Iván bácsi egy csoda – mondta B. barátom, amikor megtudta, hogy találkozom az öreggel. Kérdezd bármiről és bárkiről, aki az elmúlt hetven évben számított, biztosan lesz róla története.
Amikor a helyszínt és az időpontot egyeztetjük (persze telefonon), a
kilencvenéves Vitányi Iván visszakérdez: „A városban bárhol jó? Akkor
legyen a pártiroda, oda elvisz a villamos.” A DK-irodán az első három
ember, akivel összefutunk, összesen nincs annyi idős, mint a párt örökös
tiszteletbeli elnöke. Bár odakint tombol a hőség, a csontsovány Vitányi
Iván ingben és mellényben érkezik. „Jól vagyok, látja, jövök-megyek,
tudtommal nincs semmi komoly bajom. Legfeljebb az, hogy folyamatosan
fogyok. De ez a börtön miatt van.” 1945 telén a Gestapo elfogta és
megkínozta az akkor alig húszéves, vézna fiút, akinek az volt a bűne,
hogy az ellenállásban hozta-vitte a híreket. A Margit körúton és
Sopronkőhidán töltött hónapok több szempontból is mély nyomot hagytak
benne: gyomorszáját szétverték, azóta szinte csak zöldséget és tésztát
eszik. Viszont megismerkedett a kor egyik hősével, Bajcsy-Zsilinszky
Endrével, és valószínűleg ő volt az, akivel az antifasiszta ellenállás
egyik legnagyobb alakja utoljára beszélt. „Én ettem meg a karácsonyi
süteményt, amit a felesége küldött be neki. Mielőtt elvitték kivégezni, ő
szólt az őrnek, hogy nekem adják a sütit.” Egy nappal korábban azt
kérdezte Vitányitól, hogy kommunista-e. „Nekem el kell mennem, de rátok
hagyom az országot” – mondta Bajcsy-Zsilinszky.
Isten és ország dolgai
Pedig
Vitányi Iván nem volt kommunista. A szó sztálinista, rákosista
értelmében semmiképpen. Baloldali volt, ami szép teljesítmény egy
vallásos, református családban (rokonságban a Horthyakkal) felnőtt
fiatalembertől, aki a sárospataki kollégiumban jutott el Jézus
Krisztustól Lao Cén és Kanton át Marxig. „Erősen nacionalista és bigott
református voltam. Előbbivel a bácsalmási iskolaévek alatt számoltam le,
ahol sok bunyevác barátom és sváb tanítóm volt; utóbbi pedig magától
elmúlt, amikor Patakon végigrágtam magam Kanton, és elfogadtam, hogy
Isten léte nem bizonyítható. Tehát vagy a hit útját választom, vagy
másfelé indulok el.”
Ami az ország dolgait illeti, abban egy pesti
lány, Spiró Magda igazította el még Bácsalmáson, aki házitanító volt
egy bunyevác családnál. „Ő mondta el először, hogy Európában kétféle
fejlődési út van: a monarchia és a demokrácia. A jövő a demokráciáé, de
az egyeduralom mindig védekezik, és ez átcsaphat fasizmusba. Azon múlik
minden, melyik győz.” Magyarország ütközőpont. Már majdnem
Nyugat-Európa, de még nem egészen. Majdnem Kelet-Európa, de már nem
egészen az. Egy kicsit Balkán, de éppcsak egy kicsit. „A mi tragédiánk,
hogy minden országnak olyan a kapitalizmusa, amilyen a feudalizmusa
volt. Mi a feudalizmusból is a legrosszabbat kaptuk, ezt a
marhahajcsáros csodavárós fajtát. Akárhányszor forradalom volt nálunk,
azt mindig leverték, a leverés után mindig akasztófa jött. Majd egy jó
király, Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János, aki, miután kellően
kitombolta magát a terrorban, adakozott az ő népének, a nép pedig
megtanulta, hogy majd jön a jó király, aki adakozik. Ez a magyar élmény:
amikor igazán demokráciát akarunk teremteni, abba belebukunk, amikor
viszont nyújtjuk a kezünket a Nép Atyjának, akkor valahogy megélünk.
Megéltünk a kiegyezés utáni időszakban, Bethlen idején és Kádár alatt
is. Mindig volt egy kis fejlődés.
Vitányi Iván öt pártnak volt
tagja, de – bevallása szerint – nincs olyan, amelyikhez mindig is
szeretett volna tartozni. Pártot többször, világnézetet egyszer sem
váltott. „Sosem szégyelltem, hogy párttag vagyok. Meggyőződésem szerint
baloldalinak lenni annyit tesz, hogy a társadalom többsége számára
nyújtunk valamit. Elárulok egy titkot: a pártban emberek vannak, és az
emberek nem tökéletesek. Az már nagy szó, ha egy párt alapvonásaiban
megfelel. Ez a mostani éppen ilyen.”
