Lebovits Imre: |  |
A holokausztra mindig emlékezni kell, pontosan azért, hogy ne ismétlődhessen meg. Erről is beszélt lapunknak Lebovits Imre, aki a közelmúltban tanúskodott a németországi Lüneburgban folyó perben. Mint mondta, ez a per is tükrözi, hogy a mai Németország valóban szembe tud nézni a nácik bűneivel. Magyarországon eközben még sokan próbálják meghamisítani a történelmet. Lebovits - akinek szűkebb családjából sokan Auschwitzban pusztultak el - fontosnak tartja, hogy a holokausztról egyértelműen fogalmazzanak, ez ügyben sem hallgatni, sem pedig megalkudni nem szabad.
- Önt tanúként hallgatták meg
abban a perben, amely "Auschwitz könyvelője" ellen folyik Lüneburgban.
Nagyon lehangoló volt találkozni egy olyan emberrel, aki - a vád szerint
- bűnrészes volt a gyilkosságokban?
- Már csak amiatt is megrázó egy ilyen
perben részt venni, mert nekünk, túlélőknek óhatatlanul eszünkbe jut,
min mentünk keresztül, és természetesen eszünkbe jutnak szeretteink,
akiket elveszítettünk. Nagyon érdekes volt látni a közönség reakcióit.
Hiszen a padsorokban nem csupán az én korosztályom tagjai - a
nyolcvan-kilencven évesek - ültek, hanem középkorúak, sőt egészen
fiatalok is. Látszott rajtuk, hogy megdöbbentek mindattól, amit
hallottak. Én pedig felidéztem egy sok-sok évvel ezelőtti magyarországi
pert, amelyben olyan egykori csendőröket állítottak bíróság elé, akik a
"hideg napok" tettesei voltak, a Délvidéken kegyetlenkedtek és
gyilkoltak. De ezt akkor nem vizsgálták, a bíró pedig felmentette őket,
mire a közönség óriási tapsviharban tört ki. Lüneburgban egészen más
hangulat uralkodott a tárgyalóteremben.
- Olyan fiatalok is végighallgatták a tárgyalást, akik évtizedekkel a náci uralom után születtek?
- Nagyon fontosnak tartom, hogy eljött a
tárgyalásra egy egész középiskolai osztály a tanáruk vezetésével. Ez
jellemzi a mai Németországot, amely valóban szembe akar nézni az elődök
bűneivel. Ez kitűnik ebből a perből éppúgy, mint abból, ahogy a II.
világháborúhoz, az áldozatokhoz és a holokauszt túlélőihez viszonyulnak.
Németország igazán demokratikus ország. Miközben Magyarországon még
mindig vannak, akik megkérdőjelezik a holokausztot és arról vitáznak,
hány zsidó áldozata is volt a II. világháborúnak. A Jobbik elnöke, Vona
Gábor még azt is kifogásolja, hogy a zsidók állandóan ezzel
foglalkoznak. Miközben nem törődik azzal, hogy a hitleri gépezet egy
teljes népcsoportot akart elpusztítani és a magyar vezetés ebben
partnere volt. A történteket nem lehet egyszerűen ad acta tenni és
rábízni az időre, hogy majd megoldja. A holokausztra mindig emlékezni
kell, pontosan azért, hogy ne ismétlődhessen meg. Akkor is emlékezni
kell rá, ha mi, a túlélők, akik egyre kevesebben vagyunk, már egyáltalán
nem leszünk.
- Mit lehet egyáltalán vitatni a számokon, a tényeken?
- Például azt, hogy valóban volt-e a II.
világháborúnak 600 ezer magyar zsidó áldozata. A História című
folyóiratban évekkel ezelőtt megjelent egy cikk, amely szerint
Magyarország egész területéről 1944 áprilisi és júniusa között több mint
150 vonatszerelvénnyel 450 ezer embert vittek a haláltáborokba. Ebben a
számban azonban nincsenek benne a katonaköteles zsidók, akik akkor már
régen munkaszolgálatosok voltak. Nincsenek benne azok, akik korábban a
keleti fronton pusztultak el és azok sem, akiket Budapesten a csillagos
házakból vittek ki a Duna-partra és lőttek a folyóba. A magyar zsidóság
80 százalékát elpusztították. Olyanokat is, akikre csak ráfogták, hogy
zsidók. Jól emlékszem egy közszeretetnek örvendő állatorvosra, aki egy
Tiszafüred melletti kis településen, Tiszaörvényben praktizált. Ő már
sok évvel a II. világháború előtt áttért, mégis elvitték. Ez az ember
annyira szívére vette a tragédiát, hogy úton a haláltáborba, a vagonban
megőrült. Sok hasonló történet van abból az időből. A tényekkel nem
érdemes vitázni.
- Mindezt felidézte a perben elhangzott tanúvallomásában is?
