A budapesti csata |  |
A budapesti német haderő főparancsnoka, Karl von Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok rendőr volt, harctéri tapasztalatok nélkül. Vállalta, hogy majd ő megállítja a Vörös Hadsereget Budapestnél, noha több német tábornok figyelmeztette, jobb lenne visszavonulni a Vértes vonalába. Éppen azért nevezte ki őt Hitler, mert ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt Budapestet csatatérré változtatni, a többiek hadászati szempontból nem helyeselték ezt. Pfeffer-Wildenbruch tábornok, aki korábban Jugoszláviában partizánvadászatban jeleskedett, védőernyőt tartott a nyilasok gyilkos tevékenysége fölé. Tudunk arról, hogy jóérzésű és bátor német katonák mentettek meg a nyilasok sortüze elől kivégzésre szánt embereket, de ez a kivétel volt. A náci német hadsereg segítsége nélkül a nyilasok nem tehettek volna semmit.
Karl von Pfeffer-Wildenbruch túlélte az
ostromot, a fogságban töltött évek után hazatért az NSZK-ba és
viszonylagos jólétben élt 1971-ben bekövetkezett halálig. Képes volt
Pestet teljesen feleslegesen nehéztüzérséggel lövetni a Várból,
Malinovszkij ezt nem tette, ezért házról házra kellett katonáinak
felszabadítani a várost. Ez óriási emberáldozatot követelt a
szovjetekről. Amikor a 46. szovjet hadsereg már átkelt Ercsinél a Dunán,
és egyesülve Tolbuhin marsallnak a Dunántúl felől érkező csapataival
dél felől már elkezdte támadni a Budát körülvevő Margit vonalat, továbbá
amikor Malinovszkij marsall már elfoglalta a Szentendrei szigetet, és
csapatai a János kórházig nyomultak előre, akkor robbantatta fel
hadászati szempontból feleslegesen az SS-tábornok Budapest hídjait.
Viszont a Citadella védelméről megfeledkezett, azt Tolbuhin marsall
kommandósai a Gellérthegy szikláin a Duna felől felmászva megrohamozták
és elfoglalták.
Újabban magas politikai körökből, vagy
az ő nézeteiket visszhangzó sajtóból gyakran hallani olyan
kijelentéseket, hogy a Hitler oldalán harcoló német és magyar csapatok
"védték" Budapestet, az ostrom szenvedéseiért pedig a szovjetek voltak
felelősek. Igen: volt fosztogatás és megerőszakoltak nőket. Ezek
bűntények voltak, ez a háború szenvedése, hiszen mi voltunk az első
ellenséges ország, amelyikkel a szovjet hadsereg katonái az évek óta
tartó háború során találkoztak. (Mit is műveltek a mi katonáink
Ukrajnában?) És igen, később megszállt ország lettünk, de nem a
szovjetek, hanem a nácik és a nyilasok okozták, hogy Budapest
épületállományának 72 százaléka megsemmisült vagy lakhatatlanná vált. A
nácik és a nyilasok okozták, hogy tízezer számra pusztultak a civilek az
ostrom alatt.
Mi értelme volt annyi vért kiontani
Budapesten, amikor a Vörös Hadsereg már átkelt az Oderán, és 60
kilométerre megközelítette Berlint? Ha viszont a szovjet hadsereg csak
blokád alá veszi a magyar fővárost és tovább vonul, hogy minél előbb
legyőzze Hitlert, ha csak egy hónappal tovább uralkodnak a nácik és a
nyilasok Budapesten, a fékezetlen tömeggyilkosságok, valamint az éhínség
és a temetetlen holtak miatt kitörő tífusz és kolera miatt a halottak
számát legalább hatszázezerre, de inkább a kétszeresére becsülhetjük.
Horthy Miklós önként lépett be a
háborúba. Horthy hozzájárult kétszázezer magyar katonának a doni
fagyhalálba küldéséhez, noha tudta, hogy a hadsereg nincs kellőképpen
felszerelve. A kormányzó hozzájárult négyszázharmincezer zsidó
deportáláshoz Auschwitzba, noha tudta, hogy ezekre az emberekre milyen
sors vár. Úgy szervezte meg a kiugrást, hogy az ne sikerüljön, ezzel
megóvta ugyan a maga életét, megúszta a felelősségrevonást, de sem
Budapest nem úszta meg az ostromot, sem Magyarország a front
átvonulását.
A szovjet hadsereg néhány hónappal a
teljes győzelem előtt mérhetetlen áldozatot fizetett azért, hogy
Budapestet a gyilkosok rémuralmától megszabadítsa. A budapesti csatában
elesett hetvenezer, eltűnt nyolcvanezer és megsebesült
kétszáznegyvenezer szovjet katona. Rendkívül méltatlannak, kicsinyesnek
és elszomorítónak érzem eben az ügyben a magyar közvélemény egy részének
álláspontját. Már az is felháborító volt, hogy a két elesett békekövet -
Osztyapenko kapitány és Steinmetz kapitány - szobrát eltávolították a
közterekről, hiszen ezek az emberek végül is azért haltak meg, mert
küldetést vállaltak Budapest lakosságának megmentéséért, de a
rendszerváltás kezdetén, a szovjetellenes eufóriában ez talán érthető
volt.
Most, amikor gyakran hallani
„becsületnapi” ünnepség-kísérletekről, nem kellene megkerülni a kérdést:
ugyan, milyen becsület diktálta hadászatilag feleslegesen rommá lövetni
egy nagyvárost, majd megpróbálni elmenekülni? Napjainkban nyilvánvaló,
hogy nem a szovjet hatalmi restauráció a valódi veszély, hanem a
jobboldali autark állam kiépítése, talán megtehetnénk, hogy tisztelettel
emlékezzünk meg a Budapesten elesett angol, amerikai és szovjet
katonákról. Őszintén sajnáljuk az elesett német és a magyar katonákat
is, mindenkit, aki ebben a szörnyű háborúban életét vesztette, aki
megsebesült, fogságba esett, akinek a lakását lerombolták vagy akit
elűztek a szülőföldjéről.
De az igazság az, hogy hetven évvel
ezelőtt az emberi történelem leggonoszabb erői ellen harcoltak az
antifasiszta koalíció katonái a 108 napig tartó budapesti csatában.
Ha van bennünk becsület, azokra gondoljunk hálával, akik ezt valóban megszolgálták.
Szunyogh Szabolcs / Népszava
2015. február 12.