Eszmék és hatalmak
Hogy
mások mit mondanak, már nemigen érdekli. A hetvenes-nyolcvanas években
már látni lehetett a párt és a vezető baloldali gondolkodók között
feszülő ellentéteket, de ahhoz, hogy megtarthassa az állását a
Népművelési Intézetben, nem ártott párttagnak lenni. Hát maradt. „Sokan
fordultak akkoriban hozzám különböző támogatásokért. Magyar Bálinttól
Orbán Viktorig mindenkit támogattam, aki kérte. Orbánnal sokat
beszélgettünk, akkoriban azon gondolkodott, hogy a barátaival demokrata
ifjúsági szövetséget alakítsanak vagy szocialistát. Pozsgay
Index-interjújára csak legyint (ebben azt találta mondani az MSZMP
egykori főideológusa, hogy ő sosem volt kommunista, és ha betiltott is
valamit, azt csak értékalapon tette). „Az, hogy kommunista,
gyűjtőfogalom. Ha úgy gondolja, hogy nem volt az, akkor nem volt az.
Sokkal jobban jellemzi Pozsgayt, hogy hozzákezdett a reformokhoz, aztán
abba is hagyta azokat. Ő mindig olyan volt, hogy a hatalom érdekében
arrébb állt. Nagyjából úgy, ahogyan Szűrös Mátyás. A hatalom mindig
fontosabb volt számukra, mint bármelyik eszme.”
Vitányi Iván
számára a hatalom sosem volt különösen fontos. „Küszöbember voltam
mindig is, amolyan küszöbön álló értelmiségi. Onnan néztem befelé és
kifelé is, hogy lássam, mi történik. Engem a folyamatok érdekeltek, az
okok és okozatok. Talán ezért lettem szociológus.” Döntésében persze a
körülmények és a jó tanácsok is szerepet játszottak. Aczél György
kulturális miniszterhelyettes volt, amikor a 33 éves fiatalembert
kinevezte a Muzsika című lap főszerkesztőjének (a korra jellemző volt,
hogy egy szaklap főszerkesztői posztja is ilyen magas szinten dőlt el).
Beszélgetésük végén ezzel az útravalóval bocsátotta el Vitányit:
„Szegény Imre bácsit kivégezték. Maga vigyázzon, és csak a zenei
ügyekkel foglalkozzon!” 1958-at írtunk.
A küszöbember évtizedekkel
később mégis beállt profi politikusnak. A rendszerváltás idején a
szocialisták választmányának elnökeként segített néhány lelkes fiatalnak
egy új, baloldali ifjúsági szervezet megalakításában. „Egyikük
Gyurcsány Ferenc volt, egy másikat Schiffer Andrásnak hívtak. Horn túl
szabad szelleműnek találta a társaságot, nem támogatta őket. „Gyurcsány
elveinek fenntartásával bánatában elment üzletembernek, Schiffer pedig
szerintem az elveiből is kiiratkozott.”
Apropó, elvek. Vitányi
Tardos Mártonnak, az SZDSZ egykori képviselőjének történetét meséli el.
Tardos 1993-ban Orbán Viktorral volt együtt Lisszabonban a liberális
pártok konferenciáján („igen, akkor még a Fidesz liberális párt volt”). A
szabad demokrata képviselő a székházügy kapcsán próbált fiatal
kollégája lelkiismeretére hatni, ám Orbán kifejtette, hogy a politikát
saját törvényeivel, és nem a naiv erkölcs szerint kell végezni. Aki a
politikában szegény marad, az nem talál híveket, és nem fog semmire
jutni – mondta Orbán.
„Hát… most ez van. De – azt szoktam mondani –
az úristen kegyes volt hozzánk, eddig mindig külső hatalmak ültették a
nyakunkba a diktátorokat, de most a magyar nép maga választotta a
diktatúrát. Ez viszont alkalmat adhat arra is, hogy a magyar nép maga
válassza a demokráciát.” Látva kissé tamáskodó arckifejezésemet,
megnyugtat. „Nem vagyok optimista, de vannak jelei ennek is. Csak még
nem kristályosodott ki. A történelem különös dolgokra képes.”
Már
vagy fél órája beszélgetünk, amikor egy kolléga kávét tesz elé az
asztalra. Hallva az utolsó mondatot, megkérdezi: és tessék mondani, Iván
bácsi, megéljük mi ezt még? „A jövőt nem tudom. Az biztos, hogy ez, ami
most van, nem tartható örökre, de hogy meddig, arról fogalmam sincs.
Nem vagyok én jós. Egy kiváló német filozófus, Ralf Dahrendorf mondta: a
diktatúrából a demokráciába való átmenet politikailag 6 hónap,
gazdaságilag 6 év, társadalmilag 60 év. Van egy másik verzió, ami
szerint 16. A múltkor egy taxisofőr kérdezte tőlem: Vitányi úr, hát
igaza lesz ennek a Dahrendorfnak a 60 évvel? Mondtam neki: hát… a 16-on
már túl vagyunk, de azért reménykedjünk még a 26-ban.”
Forrás: vasarnapihirek.hu
Vitányi Iván, a MEASZ Nemzeti Tanácsának elnöke, a MEASZ-Bajcsy-Zsilinszky Emlékbizottságának tiszteletbeli elnöke Hanti Vilmos MEASZ-elnök és Kerecsényi Zoltán MEASZ-alelnök társaságában
2015. június 8.