A 90 éves Nemes László íróval, műfordítóval Várnai Pál beszélgetett:
– Ön emlékezetes korban született: 1920 Trianon és a numerus clausus éve is. Hogyan és mikor találkozott először zsidóságával?
–
Hároméves koromban német nevelőnőm megtanított a Vater unser kezdetű
imára, s amikor ezt édesapám meghallotta, azt mondta, hogy semmi
kifogása ez ellen, de megtanít egy másikra is, a Smá Jiszróél-re,
amelyet mi, zsidók mondunk, s amit ő is mondott gyerekkorában. Ettől
kezdve sokáig mindkettőt elmondtam. Anyai, budapesti nagyszüleim nem, de
apai, máramarosszigeti nagyszüleim vallásosak voltak. A húsvéti
vakációt többnyire náluk töltöttük, pészahkor természetesen megtartottuk
a szédert is. Nagymamám jiddisül jobban beszélt, mint magyarul,
nagyapám viszont nagyon is magyar érzelmű volt. Becsukta az utcára nyíló
ablakot, és felszólított: – Mondd el a Talpra magyart meg a Himnuszt.
És sóhajtva hozzátette: – De jó nektek, odaát! – Azt a kort ő már nem
érte meg, amikor csak nyolcvan egynéhány éves nagyanyámat tuszkolhatták a
magyar csendőrök puskatussal az Auschwitzba induló tehervagonba. A
családi iratok szerint a Nemes név nem magyarosított, nagyapám 1859-ben
Nemes Izsák néven született, Erdélyben élt dédapámat Nemes Lázárnak
hívták; az ő emlékét őrzik a család fiúgyerekeinél később oly gyakori
László (héberül: Eliezer) nevek.
– Ön nagyon korán ízelítőt kapott a nácizmusból.
– Illetőleg magyar előfutárainak politikájából.
Gyerekkorom óta keserítette meg életemet az első megtanult latin
kifejezés: a numerus clausus. Mindig orvos akartam lenni, mint az
édesapám, ő pedig elmagyarázta: neked mindig tiszta jeles tanulónak kell
lenned, hogy felvehessenek az egyetemre. Így, feltételes módban.
Micsoda hendikep egy gyereknek, az élet versenyében! Azt is tudomásul
vettem, ha szerencsém lesz, és felvesznek az egyetemre, ott a Turul és
egyéb szélsőséges diákszövetségek tagjai a rendszeres, évenkénti
zsidóverések – a hirig – során többször is meg fognak verni. 1935-ben,
tizenöt éves koromban, a nyári vakációt Németországban töltöttem, egy
baráti német család meghívására. A felnőttek nem voltak nácik, de
tizenhárom éves fiúk már lelkes Hitlerjugend tag volt; az utcán, a zsidó
üzletek kirakatain, lépten-nyomon zsidóellenes feliratokat láttam,
megütött a félelmetes jövő előszele.
A következő évben egy hónapot töltöttem
Olaszországban. Az olasz kormány hívott meg száz egyetemista és száz
középiskolás, olaszul tanuló magyar diákot. Amikor a Róma melletti,
ostiai táborunkban a turulista és más, antiszemita egyetemisták hangosan
zsidózni kezdtek – az egyik zsidó fiút meg is verték –, a tábor olasz
parancsnoka mellé kinevezett magyar tanár vezetőnk azzal intette le
őket, hogy itt ez nem divat! (1938 előtt számos Magyarországon fel nem
vett diák tanulhatott az olasz egyetemeken. Akkor még én magam is abban
reménykedtem.)
– Kitűnő eredményei ellenére sem vették fel az egyetemre.
– Aki kikeresztelkedett, az (1938, az első
zsidótörvény előtt) könnyebben bejuthatott az egyetemre. Szüleim,
tudván, mennyire életcélomnak érzem az orvosi hivatást, azt mondták, ha a
cél érdekében ezzel a megoldással élnék, nem állnának útjába. Én
azonban – bár igazán vallásos nem voltam – úgy éreztem, ezzel elárulnám
mindazokat a sorstársaimat, akikkel szolidaritást kell vállalnom.
