Holokauszt megemlékezés Budapest XVII. kerületében (2015. június  8.)

nyomtatás

Hódos Mária már évtizede szervezi azt a megemlékezést minden év június 8-án a Fuchs kastély falán elhelyezett táblánál, arra helyre és arra a napra emlékezve, amikor a II. világháború idején XVII. kerületieket hurcoltak el a nyilas-nácik.
Idén a megemlékezésen megjelent Hanti Vilmos a MEASZ elnöke is.
Az alábbiakban közreadjuk a szervező emlékbeszédét.



 Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit  a megemlékezésen!

Külön köszöntöm nagy szeretettel, a Soá-t átélt megemlékezőket.

Szomorúan kell elmondanom, hogy már nem lehet közöttünk Erdei Zoltánné Gabi és Váczi Lajos.

Tíz évvel ezelőtt tartottuk az első megemlékezésünket. Azóta minden évben eljövünk ehhez az emléktáblához, amelyet az Erőltetett menet című bronz  dombormű díszít, Kiss György szobrászművész ajándéka és, amely Barna Andor, szabaddemokrata alpolgármester  és Werhner Tibor kőfaragó mester támogatásával jöhetett létre. Volt olyan megemlékezés az évek folyamán, amikor csendes beszélgetés előzte meg a koszorúzást, a kövek elhelyezését, volt, amikor több fiatal  is dalolt, zenélt és szavalt. Volt, hogy tízen voltunk, volt, hogy többen.

A túlélők kívánságának megfelelve, itt mindannyian magánemberként vagyunk jelen. Azt gondolom, a 2014-es év, gyakran kétes megemlékezés-dömpingje után, ez így jó.

Végiglapoztam az elmúlt megemlékezések szövegeit. Legszívesebben mindet fölolvasnám még egyszer, hiszen idéztem Jorge Sempruntól, Konrád Györgytől, György Pétertől, Randolph L. Braham-től, Grossmanntól és sok más nagyszerű, hiteles írótól, gondolkodótól. Minden elhangzott mondata ezeknek a szövegeknek aktuális ma is. Sajnos. Azaz tíz év távlatában semmi sem történt, ami egy picit is jó irányba billenthette volna a mérleget. Sőt…

Nézzünk körül: Horthy szobor, Horthy utcanév, Wass Albert-kultusz, a jobbik fölfelé ívelő népszerűsége, Szabadság téri  éjszakai  német megszállási szoborállítás… nincs értelme folytatni a felsorolást.

Egy dolog azonban biztos: A túlélők sorsa tovább él bennünk, mi erről tudni akarunk, tovább akarjuk adni gyermekeinknek, majd unokáinknak, keressük-kutatjuk gyökereinket, múltunkat. Nem felejtünk. Nem vállalunk részt egy olyan folyamatban, amely összemossa a huszadik század magyar állampolgárainak végletesen eltérő, de azon belül nagyon is egyértelmű szerepvállalását  a történelmi eseményekben.

Bár próbálok tartózkodni az aktuálpolitikától, mégis, úgy tűnik, kikerülhetetlen. A Horthy-rendszer alaposan  átgondolt, következetesen uszító, 24 éven át folytatott  antiszemita napi politikája és tettei feldolgozhatatlan katasztrófát készítettek elő és  eredményeztek Magyarországon. Ebből szigorúan következik, hogy egy holokauszt megemlékezést  ma nem lehet kiszakítani  a magyar  valóságból,  nem lehet azzal a közhellyel elintézni, miszerint  azért gyűltünk itt össze, hogy megbeszéljük, hogy ez soha többé nem ismétlődhet meg.

Sajnos, nagyon is jól tudjuk, hogy minden megismétlődhet, sőt, nagy valószínűséggel, meg is ismétlődik. Két nemzedék már elég a felejtéshez, pláne, ha ez hivatalos történelemhamisítással is jár.

A történelemhamisítással kapcsolatosan, hogy ez ne tűnjön üres vagy rágalmazó kijelentésnek, szeretném idézni az általános iskolák 8-os történelem tankönyvének öt állítását  (Helmézcy Mátyás: Történelem az általános iskola 8. évfolyama számára – Nemzedékek tudása Tankönyvkiadó, 2009.):

Első idézet:

  „…akadtak hazánkban olyanok – nyilasok, fanatikus nácibarátok -, akik elvakultságból vagy felsőbb parancsra részt vettek a holokauszt megvalósításában, ez foltot ejtett hazánk, a magyar államvezetés becsületén is. Hazánk ellenfelei közül sokan emiatt nevezték az egész magyar társadalmat antiszemitának, az államvezetést pedig fasisztának.” (111. o.)

