogy eredőjeként megjelenjék a történelmi esemény, könnyen lehet, hogy ezt az eseményt egyikünk sem akarta… Tapasztalnunk kellett például, hogy Kéthly Anna és Petrasovits Anna szociáldemokrata pártjában még az Anna sem azonos…
Magunkkal hoztuk gyermeteg rajongásunkat a köztársaságért, amit számunkra a Kossuth-címer jelképezett. A megváltozott rendszer azonban közelebb érezte magához a háborúban összeomlott "keresztény-nemzeti" államot, mint Kossuth és Nagy Imre köztársaságát. Gyermeteg rajongásunk alapos fricskát kapott a királyi koronás címerrel és a lyukas zászlóval. Mintha 1956 azzal nyitott volna új irányt a történelemben, hogy tagadott valamit és nem azzal, hogy állított, megvalósított, kiharcolt valamit.
A mi korosztályunk - benne a nagyszerű életű, emlékű Szalai Pál - lassan elhagyott, üres szobába jutott. Nincs sok remény arra, hogy emeszdépés vagy efeszdépés eszményeink a közeli jövőben megvalósuljanak. Eszmények nélküli pragmatizmus sodor bennünket a kapitalizmus utoléréséhez. Szó sincs meghaladásról, csak utolérésről. Dédunokáinkat még megtaníthatjuk énekelni azt, amit apánktól tanultunk: "Fel szocialisták, sorakozzunk…", de azon már csak nevetnek majd, ha azt is elénekeljük nekik: " Nem lesz a tőke úr mirajtunk…"
Lehetséges, hogy fizikai elmúlásunkkal eszményeink is elfogynak, mint a gyertyaszál, amely elhagyott üres szobában áll?…
Dr. Halák László
2015. augusztus 2.