- Elsősorban a családomról beszéltem,
hiszen én nem voltam Auschwitzban. Engem megmentett vitéz Horváth Kálmán
magyar királyi százados - áldassék a neve! -, miután a tiszafüredi
gettó felszámolása előtt mintegy ötven emberrel együtt besorozott
munkaszolgálatra. Az igazsághoz tartozik, hogy akkor még sem ő, sem mi
nem tudtunk a haláltáborokról. A keleti frontra kerültem és a
megmenekülésemet egy súlyos betegségnek köszönhetem. Donnerskirchenben -
amely Mauthausen egyik melléktáborának számított - kitört a
flekktífusz, 42 fokos lázzal feküdtem, nem is nagyon tudtam magamról, de
a falusiak letakartak és így engem nem vittek el, mint a többi
szerencsétlent, akiket egyszerűen letettek a hóra, hogy ott fagyjanak
meg. A hétszáz munkaszolgálatosból százötven-kétszázan maradtunk
életben.
- A családja Auschwitzban pusztult el?
- A szűkebb családom mintegy nyolcvan
emberből állt, közülük tíz-tizenöten jöttek vissza. Édesapámék öten
voltak testvérek, anyámék tízen. Apámról nem is tudom, hol halt meg. Az
egyik bátyám úgy maradt életben, hogy Budapesten dolgozott és ott
bújtatták a felszabadulásig. Édesanyám Auschwitzba került. Előtte
azonban még megmentett engem. Mintha működött volna a hatodik érzéke.
Együtt voltam vele a tiszafüredi gettóban és amikor a már említett
Horváth százados jött, és én vele akartam menni, ő egy szóval sem
tartott vissza. Az életemet köszönhetem annak, hogy elengedett maga
mellől. Volt egy jó ismerősünk, aki Auschwitzból visszajőve
szemrehányást tett nekünk, hogy az ő fiát miért nem vittük el magunkkal a
munkaszolgálatra. Csakhogy az igazság az, hogy ő nem engedte el a fiát,
akit később megöltek Auschwitzban. A hazatérők azt mondták, édesanyámat
és több rokonomat a megérkezés után egyből a gázkamrába küldték. Az
áldozatok között nagyon sok tiszafüredi volt, válogatás nélkül
gyilkoltak asszonyokat, gyerekeket, csecsemőket.
- Szívszorító lehetett találkozni a túlélőkkel és most beszélni róla a perben.
- Nem volt egyik sem könnyű. Egy
tiszafüredi asszony hat-nyolc éve elmondott egy kis történetet. Amikor a
zsidókat elvitték, köztük volt egy nagyon régi barátnője. Az a kislány a
pályaudvaron átadott neki egy ki mackót. Azt mondta, neki már nincs
szüksége rá. És nem is tért többé haza. A tiszafüredi gettót egyébként
az egyik legnagyobb katolikus ünnepen, úrnapján számolták föl, akkor
rakták vagonokba az embereket. Sokat azután, hogy a csendőrnyomozók
hosszú ideig verték, mert meg akarták tudni, hová rejtették a
vagyonukat. Még egy jellemző eset: Tiszafüred szolgabírája, egy
meggyőződéses antiszemita a vagonok indulásakor beszédet tartott, amit
azzal fejezett be: viszontlátásra, mint trágya. Ennél jobban semmi nem
mutatja azt a szándékot, hogy el akarták pusztítani a magyarországi
zsidóság jelentős részét.
- A lüneburgi per vádlottja egy
aggastyán, a 93 éves Oscar Gröning, aki az auschwitzi rámpákon felügyelt
rá, hogy a zsidók értékei a nácikhoz kerüljenek. Mit csinált ez az
ember a per alatt?
- Az egyik tanú azt kérdezte, maga nem
gondolt arra, hogy ártatlan embereket gyilkolnak meg és ebben
segédkezik? De erre a kérdésre éppúgy nem érkezett válasz, mint sok
hasonlóra. Németországban egy új törvény értelmében bíróság elé kell
állítani azokat is, akiknek a munkája nélkül nem vált volna lehetővé az
öldöklés. Így került oda Oscar Gröning is. S bár az elején elismerte,
hogy erkölcsi szempontból bűnrészes és bocsánatot is kért, de aztán
végig hallgatott. Elsősorban a vádat képviselő ügyvédek beszéltek.
Köszönet és hála illeti azt a két ügyvédet, Thomas Walthert és Donat
Ebertet, akik lényegében felderítették az egész ügyet, összegyűjtötték
az adatokat az "auschwitzi könyvelőről" és megtalálták a tanúkat is.
Velem együtt öt túlélőt hallgattak meg Lüneburgban. Én vagyok az
egyetlen, aki itthon maradtam, a többiek ma már Kanadában,
Németországban, ketten pedig Londonban élnek. Megrázó volt hallgatni az
egyik londoni hölgyet, aki már ugyancsak 85 éves, amint beszámolt az
Auschwitzban átélt borzalmakról.
FOTÓ: Vajda József/Népszava
- Úgy tudom, a feleségével
együtt utazott el most Németországba, ahogy korábban is többször voltak
együtt különböző megemlékezéseken.