Második idézet:

   „Horthy fellépésének köszönhetően a budapesti zsidóság megmenekült a holokauszttól.” (113. o.)

Harmadik idézet:

   „ Horthy és Bethlen nem volt antiszemita, sőt hangsúlyozták a zsidók fontos gazdasági és társadalmi szerepét. Jó kapcsolatokat ápoltak a zsidóság vezetőivel.” (111. o.)

Negyedik idézet:

   „…Sztójay Döme miniszterelnök kész volt eleget tenni a hazánkba küldött és a holokauszt megvalósításán tevékenykedő náci ’tanácsadók’ minden kívánságának.” (111. o.)

Ötödik idézet:

   „Az azonban, hogy a koncentrációs táborok egy részét haláltáborokká alakították, ahol szervezett emberirtást végeztek […] csak a nácik veresége után derült ki.”    (114. o.)

Itt tartunk most.

Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy lássuk, hamarosan lehet még sokkalta rosszabb.

Ismét aktuálpolitika:                                                                                           Belelapoztam a budapesti telefonkönyvbe és végignéztem néhány, véletlenszerűen kiválasztott oldalt. A nevek egyharmada német-, egyharmada szláv hangzású és jelentésű, egyharmada pedig, feltételezhetően, magyar eredetű. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert az utóbbi hetek legújabb jelszavai között, előkelő helyen állnak a multikulturális  Európa elleni kijelentések, miszerint – idézem – „egy multikulturális Európában nincs visszaút se a keresztény Európához, se a nemzeti kultúrákvilágába”.                                                                                                        

Csak halkan kérdezem: Mit jelent ma a világban az a szó, hogy visszaút? Hogyan értelmezzük? A ma felnövő, úgynevezett „z” generáció számára értelmezhető egyáltalán?

Ennek a gondolatnak szélsőséges megnyilvánulása az országszerte kirakott gyűlöleterősítő, gyűlöletfokozó  óriásplakát szövege, amely így hangzik:  „ Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!"                                                                           De ki érti ezt a szöveget?
A menekült, aki nem tud magyarul? Vagy a helyi lakos?  Kinek készült, kit hangol az idegenek ellen ez az adófizetők, köztük az én pénzemből, de megkérdezésem nélkül készült, állami plakát?

Kísértetiesen emlékeztet a Horthy-rendszer idején, újságcikkekkel, plakátokkal  terjesztett propagandaszövegekre.

Számomra ez egy dolgot  jelent: aktívan befolyásolják a feltételezetten, önálló gondolkodásra képtelen köznépet.

A napokban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem egyik programjában Schweitzer József országos főrabbira emlékezett Heisler András, a Mazsihisz elnöke és Várhegyi Asztrik pannonhalmi főapát, egykori tanítványok. (Nem valós  tanár – diák viszonyban voltak, hanem szellemi tanáruknak tekintik Schweitzer Józsefet.)  A beszélgetésben elhangzott számos érdekes és megható, tanulságos és elgondolkodtató történet a főrabbi életéből. Engem leginkább az fogott meg, hogy mindkét emlékező szerint  Schweitzer József főrabbi úgy  vitatkozott és érvelt, úgy tudott kritikus lenni, úgy tudta képviselni és nyilvánosságra hozni gondolatait, hogy sosem bántott meg senkit. Úgy tudott vitatkozni, hogy közben elfogadta a másik fél véleményének létjogosultságát. Hosszú idő óta először voltam tanúja, a ma divatos kifejezés, az árokásás ellentétének, az árokbetemetésnek. Ma, amikor a társadalom immunrendszere nem működik, híján van az elemi szolidaritásnak, amikor a magyar állampolgárok egy része ismét fél.

