Éppen hetven éve végezték ki Sopronkőhidán. Nyirő József segítségével.
A nyolcvanas évek elején történt, hogy Zacival átmásztunk az iskola kerítésén.
A félreértések elkerülése végett: befele másztunk, az iskolába. Zaci
talán négyszáz méterre lakott a sulitól, ha ő négyszázra, én
háromszázötvenre. Az iskola kerítésén volt egy kapu, általában zárva. Ha
mégis nyitva volt, mindketten – plusz az iskola tanulóinak jelentős
része – megspóroltunk vagy száz métert. Ha zárva volt, vagy bemásztunk a
száz métert megspórolandó, vagy a kispolgári megoldást választva a
főbejáratot választottuk.
Tehát egyszer Zacival bemásztunk, amiért ő osztályfőnöki intőt
kapott, én meg nem kaptam semmit. Kassa 1941-es bombázása és a
Kennedy-gyilkosság mellett a XX. század harmadik nagy rejtélye, hogy
Zacit miért vette észre az osztályfőnökünk, engem pedig – aki Zacival
egyszerre, tőle három vagy annál kevesebb méterre másztam be a kerítésen
– miért nem, mindenesetre én megúsztam, ő meg nem.
Amit az osztálytársainktól kaptam, nem tettem ki az ablakba, épphogy
máglyára nem küldtek. Mekkora egy aljas rohadék vagyok, hogy Zacit benne
hagytam a slamasztikában, és lapultam, mint széklet a pázsiton. Hiába
érveltem, hogy az önföljelentéssel ugyan én is kaptam volna
osztályfőnöki intőt, de ettől még Zaci nem úszta volna meg, ez nem
hatotta meg őket. Napokig persona non grata voltam. (Érdekes, hogy Zaci
nem osztotta a sokaság álláspontját.)
Bajcsy-Zsilinszky Endre esetében valamivel nagyobb volt a tét.
A nem sokkal korábban még keményvonalas fajvédő eljutott odáig, hogy
közíróként már a harmincas évek közepén teljesen elutasította a náci
Németország ideológiáját. A különböző, gyakran egymással is rivalizáló
nyilas formációk számára egyébként hatalmas sikert hozó 1939-es
választáson a Független Kisgazdapárt versenyzőjeként bejutott a
parlamentbe. Az ezt követő négy és fél évben a magyarországi antináci
politika egyik legnagyobbjává nőtte ki magát. Ellenezte a bácskai
hullarablást (© gróf Teleki Pál),
és a tengely oldalán történő magyar háborús részvételt. 1941
karácsonyán részt vett a szociáldemokrata Népszava híres különszámának
szerkesztésében, majd az 1942. március 15-i nagy tüntetés szervezésében.
Sürgette a zsidótörvények eltörlését, a zsidók teljes jogú katonaként
történő visszavételét a hadseregbe, és ellenzéki parlamenti
képviselőként rendkívül sokat tett azért, hogy az 1942 januári bácskai magyar tömegvérengzés felelőseinek egy részét bíróság elé állítsák.
A náci Németország hatóságai pontosan tudták, hogy Bajcsy
legkérlelhetetlenebb ellenségeik közé tartozik Magyarországon. Ennek
megfelelően az 1944. március 19-i megszállás után a Gestapo azonnal
őrizetbe vette az őket fegyverrel fogadó és a tűzharcban meg is sebesülő
politikust. Október 11-én, a háborúból történő kiugrást előkészítő
Lakatos-kormány kérésre szabadlábra helyezték.
Az elfuserált kiugrási kísérlet után Bajcsy a fegyveres ellenállásban
látta a megoldást. A november 9-én megalakult Magyar Nemzeti Felkelés
Felszabadító Bizottságának lett az elnöke, azonban egy belső árulásnak
köszönhetően november 23-án őrizetbe vették. A Margit körúti fegyházban
kínozták, majd december 11-én Sopronkőhidára szállították. Mivel
országgyűlési képviselő volt, elítéléséhez a parlament hozzájárulása is
kellett. A hadi helyzetnek köszönhetően addigra Sopronba költözött
parlament képviselőinek többsége – köztük Nyirő József
– Bajcsy kiadása mellett szavazott. A Dominich Vilmos vezette
hadbíróság egy sopronkőhidai iskolában Bajcsyt kötél általi halálra
ítélte, mely ítéletet másnap reggel, pont hetven éve, Budapest ostroma
megkezdésének napján, Sopronkőhidán végrehajtották.
Amikor Bajcsyt Budapestről Sopronkőhidára szállították, a teljesen
kaotikus helyzet miatt az autóbusznak Győr mellett meg kellett állnia. A
Tarpáról – ennek a választókerületnek volt képviselője Bajcsy –
származó, őt személyesen ismerő őr azt mondta: „Képviselő úr, ha az erdő felé elszaladna, mi a levegőbe lőnénk.” „Nem, fiam” – mondta Zsilinszky. „Engem most felakasztanak, de ezért cserébe egy szék üresen marad Magyarország számára a háború utáni béketárgyalásokon.” Más – ennek egyébként ellent nem mondó – forrás szerint azt mondta: „Ha Kiss János (altábornagy,
posztumusz vezérezredes, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító
Bizottságának vezérkari főnöke, akit, nem lévén országgyűlési képviselő,
már korábban, december elején kivégeztek – Sz. P.) és társai meghaltak a nemzetért, nekem sem szabad élnem.”
Meg tudtam volna menteni Zacit az osztályfőnöki intőtől?
Nem.
Bajcsy-Zsilinszky Endre föl tudta támasztani Kiss Jánost?
Nem.
Osztott vagy szorzott a béketárgyaláson Bajcsy mártíriuma?
Nem.
Erkölcsileg elítélhető lett volna, ha ott, Győrnél Bajcsy megszökik?
Nem.
Jól tette Bajcsy, hogy de facto fölköttette magát? Vagy szerveznie
kellett volna a polgári ellenállást, talán fölköttetnie magát ennek
következtében öt évvel később? Esetleg emigrálnia?
A jó ég tudja.
Egy azonban biztos: mint ahogy aki tiszteli Kádár Jánost, az csak
jelentős disszonanciával tisztelheti Nagy Imrét, úgy aki tiszteli Nyirő
Józsefet, az szintén csak jelentős disszonanciával tisztelheti
Bajcsy-Zsilinszky Endrét.
Kalap levesz, főhajt.
Forrás: Szegő Péter / hvg
2014. december 26.