A napokban, amikor minden héten egy újabb gyertya jelzi az advent, az eljövetel reményét a megváltó megszületésében, és mindennap meggyújtunk egy-egy hanuka gyertyát, hirdetve az úr dicsőségét. Az elmúló év a 70 évvel ezelőtti borzalmakra emlékezésé is lett volna, ha a hatalom nem gondolta volna, hogy a múlt is az övé.
A múlt, amely eltagadja, hogy a világon
elsőnek vezették be a numerus clausust, majd Mussolini fasizmusával
szövetkezve, Hitler nácizmusának csatlósává válva a numerus nullust,
hogy egy hadsereget küldtek a biztos pusztulásba, hogy ezreket
gyilkoltattak ukrán földön és Újvidéken, hogy százezreket küldtek a
gázkamrák biztos halált hozó rémségeibe, hogy ideológiai megfontolásból
Horthy addig húzta a megadás idejét, míg Budapest nagy része romokba
dőlt. Radnóti örökbecsű sorát idézem: „Hisz, bűnösök vagyunk mi, akár a
többi nép”, de a mondat nálam egy kérdőjelben éri el valóságát. Akár a
többi nép?
A kezdetek
Amikor tizenévesen, egy tanév során
nap-mint nap jártam a Szent Domonkos utcába, az ott regnáló zsidó
fiúgimnáziumba, eszembe se jutott, hogy kutassak azután, ki volt a
névadó és mi a szentség oka. Most, amikor azt akarom felidézni, hogy
milyen volt oda járni, hogy mennyire volt az az iskola zsidó és mennyire
magyar, pontosabban magyar-zsidó, utánanéztem.
A fehér habitust (csuhát), fehér
skapulárét (szerzetesi váll-lepelt), és csuklyás fekete köpenyt öltő
szerzetesek rendjének alapítója volt, aki a prédikálás meggyőző erejében
hívőként került a pápa küldöttjeként Dél-Franciaországba, hogy ott a
katolicizmustól elforduló, eretneknek nevezetteket jobb útra térítse.
Szabályzatuk szerint a domonkosoknak (dominikánusoknak) nem lehetnek sem
egyéni, sem közösségi vagyontárgyai, és koldulással tartják fenn
magukat. A Prédikátor Testvérek Rendje – így hívták magukat – tagjai
képzettségük okán, többnyire ők voltak az inkvizítorok. Ezzel a rend
alapítójának munkásságát folytatták: hiszen ő vezette az „eretnekek”
ügyeit kivizsgáló bírósági eljárásokat, amelyeken az áttérni nem
hajlandó Katarokat (középkori szekta) máglyahalálra ítélték, vagyonukat
pedig elkobozták. Ez a pár ismeret már eléggé reprezentálja, milyen
anakronizmus volt az a tekintélyes, az odajáróknál háromszor, talán
többször is nagyobb vörös téglaoszlopok között belépni az impozáns
előcsarnokba, és onnan fel az emeletre, ahol a mi osztályunk is volt.
Hogy miért ide írattak be? Nem tudom és
ma már megkérdezni sincs kitől. Mindenesetre nem volt senkinek oka ezt
megbánni, hiszen a numerus clausus nyomán olyan fantasztikus tudású
tanárok okítottak, mint például Pach Zsigmond Pál, vagy Turóczí-Trostler
József, vagy Komlós Aladár, és ha eszembe jutna, nevén neveznék még
többeket. Vagyis, aki odajárt nem járt rosszul. Kirekesztettek
gimnáziuma lehetett volna, de aki oda járt, aki ott tanított, az mind
magyarnak vallotta magát és egy rossz szó, nem sok, annyi sem hangzott
el tanáraink részéről. Sőt, minden délben, felállt az osztály és együtt
mondtuk: „Delet harangoznak szerte Magyarországon” és büszkék voltunk a
Nándorfehérvári hősre, a törökverőre.
Én magam időközben Toldi farkaskölyök,
majd cserkész lettem. Boldogan öltöttem magamra a Nagy Sándor utcában
volt cserkészboltban vásárolt formaruhát. Azt sem feledem, hogy, amikor a
Szabadság téri országzászló előtt mentem el, olyan magától értetődő
természetességgel, vagy inkább kötelezettség érzéssel tisztelegtem,
annak a tárgynak, amely akkor, ott a hazát testesítette meg. Iskolánk
neológ tanokat vallott magáénak, s bár természetesen a vallástanítás
héberül, illetve ivritül folyt, írni is így tanultunk. Semmi kétségem a
felől, hogy az osztály egy percig sem tagadta Vörösmarty intelmét: „Itt
élned, halnod kell!” Az a történelem bűne, hogy végül is sokak számára
az élet másként alakult, mert az nem elég, ha valakinek fontos a haza,
ha a hazának ő nem az.
