"A felszabadulás megnyitotta számunkra, magyarok számára az újrakezdés reményét. Mert nyilvánvaló volt, hogy nemcsak a háborúnak van vége, hanem társadalmilag-történelmileg is valami más kezdődik..."

Vitányi Iván: Felszabadulás

Kétszeresen aktuális megemlékeznünk az 58 évvel ezelőtti eseményről: Budapest felszabadulásáról. Először a naptári évforduló miatt. Hosszú, kegyetlen harcok után 1945 február 13.-a volt az a nap, amelyen az utolsó német katona is letette a fegyvert, és ez fordulatot jelentett a magyarországi harcok történetében. Akik átélték, többségükben úgy gondolták, hogy ezzel új élet kezdődik, más élet kezdődik. Másodszor azonban azért is külön kell beszélnünk erről a pillanatról, mert ma vannak, akik radikálisan tagadják, hogy itt felszabadulásról lett volna szó, csak "eben gubát cseréltünk".
Élnek még közöttünk, akik felnőtt fejjel, vagy eszmélődő fiatalságukban élték át a világháború végső szakaszát. Nem sokan vagyunk már, de még jó néhányan. Tanúsíthatjuk, hogy milyen volt: borzalmas és ugyanakkor reményteljes. Mi lehet borzalmasabb a háborúnál. Ez különösen borzalmas volt, mert két diktátor csapott össze, a világ akkor három leghatalmasabb hadserege közül kettő. A szakszerű, intézményes emberirtás, és a fékezhetetlen ázsiai áradás hadserege. Itt vívták az egyik döntő csatát. Borzalmas volt tehát, de ugyanakkor megnyitotta számunkra, magyarok számára az újrakezdés reményét. Mert nyilvánvaló volt, hogy nemcsak a háborúnak van vége, hanem társadalmilag-történelmileg is valami más kezdődik.
Ezért mertük - a háború minden borzalma ellenére - felszabadulásnak nevezni az új helyzetet. A felszabadulás itt azt jelenti, hogy volt valami, még a háborúnál is rosszabb, amitől megmenekültünk. Tudnunk kell ugyanis, hogy nem csupán két diktátor harcának voltunk szenvedő részesei, hanem egy szélesebb, nagyobb, világtörténeti eseménynek, és egyben a magyar történelem olyan fordulatának, amelyre a nemzet legjobbjai évszázadok óta vártak.
Azoktól, akik tagadják, hogy felszabadulás lett volna, meg kell kérdeznünk valamit. Vajon tudatában vannak-e annak, vagy egyáltalán hallottak-e valaha arról, hogy akkor nemcsak Németország és Oroszország állt harcban egymással. Eljutott-e a tudatukhoz, hogy ebben a háborúban a szövetséges demokráciák, Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok vívták élet-halál harcukat a náci Németország és az őket támogató fasiszta hatalmak ellen. Hallottak-e valaha arról, hogy a demokrata erők ebben a harcban szövetségest kerestek és találtak a Szovjetunióban, mert csak így tudták, így is iszonyú áldozatok árán legyőzni fasizmust. Tudomásul vették-e valaha is, hogy nem ők (és nem a Szovjetunió) támadtak meg bennünket, hanem Magyarország akkori urai üzentek hadat, éspedig nemcsak a szovjeteknek, hanem Angliának és az Egyesült Államoknak is.
Ha nem hallottak még róla, akkor gondolják egyszer el, hogy mi lett volna, ha nem így történik? Nem megengedhetetlen játék a történelemnek ez a visszakérdezése, mert a a demokrácia erőinek, Churchillnek, Rooseveltnek igenis ezeket az eshetőségeket kellett végiggondolniuk.
Az első. Mi lett volna, ha Churchill és Roosevelt nem Sztálinnal kötnek szövetséget, hanem Hitlerrel? Chamberlainék megpróbálták - azt hitték, megszelidíthetik a fasizmust, de kiderült, hogy felbátorították. Churchill viszont már korábban az elsők között volt, akik szembefordultak a Szovjetunióval. Most éppen ő volt, aki Sztálinnak nyújtott kezet. Gondoljuk csak el, mi lett volna Magyarországgal, ha nem így történik.
A második. Mi lett volna, ha Sztálin végül nem Churchillel és Roosevelttel fogózik össze, hanem Hitlerrel. Mint ahogy korábban megtette. Gondoljuk csak el, mi lett volna Magyarországgal?
Végül a harmadik. Mi lett volna, ha Churchill és Roosevelt senkivel sem köt szövetséget, hanem egyedül száll szembe Hitlerrel. Vajon eljutott volna a győzelemig? Ha igen, milyen áron? És hova jutunk, ha végül mindketten kivéreznek, de ott áll az érintetlen Szovjetunió. Vajon mi lett volna ebben az esetben Magyarországgal? És mi lett volna a világgal?
Mit kellett tehát tennie Churchillnek, Rooseveltnek - és ugyanakkor Sztálinnak? Semmi kétség, azt tették, amit tettek. Ezért a hitlerizmustól való megszabadulás akkor is felszabadulás volt, ha utána - sajnos elég sokára - a világnak és nekünk Sztálintól is meg- és fel kellett szabadulnunk.