Miért is fogott meg engem ez a vitatkozással kapcsolatos gondolat? Mert az egyik első lépés a párbeszéd felé a vitakészség tudományának elsajátítása, amely alapvető jellemzője az, hogy vitapartnerünket egyenrangúnak tartjuk. Nem megmondjuk, hanem elmondjuk a véleményünket, és érdeklődve várjuk a vitapartner gondolatait, amelyek nem ellengondolatok, hanem más gondolatok, amelyeket végig is tudunk hallgatni, hogy utána érvekkel vitázzunk tovább. A vitatkozás technikáit persze az iskolában, már alsó tagozatban kellene tanítani, mert ez önálló gondolkodást igénylő, elsajátítható készség. Kérdés, szükség van-e ma ilyesmire? Jó-e   ma az államnak, ha az emberek önállóan gondolkodnak, és konstruktívan vitatkoznak? Pedig ez az előfeltétele a történelmi csapdahelyzetek kikerülésének.

 Gyakran reménytelennek érzem és látom a minket körülvevő mikro- és makro-világot. Ilyenkor, talán azért, mert keresem a kiutat, a továbblépés lehetőségét, rábukkanok nagyszerű kezdeményezésekre.

Szeretnék pozitív tapasztalatokat is megosztani önökkel. Ezt minden évben megteszem, és nagy örömmel.

A Zachor Alapítvány, amely a Spielberg SHOAH Alapítványának magyarországi képviselete, Szőnyi Andrea vezetésével, általános és középiskolai tanároknak szervez  képzéseket. A SHOAH Alapítvány holokauszt  túlélőkkel készült életinterjúk  segítségével, azok részleteinek felhasználásával építi fel tematikus óravázlatait, elsősorban, történelemórára orientálódva,  arra az egy szem órára, amely Magyarországon a kötelező tananyag szerint a holokausztról szól.  Az óra célja nem az elrettentés, nem a borzalmak bemutatása. Az interjúk részletei arra világítanak rá, hogy az egykori gyermekek, ma  túlélők, ugyanolyan gyermekek voltak, mint  én vagy ő, vagy te, ugyanolyan álmokkal, hasonló mindennapokkal. Így lehet érthetővé, átélhetővé tenni a felfoghatatlan folytatást is… Azon a képzésen, amelyen részt vehettem, az ország számos településéről érkeztek nyitott, érdeklődő tanárok. Voltak, akik annak ellenére jöttek, hogy az iskola vezetése nem támogatta részvételüket. Sajnos, a XVII. kerületből még soha egyetlen tanár  sem jelentkezett erre a képzésre, amely egyébként  teljesen ingyenes és első körben egy napos.

A Zachor Alapítvány, nem először, 2015-ben is kiírt egy  pályázatot általános iskolások felső tagozata és középiskolás diákok számára „ A művészet- az elmondhatatlan tolmácsa” címmel. 140 pályamunka érkezett be: novellák, versek, fotók, rajzok, festmények. Minden megtekinthető és elolvasható a Zachor Alapítvány honlapján.

És befejezésül:

„Aki a családfáját vissza tudja vezetni a régi időkbe, arról azt mondják, jó családból származik. Mindig így volt ez. Így hát Ditte, az Ember lánya, igen előkelő lény. A legrégibb, és a legnépesebb nemzetségből származik, az Ember nemzetségéből.
Nincs nemzetségtáblájuk; nehéz is volna összeállítani, mert ez a család oly megszámlálhatatlan, mint a tenger homokja. A többi nemzetség is mind belőle származik; idők folyamán belőle támadtak, s mikor erejük megfogyatkozott, szerepüket lejátszották, újra beléje merültek vissza. Az Ember nemzetség talán a végtelen tengerhez hasonlít, melynek vize égbe röppen páraként, és visszacsapódik súlyos zuhanással.”

Ezek a mondatok Martin Andersen Nexø,  Ditte az ember lánya című regényének első  sorai. Gimnazista koromban olvastam ezt a nagyhatású könyvet, majd 30-40 év elteltével a lányaim. Így került újra a kezembe. A fenti mondatok elolvasásakor úgy éreztem, hogy erre a megemlékezésre való gondolatok.

 Ezzel akartam kezdeni, de befejezés lett.

Köszönöm, hogy meghallgattak, köszönöm, hogy eljöttek.

-pál-


2015. június 9.

Letölthető dokumentumok:Nincs letölthető dokumentum
2024. március 29. Péntek