Ungváry Krisztián pontosítása |  |
"Mindössze" olyan nagy támadás érte történelmietlen szövegéért Ungváryt, kénytelen volt visszakozni. Felmérte, hogy véleményével még a szélsőjobb előtt sem lehet szalonképes. Ilyen rendkívül fontos lényeges kérdésben egy történész hogy váltogathatja véleményét, mint más a gatyáját? Ungváry bő 10 évig élt meg Ságvárit befeketítő "történészi" véleményéből. Most úgy látja, ismét 10 évig valahogy meg kell élnie. 10 éve ilyeneket történelmietlen dolgokat írt: "Azt, hogy Ságvári esetleges elfogása esetén milyen ítéletet kaphat, nem tudhatták, mivel a kommunisták többségét még a Sztójay-kormány alatt sem ítélték halálra, és nem is verték őket agyon." Mit jelent az, hogy "többségét"? Ha már csak egy kommunistát antifasiszta ellenálló tevékenységéért halálra ítéltek, már akkor is tarthatott Ságvári attól, ha elkapják - elbúcsúzhat az életétől. (Hanti Vilmos, a FIR - MEASZ elnöke)
"Tévedtem. Ságvári antifasisztaként halt meg. Nem helyes, ha pont egy neonáci párt akarja eltüntetni a nevét." (Ungváry Krisztián történész)
Ságvári Endre kapcsán nemrégiben egy interjúban többek között azt mondtam, hogy az ő esetében „egyértelmű
a mérgezett múlt. Legyen világos: egy sztálinistáról beszélünk. Aki ha
nem ránt pisztolyt egy adott szituációban, és esetleg túléli 1945-öt,
akkor az ÁVH vezetője is lehetett volna”.
Be kell látnom, hogy amit állítottam, félrevezető és nem méltányos.
Nincs támpontunk arra, hogy Ságvári hogyan viselkedett volna egy
sztálinista diktatúrában. Arról tudunk, hogy hogyan viselkedett előtte:
bátor ember volt, aki ráadásul nemcsak saját pártjának ügyeivel
foglalkozott, hanem az antifasiszta ellenállás más politikai erőket
egyesítő szervezésével is.
Mindenki felelős döntéseiért, így Ságvári is azért, hogy az
antifasizmust éppen a kommunista párt moszkovita csoportjában és pl. nem
másutt képviselte, holott lett volna más választék is. A Moszkvából
Magyarországra küldött Schönherz Zoltán titkos feljegyzéseinek
köszönhetően tudjuk, hogy ez a csoport a szociáldemokráciában 1941 előtt
a fasizmus szekértolóját látta és politikai célja a világháború,
illetve a polgárháború kirobbantása volt annak érdekében, hogy ezzel
előidézze a Szovjetunió katonai intervencióját, illetve a proletár-forradalmat. Mi sem jellemzi ezt jobban, mint hogy Ságvári
pártjának 1939-es belső eligazítása szerint „Sztálin zsenialitásának
köszönhetően” tört ki a második világháború. 1941 után mindez zárójelbe
került, de a kommunista párt politikai szövetségeseit továbbra is csak
„hasznos idiótáknak” tekintette. Ságvári ezzel kapcsolatos felelőssége
azonban úgy érzem, eltörpül ahhoz képest, hogy életét is kockáztatta,
ráadásul soha sem volt hatalmi pozícióban és arról is csak hipotéziseket
állíthatunk fel, hogy mennyiben azonosult pártja álláspontjával.
Ságvári természetesen jól tette, hogy fegyvert rántott és lőtt,
amikor le akarták tartóztatni, de az sem volt bűncselekmény, hogy
visszalőttek rá – még akkor sem, ha a kommunista történetírás ezt így
állította be. Az intézkedő rendőröknek az adott helyzetben ugyanis nem
volt mérlegelési joguk. Ezt csak azért tartom fontosnak megjegyezni,
mert sajnálatos módon 2005-ben és most is sokan azt gondolják, hogy
ebben a történetben csak az egyik oldal lehet áldozat. A Ságvári-ügyben
azonban minkét oldal ártatlan abban, amiért megölték. Ságvári azért halt
meg, mert antifasiszta volt, a letartóztatásában közreműködő rendőrök
pedig azért kerültek 1956 után akasztófára, mert a pártállami rendszer
össze akarta mosni az 1956-os forradalmat az antikommunizmus legsötétebb
napjaival, illetve bosszút akart állni és ezért a justizmordtól sem
riadt vissza.
Magyarországon nem kevés azoknak a száma, akiknek életművét
egyáltalán nem övezi konszenzus, mégis közterületeket és intézményeket
neveznek el róluk. Elég, ha csak Wass Albertre vagy Prohászka Ottokárra
gondolunk. Előbbi írói kvalitásai középszerűek, 1945 utáni politikai
tevékenysége viszolyogtató, nem beszélve az 1944 nyarán írt,
patkányirtást vizionáló cikkéről, amely a gettósításra célozva jelent
meg. Utóbbi súlyosan antiszemita szövegek szerzőjeként is közismert és a
nyilas mozgalom vezetői rendszeresen rá hivatkoztak, mint a
„hungarizmus” ősforrására, ráadásul Prohászka az antiszemita szövegeit
akkor is publikálta, amikor az antiszemitizmus az állami ideológia része
volt. Hozzájuk képest Ságvári „bűnei” kimerülnek abban, hogy egy olyan
politikai formációban találta meg szellemi otthonát, amivel egy
demokrata nem azonosulhat.
Vannak példák arra, amikor közszereplők problematikus múltjuk
ellenére konszenzuálissá válnak. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy
hibáik többé-kevésbé közismertek és azt mérvadó politikai erők nem
próbálják meg takargatni, szemben az előbbi bekezdésben említett
személyekkel, akikről mindmáig elmaradt a tisztázó politikai kibeszélés.
Az elsőnek említett csoportba tartozik Nagy Imre vagy Bajcsy-Zsilinszky
Endre és azt hiszem, Ságvári Endre is. Mindegyikük összetett
személyiség, fekete-fehér kategóriákkal nem jellemezhető. Közös bennük,
hogy különböző tartalmú, de egyaránt vállalhatatlan politikai nézeteket
képviseltek. Közös bennük azonban az is, hogy mindezt nem haszonlesésből
tették, hanem azt hitték, hogy ezzel hazájukat szolgálják. Ez persze
önmagában még nem ment fel senkit sem. Az azonban, hogy amikor kellett,
akkor ellenzékben, a siker esélye nélkül is képviselték eszméiket és
ezért a halált is vállalták, meglehetősen nyomós érv amellett, hogy
személyük megmaradjon a társadalom emlékezetében.
Ma nem az a kérdés, hogy Ságváriról kell-e újonnan elnevezni egy
iskolát (ezt nem tartanám jó ötletnek, de így fel sem merült), hanem az,
hogy egy bejáratott és az érintettek számára megszokott elnevezést
központi és korántsem konszenzuális irányelvek mentén, egy neonáci párt
javaslata alapján megváltoztassanak. Ez az érintettekkel szemben
méltánytalan és emlékezetpolitikailag tendenciózus eljárás. Nem
gondoltam ezt végig, amikor egy interjúban azt nyilatkoztam, hogy az
elnevezést meg kellene változtatni. A kérdésben kialakult vita segített
abban, hogy újragondoljam álláspontomat.
Forrás: hvg.hu
2015. március 5.