S bár lehettek köztünk, akiket – ahogy
mondani szokás – von zu Hause – megérintett a cionizmus igézete, a szent
föld elérésének vágya, de a többség ennek képzelte, hitte
Magyarországot.
Miért nincs emléknapja?
Amint apám is. Kereskedő volt és miután
megalkotta a No-va roletta rendszert, szabadalmaztatta is, meg utazó
korából – amikor elsősorban a solingeni pengék hazai képviselője volt -,
ismerte az ország minden vaskereskedője. A negyvenes évek elején
virágzott is az üzlet. Ezt bizonyítja az is, hogy a Budapesti Nemzetközi
Vásáron pavilont bérelt. Pontosan emlékszem, a fényképre, amint ott
állnak ő, és segédei a „Friedmann Simon vas nagy-és kiskereskedő” tábla
alatt. (Szerettem volna megtudni a pontos évszámot, de a leégett
Hungexpo pavilonban az összes dokumentáció elpusztult - közölték
kérdésemre.)
Egy szóval: futott a szekér. Ezért aztán
megengedte magának, hogy személyautót vegyen. Ez egy Adler volt.
Kifejezetten szép formájú. Ma úgy mondanák: sportosan nyújtott
motorháza, elején a kiterjesztett szárnyú sas (Adler), karosszériája
elegáns, kicsit szögletes, de azokban is lekerekített formák
jellemezték, és kényelmesen utazhatott benne négy ember. Természetesen
sohasem politizáltunk, a családi asztalnál sem, amint a széder estéken
sem, amikor pedig a legkisebb kérdez, nem volt téma a társadalmi helyzet
alakulása. De a gondolatokról sok mindent elárul a tény, hogy a
gépkocsi első évében a karácsonyi kirándulás a visszacsatolt Kassára
vezetett. Ki számolt ott azzal, amikor a székesegyházban tisztelegtünk
Rákóczi hamvainál, hogy micsoda világ az, ahol két hatalom - a náci
Németország és a fasiszta Olaszország - diktátorai döntenek arról, hogy
legyen a magyaroké, az a föld, ami a nagyhatalmi diktátumok folytán
Csehszlovákiáé lett. Ünnepelni mentünk és nem a minden oldali
függetlenség annulálását firtatni.
Nem úgy Erdély esetében. Bár az
iskolában természetesen lelkesen daloltuk, hogy: „édes Erdély itt
vagyunk, érted élünk és halunk”, de akkor már volt gúnyos nóta, amely a
munkaszolgálatosok Erdélybe hurcolásáról szólt. S hol voltak még a
németek? A bécsi döntések sorában, amikor Romániának azt mondták: ugyan
már, ez a föld mától a magyaroké, mert mi nekik adjuk. És a magyarok nem
is fukarkodtak, hódítóként viselkedni, például a Wass Albertek
segítségével és tevékeny közreműködésével.
De hát ezekről mi nem tudtunk, mint
ahogy egy gyógyszerész végzettségű, karpaszományos tiszt, aki Nagykátára
bevonulva tudta meg, hogy nem tiszt, csak egy büdös zsidó, aki örüljön,
hogy csak munkaszolgálatos, és nem büntetőszázadba hívták be. Örkény
István volt, aki keresztényként nevelkedett, amíg csak meg nem tudta,
hogy felmenői bizony vallásuk miatt üldözöttek voltak.
És egy szép napon, egy
kormányrendelettel, elkobozták apám autóját, majd élete munkáját, az
üzletét is. Nem a manapság sokat emlegetett kommunisták, de Horthy és az
ő mostanában idealizált állama. Érdekes, miért nincs a Horthy korszak
károsultjainak is emlék napja?
Apámat behívták és munkaszolgálatra
vitték, méghozzá Szőnybe, amíg csak 1944-ben áthurcolták a cseh határ
melletti Fünfkirchenbe, az ottani koncentrációs lágerbe – amint onnan
visszatértek eskü alatt vallották – ahol nem volt gáz és nem égett a
krematórium tüze, de virágzott az ember legalábbvalóbb ösztöne, a
gyilkolási vágy. Apám ennek esett áldozatául. Hogy a csapatot kísérő
magyar keretlegények, vagy német-náci pribékek voltak-e hóhérai – ezt
nem tudom.
De még nincs vége a Horthy világ
„Szabadság téri ártatlanságának”. ’44 májusában a Csanádi utcai lakásunk
ajtaján egyszer csak két bőrkabátos férfiú csengetett, és nem sokat
teketóriáztak: elvitték anyámat. Miért? Ez soha nem derült ki.