– S akkor beállt gyári munkásnak.
– Textilfestő tanoncnak. Igazi kapcsolatom a
munkásokkal nem alakulhatott ki, érettségi bizonyítványom volt, jobb
ruhám, első nap vadonatúj overallban mentem a műhelybe, mert azt hittem,
hogy a gyári munkások azt hordják. Egyébként is gyanakodva néztek, az
óbudai gyár munkásainak többsége akkoriban nem kommunista vagy szocdem,
hanem nyilas volt. Nyíltan megmondták: Akkor lesz itt jó világ, ha
hatalomra kerülünk és megszabadulunk a zsidó kizsákmányolóinktól.
1945 ősz: Az olasz-osztrák határon. (Hitlerék veresége után újra Ausztria).
|
– Hogyan sikerült kijutnia Magyarországról?
– 1940 februárjának utolsó vasárnapján
korcsolyázni indultam a műjégpályára. Az Andrássy úton találkoztam volt
gimnáziumi hittantanárommal, Kohlmann Nándorral, aki elmondta, lenne egy
lehetőség számomra: az akkori, angol protektorátus alatti Palesztinából
szlovákiai zsidó diákok részére küldtek néhány bevándorlási engedélyt,
ú.n. certifikátot. A szlovák bábkormány nem engedélyezte a diákok
kiutazását. Hogy a certifikátok kárba ne vesszenek, átküldték őket a
magyar cionista szövetségnek. Ha vállalom, hogy március utolsó napjáig
partra szállok a haifai kikötőben, valamint befizetem a jeruzsálemi vagy
a haifai egyetem egy éves tandíját, ő tudna segíteni, hogy megkapjam az
egyik certifikátot. Rohantam haza, hogy elmondjam a szüleimnek ezt a
lehetőséget. Én magam másfél éve próbálkoztam tucatnyi nyugati – európai
és amerikai – ország követségén, hogy ott tanulhassak, de mindenütt
elutasítottak, mert sem jótálló, sem a megkövetelt, letétbe helyezendő
hatalmas összeg nem állt rendelkezésemre. Azt ugyan, ami itt ’44-ben
bekövetkezett, józan ésszel akkor még elképzelni sem lehetett, de hogy
szörnyű világ vár ránk, ahhoz kétség sem fért. És a szüleim akkor azt
mondták nekem, egyetlen gyermeküknek: – Menj, ha úgy gondolod, hogy a
boldogságodat ott megtalálod.
– Milyennek látta az akkori Palesztinát?
– Megragadott az ottani emberek öntudata,
magabiztossága, otthonosság-érzete, az én otthonosságom lehetősége is,
amitől odahaza megfosztottak. Az első pillanattól kezdve teljes jogú
polgára voltam a zsidó közösségnek. Rövid ideig, olykor-olykor
küldhettek még a szüleim néhány fontot, de a háborús viszonyok közt
hamarosan az a lehetőség is megszűnt. Velem érkezett barátaimmal együtt
alkalmi munkákból (ügynökölés, éjjeli őrség, pincérkedés, stb.) éltünk,
és közben tanultuk a nyelvet. Mivel a jeruzsálemi egyetemen akkor még
nem volt orvosi fakultás, a haifai Techniont választottam, ahol november
elsején megkezdődött a tanítás.
Nemes László az angol hadsereg egyenruhájában |
– Miért jelentkezett az angol hadseregbe?
– Amikor 1941 tavaszán Magyarország belépett
Hitler oldalán a háborúba, barátaim és jómagam (öten laktunk együtt egy
szerény albérletben) úgy éreztük, hogy nemcsak mint zsidóknak, hanem
mint magyaroknak is kötelességünk katonának jelentkezni, nem várhatjuk
csak másoktól, hogy a nácik ellen, a mi és a szüleink életéért – akár
Magyarország jövőjéért is – harcoljanak.