De ezzel még mindig csak a világtörténelmi aspektusnál tartunk. Nekünk, magyaroknak - és még jó néhány más kelet-közép-európai népnek - saját külön okunk is van arra, hogy felszabadulásról beszéljünk. Magyarország ezer esztendőn át küzdött, és küszködött a periférikus - fél-periférikus elmaradottsággal. Nem génjeink tehetnek erről, sem akkori, sem későbbi, sem mostani állapotukban, a keveredettség éppen aktuális szintjén. Az ok: a mi félutas helyzetünk, Európa és Ázsia, Nyugat-Európa és Kelet-Európa között.
Ha ki akartunk ebből lépni, hol az elhagyott kelet húzott-, hol meg az áhított nyugat lökött vissza. Az előbbieket a törökök, tatárok, mongolok, majd végül az oroszok képviselték, az utóbbiakat a németek, olaszok, osztrákok - mindfőképpen pedig a Habsburg birodalom. Akárhogy is, maradtunk ebben a köztes helyzetben, amit hízelgő szóval kompnak, vagy hídnak szerettünk nevezni, de valójában gyarmati- félgyarmati karantén volt.
Belerögződtünk ebbe a köztes helyzetbe, ebbe a mozdíthatatlanságba. Ez volt a "magyar ugar" - mint a költő, Ady Endre mondta. Ez a "zsákutcás fejlődés" - a tudós, Bibó István szavaival. (De egyéb idézetek is bőségesen kaphatók, az egész magyar irodalom, művészet és tudomány erről szólt.) És ezért a helyzetért nem lehet csak keletet és nyugatot okolni, hanem legfőképpen magunkat kell. A rendiségből gyúrt társadalmi szerkezet és az (ugyanabból készült) uralkodó osztály (az "úri pimaszság" - hogy ismét Adyt idézzem) garantálta örökkévalóságát, amely maga is szimbóluma volt a zsákutcának.
Két Magyarország volt - mondta ki az ítéletet a társadalomtudomány. Mert ezzel a társadalmi szerkezettel és uralkodó osztállyal szemben állt egy másik. A szorgalmas, de alávetett nép, a "hárommillió koldus országa", akiknek az elavult nagybirtok árnyékában nem volt módjuk a felemelkedésre. A tehetséges, sokra hivatott, de érdekeit az uralkodó osztállyal szemben érvényesíteni nem tudó munkásság-iparosság. És az európai szintű, sőt világ-rangú, de létszámában kicsiny és hatásában korlátozott értelmiség. Együtt sem voltak képesek arra, hogy Magyarország tengelytöréses szekerét kirántsák a gödörből.
Bukott és elvetélt forradalmak után várták, vártuk a felszabadulást.
József Attila szavaival: Ezernyi fajta népbetegség,/ szapora csecsemőhalál,/ árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség, / mely hitetlen, s csodára vár,/ nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már . . .
Igen, felszabadulni. A zsákutcában - karanténban való évszázados toporgás a magyar nép széles rétegeiben váltotta ki a felszabadulás igényét és reményét.
Eljött az ideje. Nem a magunk kezétől, nem csupán a magunk jóvoltából, hanem a demokrácia szövetséges hatalmainak ereje és végigvitt harca folytán. El kellett fogadnunk, hogy ők adják nekünk, mert a magunk erejéből nem lettünk volna rá képesek. El kellett fogadnunk a feltételeket, amiket ők adtak (és amelyekben az is benne volt, hogy mi a szovjet "zónába" kerültünk.) De felszabadulás volt. A magunk zsákutcájából - ha nem is szabadultunk ki teljesen - egy út nyílt kifelé.
Magyarországon először lett demokrácia (legalább is 1848/49 szabadságharcos nemzetgyűlése után). Ugyanolyan plurális demokrácia, mint amilyen akkor Európa bármely más országában volt, nem is csak a vesztesekében, hanem a győztesekében is. Nem is volt rosszabb azokénál. Nálunk sem volt több kommunista, nem volt kevesebb szociáldemokrata és liberális, nem sokkal voltak maradibbak a konzervatívak, mint Párizsban, Londonban, Brüsszelben vagy Rómában. Ott se, itt se kapott helyet a maradék szélsőjobb. Igaz ugyan, hogy már jelen voltak azok az erők (a szovjet hadsereg), amelyek később a felszabadulást visszavonták. Itteni működésüket a nyugati demokratikus hatalmak garantálták, akik Jaltában így egyeztek meg.
Mindez - zsákutcáink újabb kanyarulata - azonban már más lapra tartozik. Ha mindig azt néznénk, mi lett azután, nem találhatnánk a történelemben egyetlen percet sem, amelyet megünnepelhetnénk. Utólag minden ünnepi pillanatban fel lehet fedezni a későbbi bajok előjeleit - különösen, ha a bajok aztán látványosan jelentkeznek is. De nem mulaszthatjuk el az ünnepről való megemlékezést, és a mellette való tanúságtételt. Most 1945. február 13.-ára, Budapest felszabadulására emlékszünk. A magyar felszabadulásra. A magyar demokrácia kezdetére. Arra a nyitásra, amelynek igazi története 1990 után folytatódott. Amit ezért felszabadult örömmel ünnepelhetünk.

2015. január 30.

2024. április 20. Szombat