- A feleségem és családja túlélte a
vészkorszakot. Ő és az anyósom a budapesti gettóban, az apósom pedig
munkaszolgálatosként egy Dachau melletti táborban. Az ő megmenekülése
külön történet. Kiváló gépész és villamosipari szakember volt, emellett
ügyes, életrevaló ember. Amikor a belső hírek alapján már lehetett
tudni, hogy jönnek a felszabadítók, két társával megbeszélték, hogy
megszöknek. Apósom szerzett egy nagy fémköteget, azt rádobták az
elektromos hálózatra, a környék teljes sötétségbe borult, így módjuk
nyílt a szökésre. És akkor az is kiderült, hogy még azokban az időkben
is voltak Németországban tisztességes emberek. Egy bajor család fogadta
be őket, s a felszabadulás után sokáig leveleztek is.
- Németországban valóban szembe néztek a múltjukkal, nem úgy, mint például nálunk.
- Ott is voltak a háború után sokan,
akik megpróbálták eltitkolni, vagy más megvilágításba helyezni a nácik
rémuralmát. Csakhogy a reálpolitikusok mellett ezt nem lehetett. A
korábbi kancellárok, mint Konrad Adenauer, vagy Willy Brandt, éppúgy,
mint napjainkban Angela Merkel következetesen képviselték azt az
álláspontot, hogy országuknak szembe kell néznie a múltjával és német
fiataloknak meg kell ismerniük a hitleri korszakot. Ez az utóbbi ötven
évben mit sem változott. Néhány éve meghívtak egy német városba,
mégpedig az 1938-as kristályéjszaka - a zsidók elleni összehangolt
akcióhullám - évfordulójára. Tíz napon át beszélgettem középiskolásokkal
azokról az időkről. A németek mindig fontosnak tekintették, hogy
találkozzanak a túlélőkkel, legyenek azok magyarok, németek, vagy
bármilyen nemzetiségűek.
- A magyarok ezt is megtanulhatják tőlük.
- De nem csak ezt. Magyarországon
változatlanul nem kevesen egész furcsán ítélik meg az egész
holokausztot. Bevett szokás a történelemhamisítás. Csak egyetlen példa.
Lehet szépíteni a Horthy-korszakot, de az biztos, hogy magyar
közreműködés nélkül nem lehetett volna több százezer magyar zsidót
haláltáborokba hurcolni. 1944-ben - már a német megszállás után - Hitler
telefonon kérdezte az európai zsidók deportálását szervező és irányító
Adolf Eichmannt, kell-e neki valamilyen segítség Berlinből. Mire azt a
választ kapta, itt annyira támogatják, hogy semmire sincs szüksége.
Jaross Andor belügyminiszter - államtitkárai, Baky László és Endre
László segítségével - mindenben kiszolgálta a németeket. Persze kellett
hozzá a meggyőződéses fasiszta Sztójay Döme miniszterelnök támogatása
is. Ők tudták rövidebb mint két hónap alatt szinte teljesen
megtisztítani a vidéket a zsidóktól. Olyannyira "sikeresek" voltak, hogy
Auschwitz parancsnoka panaszkodott, annyi ember érkezett a
haláltáborba, hogy nem győzi a gázkamrákba küldeni őket. Endre László
külön is követelte, hogy minél gyorsabban szabaduljanak meg a zsidóktól,
akik közül sokan rengeteget tettek a hazájukért.
- De ott volt Horthy kormányzó, aki sokak szerint meggátolta a zsidótlanítást.
- Horthy 1940-ben megírta Teleki Pálnak,
hogy mindig is antiszemita volt. De ez csak csekély adalék. A lényeg
az, hogy amikor a negyvenes évek elején Hitler több menetben követelte a
zsidóság kiirtását, Horthy és miniszterelnöke, Kállay Miklós ezt
elhárította. Ám a német megszállás, vagyis 1944. március 19-e után 180
fokos fordulat következett. Nem véletlen, hogy a német nagykövet, Edmund
von Veesenmayer ragaszkodott a kormányzóhoz, aki ha akarta volna,
megakadályozhatta volna Eichmannék ténykedését. Csakhogy a magyar
adminisztráció tevőleges segítségét Horthy hagyta jóvá. Sztójay is
szabad kezet kapott Horthytól a zsidókérdés megoldására. Ez tragédia és
tragikus következményei lettek.
- Hetven évvel a II. világháború befejezése után kell még egyáltalán beszélni ezekről az eseményekről?
- Németországtól eltérően Magyarországon
még mindig sokan vannak, akik nem hajlandók szembenézni a múlttal és
következményeivel. A magyar parlamentben a Jobbik képviselőitől még
elhangozhatnak antiszemita kijelentések. Továbbra is dicsőítik Horthyt,
vagy Nyírő Józsefet, azt az írót, aki az utolsó pillanatig kitartott a
nyilasok mellet. A fiatalok olyan tankönyvekből tanulnak, amelyek
megtévesztik őket. Ha a nácikról, a holokausztról van szó, egyértelműen
kell fogalmazni. Nem szabad sem hallgatni, sem pedig megalkudni.
Sebes György
Népszava 2015. máj 23.
2015. május 24.