– Írja, hogy szeretett is katona lenni, utálta is azt.
– A katonai szellem, a vak engedelmesség, akár
csak az, hogy parancsszóra kelljen vigyázzban állnom, jobbra vagy balra
fordulnom, mindig ellentétes volt a felfogásommal. De boldog voltam,
hogy nem vágóhídra hurcolt állat vagyok, hanem része, ha csak parányi
része is, annak a hatalmas gépezetnek, amelyik harcol a nácik ellen.
Abban az időben – a francia összeomlás után, a Szovjetunió megtámadása
és Amerika hadba lépése előtt – Anglia volt az egyedüli nagyhatalom,
amelyik fegyveres harcot folytatott Hitler ellen.
– Katonaként sok országban megfordult.
– Az első évben az ú.n. palesztinai századok
egy részében még együtt voltunk zsidók és arabok, nem igen volt súrlódás
közöttünk. A századparancsnok őrnagy és a főtörzsőrmester (minden
egység atyaúristene) angol volt, a többi tiszt zsidó, a tisztesek
többsége zsidó, a többi arab. A következő év elején ezeket a közös
századokat feloszlatták, engem két barátommal együtt Szíriába, a
térképészekhez vezényeltek.
1944 kora őszén szálltunk partra a
dél-olaszországi Tarantónál, onnan vezényeltek Nápolyon át Róma felé.
Kapcsolatunk a lakossággal mindvégig jó volt, az országot nyomorba
taszító Mussoliniból és német szövetségeseiből kiábrándult többség
valóban inkább felszabadítóknak tekintett minket. Engem az is segített,
hogy jól beszéltem olaszul.
1944 nyár végén, a nápolyi királyi palotában. (N.L. sötét egyenruhában.) |
– Mikor jutott tudomására, hogy mi történt a magyar zsidókkal?
– Bizonyos, ijesztő hírek az angol és amerikai
hírszerzés jóvoltából korábban is eljutottak hozzánk. Rendszeresen
olvastuk a brit hadsereg Union Jack című lapját is. De a valóság
borzalmát, a maga teljességében elképzelni sem tudtuk. Amikor a sienai
moziban az első híradókat láttuk az éppen felszabadított náci
koncentrációs táborokról, a hullahegyekről, a csontvázszerű még élő
rabokról, az angol és amerikai katonák azt mondták, ez elképzelhetetlen,
biztosan csak propaganda. Ám nemsokára szállingózni kezdtek a túlélők a
felszabadított táborokból, számos fiatal is, akik tudták már, hogy
hozzátartozóik mind meghaltak, és úgy döntöttek, hogy Palesztinában
akarnak új életet kezdeni. A háború vége felé alakult Zsidó Brigád és a
többi palesztinai zsidó század katonái (a mieink is) szállították őket
egyik katonai táborból a másikba (közben a lehetőség szerint feltáplálva
és felöltöztetve őket), majd valamelyik dél-olaszországi
menekülttáborba, ahonnan a Szochnut embereinek segítségével,
illegálisan, Palesztinába juthattak. Egy alkalommal, a századunk egyik
háromtonnás kocsiján, én magam is a déli Lecce melletti menekülttáborba
kísértem tíz magyar zsidó menekült lányt.
– Részletesen ír a hadseregben végzett pártmunkájáról és arról, hogy még Olaszországban is meggyőződéses kommunista maradt.
