Egy elfelejtett évforduló |  |
Az 1941. augusztus 27-29-én Kamenyec-Podolszkijban lezajlott tömeggyilkosság jelentős mértékben a korabeli magyar vezetés bűne volt. Egy, a kormány által nemrég magas beosztásba emelt jobboldali beállítottságú történész mindössze „idegenrendészeti” akciónak titulálta ezt a genocídiumot.
Kárpátalja kormánybiztosának, Kozma
Miklósnak a kezdeményezésére, a belügyminiszter, a miniszterelnök és a
kormányzó tudtával 1941 július elejétől kezdve kiszállítottak az
ukrajnai megszállt területekre sok ezer embert, azokat a zsidókat,
akiknek valamiért nem volt rendben az állampolgárságuk. Sok keresztény
is keveredett közéjük. Azt hazudták ezeknek az embereknek, hogy
Ukrajnában házak és munkalehetőségek várják őket. A valóság azonban az
volt, hogy egyszerűen átlökdösték őket a határon, miután kifosztották
őket (és a csinosabb nőket megerőszakolták), hogy éljenek, ahogy tudnak,
folyóparton, erdőben, faluszélen. A kétségbeesett, éhező, nyomorgó
tömeg azonban zavarta a németek utánpótlási útvonalait. Augusztus
27-29-én az SS-legények a helyi ukrán milicisták közreműködésével 18
ezer embert agyonlőttek közülük.
Erről újabban elég sok cikk megjelent,
talán tud is róla valamit az olykor nagyon sajátos memóriájú
közvélemény. Arról azonban, ami ezután történt, szinte semmit. Október
6-ikán meggyilkoltak további 4000 zsidót Nadvornán. Október 12-én
Sztanyiszlavovban több, mint tízezer kitoloncoltat öltek meg. Kolomeában
október 11-én szintén több ezer embert lőttek agyon. Október 18-ikán
Kosovban újabb kétezer zsidót mészároltak le. December 4-én, Horodenkán
elpusztítottak mintegy kétezer férfit, nőt, gyereket... Eddigi tudásunk
szerint ekkor, december 4-én ért véget a kamenyec-podolszkiji
kiszállítás története, addigra több, mint 22 ezer magyar embert
gyilkoltak meg.
Ennek az elfelejtett horodenkai
gépfegyvertűznek van most az évfordulója. Ezután kezdtek a náci
halálbrigádok, az Einsatzgruppék mindenféle ipari eljárással
kísérletezni, többek között kipufogógázzal ölni, mert Adolf Eichmann
jelentése alapján rájöttek, hiába állítják össze a leghétpróbásabb
gyilkosokból ezeket a kommandókat, hiába itatják le őket, csak
demoralizálódnak. Aki napi nyolc órában gyereket végez ki, az egy idő
után akkor is idegösszeomlást kap, ha egyébként meggyőződéses náci és
hitvány féreg.
Azok számára, akik e szennyemberek által
végrehajtott aljas tömeggyilkosságnál az „idegenrendészeti akció”
kifejezést találóbbnak érzik, vagy akik a számok mögött nem látják az
emberek arcát, a semmibe kilökött gyerekekét, öregekét, nőkét,
férfiakét, zsidókét és keresztényekét, szeretnék idézni két szemtanút.
Egy magyar katona a következőket jegyezte föl (közreadta Ungváry
Krisztián): „A területen igen sok a zsidó, különösen a nők,
lerongyolódva, de ékszerekkel és pirosra festett ajakkal magyarul kérnek
kenyeret, s minden pénzt hajlandóak megadni érte. Egyesek az arcukról
lerívó kétségbeeséssel számlálják lépteiket, mások a fáradtságtól és
éhségtől összeesve vonaglanak az úton, mások kisebesedett lábukat
kötözik ruhájukról letépett rongydarabokkal...A város zsidó negyede tele
van internált zsidókkal, közöttük igen sok a budapesti: kimondhatatlan
és leírhatatlan piszokban élnek, hiányos öltözetben járnak-kelnek, utcák
bűzösek, egyes házakban temetetlen hullák hevernek. A Dnyeszter vize
fertőzött, a parton itt is, ott is kivetett emberi hullák."
A nürnbergi perben bíróság elé állított
elkövetők szerint a kivégzések végrehajtása „higiénikus” volt. A Szombat
című folyóirat adta közre egy ukrán kislány visszaemlékezését erről: „A
deportáltaknak meztelenre kellett vetkőzniük, majd géppuskával
belelőtték őket a tömegsírokba. Voltak, akik azonnal meghaltak, mások
csak könnyebben megsebesültek, megint mások élve ugrottak be a gödörbe. A
kisgyerekeket rutinszerűen élve dobták be a szüleik után…. A németek
lovakat hoztak, hogy letapossák a földet. Éjszaka hallottuk, ahogy az
élve eltemettettek nyöszörögtek….a föld remegett.”
Azoknak pedig, akik nem úgy
gondolkoznak, mint némelyik mai hivatalos történész, hanem ahogy
tisztességes ember gondolkozik, és akik most, ennek az elfelejtett
évfordulónak az alkalmából is szeretnének megemlékezni az elpusztított
vidéki zsidóságról, ajánlom, látogassanak el a Néprajzi Múzeumba, ahol
„Kő, kövön” címmel nyílt egy kiállítás. Ilyenre Magyarország
történetében még soha nem volt példa, ilyen tárlatra eddig nem került
sor, sem a pártállam alatt, sem a rendszerváltás idején. Ez a kiállítás
ugyanis a vidéki magyar zsidóság életéről szól. Mindennapjairól,
munkájáról, teljesítményéről: az emberekről.
Ezt a zsidóságot legyilkolták. Emlékük
is alig maradt. A vidéki zsidó temetők elgazosodtak, hiszen akik
kijárhattak volna szüleik, nagyszüleik sírjához, azok az auschwitzi
gázkamrákban lelték halálukat. Szinte kitörlődött a tudatunkból ez a
gazdag és értékes, a magyar vidéki élet karakterét alapvetően
meghatározó zsidó kultúra.
Ne felejtsük a gyilkosságokat és a
gyilkosokat, de ugyanakkor emlékezzünk az életre! Emlékezzünk a magyar
zsidóság nagyszerű teljesítményére. Embertelenül ölték meg őket.
Emlékezzünk rájuk szeretettel és tisztelettel! Ne csak az évforduló
napjaiban.
Szunyogh Szabolcs Népszava|2014. dec 04.
2014. december 7.
