"Kérdéseink Szegő Péterhez, a HVG tudósítójához:
Gróf Esterházy Jánossal kapcsolatos kérdést nem „valaki”, hanem a MEASZ elnökségi tagja, Dr. Lebovits Imre tette föl, amelyre válaszolt is a szlovák nagykövet. Miért tekinti tabunak ezt a cikke címében is szereplő kérdést?
Miért csupán „megfejteni” igyekezett a szerző azt, hogy Hanti Vilmos, a MEASZ elnöke miért kapott emlékérmet a Szlovák Nemzeti Felkelés 65. évfordulója alkalmából, ha nem tűnt elégségesnek az, amit annak átadásakor hallott? Miért nem kérdezte meg a többi kérdéseivel együtt például a besztercebányai múzeum igazgatóját?"

Magyarok a Szlovák Nemzeti Felkelésben címmel tartottak a minap kerekasztal-beszélgetést a Szlovák Intézetben, Budapesten. Mintegy 3 000 magyar harcolt 65 éve a felkelők oldalán, akik közül a csehszlovák kommunista rezsim sokat kivégzett. A felkelésről új, eddig ismeretlen részletek hangzottak el, ám a börtönbe vetett, náciellenes Esterházy János ügyéről hallgattak a szlovák házigazdák és a szakértő vendégek.A kerekasztal-beszélgetés megkezdése előtt a moderátori szerepet magára vállaló Kurucz Milán, a Szlovák Intézet igazgatója két veteránnak, Molnár Andornak és Gazsik Jánosnak emlékérmet adott át abból az alkalomból, hogy anno részt vettek a Szlovák Nemzeti Felkelésben. (Hogy a Magyar Ellenállók és Antifasiszták elnöke, az 1958-ban született Hanti Vilmos miért kapott ugyancsak emlékérmet, azt nem sikerült megfejtenünk.) Stanislav Mičev, a Szlovák Nemzeti Fölkelés Múzeumának igazgatója elmondta, 1943 végén a londoni csehszlovák emigráns kormány tudtával megszületett az úgynevezett karácsonyi egyezmény, melyet az összes jelentősebb csehszlovák ellenállási csoport aláírt. Ez az egyezmény alapozta meg a nyolc hónappal később kitört felkelést, melynek két katonai terve volt. Az optimista A terv feltételezte, hogy a Vörös Hadsereg elér Krakkóig, mire a szlovák hadsereg átáll és beengedi a Vörös Hadsereget Szlovákiába. A kevésbé optimista B terv azzal számolt, hogy a felkelés akkor tör ki, ha a nácik megszállják Szlovákiát. Végül is a B terv jött be: 1944. augusztus 29-én az egyre erősödő partizántevékenység ürügyén, a németek Csehország irányából megszállták Szlovákiát, így a felkelés – bár katonailag nem volt még teljesen előkészítve – kitört. Mičev szerint 1944. augusztus 29 a XX. századi szlovák történelem legjelentősebb dátuma. A jugoszláv partizánmozgalom után a szlovákiai jelentette a legkomolyabb ellenállást Európában. Ötvennyolcezer német katonát kötött le és 61 napig tartott. 1944. október 27-én a nácik elfoglalták a felkelés központját, Besztercebányát . A felkelők azonban formálisan nem kapituláltak: a hegyekben tovább harcoltak. A szlovák felkelést közvetlenül megelőzően Magyarország lakosságának jelentős része a román kiugrás következményeivel volt elfoglalva – ecsetelte az akkori magyarországi állapotokat Számvéber Norbert százados, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum levéltárvezetője. Szeptember második hetében a Kassa környéki katonaság parancsot kapott, hogy a határt „a bizonytalan szlovák helyzetből adódóan” föltétlenül biztososítsa. A magyar hadsereg kivárt: várta a németek reakcióját. Magyarország aktívan csak a nyilas hatalomátvétel után, a felkelés vége felé avatkozott be a németek oldalán. Viera Kováčova történésznek, a Szlovák Nemzeti Fölkelés Múzeuma munkatársának előadásából kiderült: Magyarországról sokan szöktek át Szlovákiába és csatlakoztak az ellenállókhoz. Összesen háromezer magyar partizán harcolt az ellenállók oldalán. Főleg olyan szovjet partizánalakulatokban, amelyek Lengyelország, illetve a Kárpátalja területéről fokozatosan áthelyezték tevékenységüket Szlovákiába. A legjelentősebb partizánalakulat egy Kozlov nevű szovjet partizánparancsnok vezetésével, és tagjai közt tíz magyarral, 1944. szeptember 19-én a Tátrában került szlovák területre. Később – részben ebből a partizánegységből – megalakult a Petőfi Sándor nevét viselő alakulat, amely november közepén már egy dandárrá állt össze. A magyar dandár két részre vált szét: egyik fele – egy kétszázötven, majd kétszázhetven fős csoport – Észak-Magyarországon és Dél-Szlovákiában harcolt, és számos magyar katona is csatlakozott hozzá. Az alakulat parancsnoka, Kubrics Zoltán meghalt a harcokban, másik jelentős alakja, Adler Károly pedig fogságba esett és december 20-án Dobsinán kivégezték. A kettévált magyar dandár másik felének parancsnoka Nógrádi Sándor volt. De magyar katonák az I. Csehszlovák Hadtestben és az I. Csehszlovák Ejtőernyős Dandárban is harcoltak. Mint Kováčova elmondásából kiderült, a Besztercebánya melletti Kallóson megalakult „Halál a fasizmusra” nevű partizándandárban is számos magyar harcolt. 1944-1945 fordulóján sokuk megbetegedett tífuszban. Március 16-án a partizánok kivonultak Kallósról és átmentek a front szovjet oldalára, hátrahagyva sebesült és beteg társaikat. A Kallósra bevonuló németek agyonlőttek öt kallósi lakost, a falut pedig fölgyújtották – a beteg illetve sebesült magyar partizánokat rejtő bunkerekkel együtt. Harminchárom kallósi civil és kilenc magyar partizán halt tűzhalált. Mičev mindezt azzal egészítette ki, hogy tizenöt partizánt a nácik magukkal hurcoltak és Mosódon valamennyit agyonlőtték. Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20090924_szlovak_magyar_felkeles_eszterhazy.aspx

2009. szeptember 24.

2024. április 28. Vasárnap