– A háború előtt, pesti polgárgyerekként, semmi
kapcsolatom nem volt az illegális kommunista párttal, a marxizmusról
fogalmam se volt, még a falukutatók könyveit és József Attila verseit
sem olvastam. A mi térképész századunkban találkoztam először magukat
kommunistáknak valló emberekkel. Az egyik, rendkívül művelt, kiváló
matematikus magyar fiú volt rám és egy-két barátomra a legnagyobb
hatással. Olyan könyveket olvashattam Kairóban, mint H. Johnson,
Cantenbury érsek The Socialist Sixth of the World (A világ szocialista
egyhatoda) és J. Davies, Roosevelt elnök korábbi moszkvai nagykövete
Mission to Moscow (nálunk a háború után Moszkvai jelentés címmel jelent
meg), amelyekben elragadtatással írnak a Szovjetunióról, mint az igazi
demokrácia országáról. (Hiszen, ha egy anglikán főpap… ha egy amerikai
vezető diplomata így látja – mondtuk.) Mindezt alátámasztani látszott
Vörös Hadsereg tagadhatatlan, hősies harca a nácik ellen. Hozzájutottam,
egyebek közt, Pálóczi Horváth György angolul írt In Darkest Hungary (A
legsötétebb Magyarországon) című könyvéhez is, amelyben a háború előtti,
általam nem ismert magyar falu iszonyatos nyomoráról és
elmaradottságáról írt. Láttam magam körül, a Közel-Kelet félgyarmati
sorban élő népeinek a nyomorúságát is. Mindez alátámasztotta
meggyőződésemet: csakis a kommunizmus fogja megoldani a világ minden
problémáját. Lelkesen végeztem tehát a brit hadseregben is illegális
propaganda és egyéb, regényeimben is megírt pártmunkámat.
1946 karácsonyán érkeztem haza, két barátommal,
Budapestre. Első utunk az MKP káderosztályára vezetett, ahol bemutattuk
a Palesztinai K.P. igazolását 1943-as párttagságunkról. 1947 elején a
Partizán Szövetség lapja közölte cikksorozatomat a közel-keleti országok
politikai helyzetéről, ezt követte egy interjúm a rádióban, majd
behívott a Szabad Nép külpolitikai rovatvezetője, Vásárhelyi Miklós, és
felajánlotta, hogy rovatának legyek a munkatársa. A Szabad Nép
szerkesztőségében ismerkedtem meg a lap akkor már jól ismert
riporterével, későbbi feleségemmel: Fehér Klárával.
– Mikor érezte először, hogy itt nincs minden rendben?
– Annyira elvakult voltam, hogy az első
letartoztatások és koncepciós perek idején még nem tudtam, nem akartam
elhinni, hogy mindez hazugság. Pedig a Rajk-per idején engem is kirúgtak
a Szabad Nép szerkesztőségéből, a kötelező „éberség”-re hivatkozva,
hiszen „imperialista hadsereg”-ben szolgáltam öt évig, ki tudja, milyen
megbízatással küldtek haza? Amikor a velem hazatért legjobb barátomat
letartoztatták, az ártatlanságáról meg voltam győződve, csak arra
gondolhattam, talán a főnöke – a Rajk-per egyik fővádlottja – húzta be,
tudtán kívül, valamibe. (Öt évet ült, ártatlanul). Én magam egy ideig
állás nélkül voltam, féltem is, nem is, arra gondoltam, ha
letartóztatnak, be tudom bizonyítani, hogy ártatlan vagyok – azt még
mindig nem tudtam elképzelni, hogy mindez csak aljas hazugság. Később
tudtam meg, hogy ’53 elején, amikor a szovjet „cionista orvos-perek”
után a többi szocialista országban is sorra elkezdődtek a cionista
perek, én is a vádlottak között szerepeltem volna.
1991-ben a budapesti brit nagykövetségen, a katonai attasétól megkapja
|
– Ezután hogyan alakult a pályája?
– Hosszabb-rövidebb ideig tartó munkahelyeim
után öt évig voltam az Irodalmi Újság olvasószerkesztője. 1956 után sem
én, sem a feleségem, Fehér Klára, nem voltunk hajlandók visszalépni a
pártba, semmiféle felajánlott szerkesztőségi állást nem fogadtunk el. Én
csak öt évvel a nyugdíj korhatárom előtt, 1975 végén vállaltam állást –
1980-ig – a Nagyvilág folyóirat szerkesztőségében. Az 1957-75 közötti
szabadúszó időszakom íróilag legtermékenyebb korszakom: kilenc regényem
készült el, valamint Fehér Klárával közösen írt négy útikönyv. Ez
utóbbiak nagyon népszerűek lettek, ugyanis egy kis ablakot nyitottak
arra a másik, elzárt világra.
– Ön nemcsak író, hanem műfordító is. A
két tucatnál is több lefordított könyv közül csak egyet említenék itt,
amely ifjúságom egyik kedvence volt: Eric Knight háborús regényét, a
Légy hű magadhoz-t.
– 1943-ban, Kairóban vettem meg és olvastam el
ezt az akkoriban megjelent, nagyszerű regényt. Azt mondtam a
barátaimnak, ha vége lesz a háborúnak, és hazamegyek Magyarországra, ezt
a regényt feltétlenül le szeretném fordítani magyarra. Hazaérkezésem
után kiderült: már megelőztek, megjelent már magyarul, igaz nagyon
rossz, sőt, hiányos fordításban. Évekkel később kért fel az Európa
kiadó, hogy újra fordítsam le. Életem egyik nagy elégtételének érzem ma
is ezt.
–Több regényének (Eltűnt Európa,
Hérosztrátoszok kora, Légüres tér, Menekülők) központi témája az angol
hadseregben töltött öt esztendő. Nyilván szükségét érezte, hogy a „nagy
kalandot” újból és újból megörökítse, kicsit mindig másképp?
– Ezt érzem most is. Egyre kevesebben vagyunk,
akik emlékezünk arra, hogy milyen volt az a világ, a Horthy rendszer,
amelyre ma sok fiatal – és nemcsak fiatal – nosztalgiával gondol.
Kötelességemnek érzem, hogy fellépjek az ilyen tévhitek ellen. Akkor is
így kezdődött az, ami a szörnyűségekhez vezetett.
– Volt kapcsolata a cionizmussal, de
nem lett cionistává, flörtölt a kommunizmussal, majd kiábrándult belőle.
Igazán semmiféle ideológiával nem tudott tartósan azonosulni. Vonzónak
találom, amikor „elárulja”, milyen keveset is tud és ért meg a világból.
– Valóban, csak az álmaim maradtak meg.
Kiábrándultam a háború előtti világból, majd abból a szocializmusnak
elnevezett valamiből is. Az utóbbi években négyszer voltam Izraelben.
Nem csak az óriási élmény számomra, hogy tudományban, művészetében,
gazdaságában, az élet minden területén milyen kiváló (merjük használni
az elkoptatott szót: élenjáró) ország lett belőle, hanem az is, hogy az
emberek többsége otthon is, az utcán is héberül beszél, olvas – ami az
én időmben, több mint hatvan évvel ezelőtt, még nem így volt. Ez –
minden más, megoldásra váró problémától eltekintve – a nemzetté válás
jele. Ami pedig a magyarságomat illeti: itt születtem, itt születtek
szüleim, felmenőim, ki tudja hány generációja, magyar az anyanyelvem,
magyarul álmodok, magyarul írok. A háborúban, öt esztendeig cipeltem
tengeren, sivatagokon át angol katonazsákomban Horváth János Magyar
versek könyvét – azt olvastam, ahol éppen kinyitottam, mint a jámbor
emberek a Bibliát. Jobban, szebben ezt a kötöttséget senki sem
fejezhetné ki, mint Gergely Ágnes a 137. zsoltár című versében: „Hát
kihült jobbom legyen rá az ámen, / ha elfeledlek egyszer Jeruzsálem… És
fájó orcám rángjon majd a számhoz, / ha elfeledlek egyszer, Arany
János.”
Forrás:
http://www.szombat.org/politika/4046-en-mindent-megusztam
2015. május 20.