Feltételezésem szerint az üzletre szemet vetett ária, így gondolt
megszabadulni a lehetséges örököstől, vagy az általa megőrzésre átvett
vagyont így hitte megtartani. (Csak zárójelben mondom el, hogy apám
legkedvesebb munkatársa, évtizedekig könyvelője volt, az egykori Aréna
út és István út sarki házban laktak, amikor elérkezett az idő mindent
letagadott.) De vissza 1944-hez. Anyámról semmit sem tudtunk, mígnem
valahonnan jött egy hír, hogy Csepelen, van egy ház, ahová vitték és
ahol őrzik sokadmagával. Itt élte át – ezt később tudtuk meg – a
Budapestet ért első angolszász szőnyegbombázást. És aztán jött július,
amikor állítólag Horthy Miklós leállította a deportálásokat. Előbb egy
csendőr kakastoll látványára szaladt össze a nem ok nélkül félő ház,
erre joggal érzékeny lakossága, de aztán mögötte feltűnt anyám. Akkor 40
éves volt. És istenemre jól állt neki a tüsire vágott, nyírt haj, amely
megőszült. Szó, mi szó a békásmegyeri téglagyárnál felsorakozott vagon
szájából szólt oda a csendőrnek: „kap 10 ezer pengőt, ha hazavisz.”
Megtette. És, becsületére váljon, hogy sokakkal ellentétben, nem tért
vissza többé. Apám életét egy komáromi trafikosnő menthette volna meg,
de utolsó pillanatban megijedt, anyám tízezer pengővel váltotta meg
életét. Amikor erre gondolok, újra felrémlik bennem, hogy persze jó, ha
van pénze az embernek, mert sohasem lehet tudni, de az is biztos, hogy
nincs az a pénz, ami felér egy élettel. Tehát anyánkat visszakaptuk és
éltük a csillaggal megbélyegzettek hétköznapjait.
Az eskü semmit sem jelentett
Mielőtt továbblépnék, szeretném
tisztázni: mindezt 2014-ben írom, de amiről írok az 70 évvel ezelőtti
történet, és ha teszek is mai fejemmel megfogalmazott gondolatokat, az
akkori énemhez nem teszek hozzá és nem is veszek el.
Amióta meghallottam Boross Péter
megnyilatkozását és benne a ludovikások magasztalását, amit
indokolatlannak éreztem már akkor is, de amint most emlékezem, még
inkább. Hiszen volt a borzalmak hónapjai során egy röpke óra, amikor azt
hittük: végre, le a csillaggal, emberek lettünk. S mit tettek a
ludovikások – egy két kivétel nem számít –, megtagadták legfőbb
haduruknak tett esküjüket, ezzel is a holokauszt lebonyolításában
kitüntetett aktivitást felmutató állam mellé álltak, és hozzásegítették
Szálasi Ferencet, hogy a „szent korona” előtt letegye a nemzetvezetői
esküt és ezzel rászabadították az országra a nyilas söpredéket és
további töméntelen szenvedést zúdítottak a honra és polgáraira.
A ház ahol laktunk olyan méhkas szerű
volt, nem olyan csípős, de nagyon is családias. Naphosszat álldogáltunk a
körfolyosón, a gangon és ki-ki mondott valamit, vagy éppenséggel a
beszélőt hallgatta. Érdekes módon, azt nem tudom, hogy ki, miként élte
túl a nyilasok tobzódását, ki nem sorakozott volna ott a Csanádi utcai
ház udvarán. Azt hiszem a nyilasoknak ez volt az első „felhajtása”.
Szabály szerint a 16 és 60 év közöttiekre vonatkozott (volna) a
felsorakoztatás, de hát kit érdekelt ilyen apróság, amikor emberirtás
van napirenden?
A menet, amelyben nekem is részem volt,
keresztülment a város külső peremén és eljutottunk a Bosnyák tér mögé, a
Kisok (Középiskolások Országos Sportklubja) pályára. Ott aztán
felsorakoztattak bennünket és hallgathattuk a vezénylő pribék
„igehirdetését” alantas mivoltunkról. De volt egy mondata, ami
megragadott és gyors cselekvésre késztetett: „a tizenhat éven aluliak
sorakozzanak a kapunál”, ahogy a begyűjtő parancs – amint említettem -,
ebben a korban húzta meg az alsó határt. Lehettünk már vagy ötvenen,
vagy talán többen is, amikor türelmetlen lettem, nem tetszett a
szituáció, jobb szerettem volna kívül lenni. Oda mentem, hát a kapuban
őrködő, lángeszű pribékhez, mondván: „Kövér testvér azt üzeni, a 16 éven
aluliak elmehetnek.” A fickó egy pillanatra meghökkent, majd sűrű
káromkodások törtek fel „iskolázott” torkából, amelyek érintették
valamennyiünk le- és felmenőit, de felhúzta a sorompót, mi pedig amilyen
sebesen csak tudtunk, de nem futva, igyekeztünk eltűnni a látóhatárról.
Ez volt az első menet az életért.
Megjártam a Szt. István körút 2 alatti nyilas házat is. Nem tudom nem
hallani még most is, a megkínzottak sikolyát és itt él fülemben az alig
élők csoszogó lépése, amint vezették őket vagy a pincébe, vagy egyenesen
a Dunához.
Hetven évről van szó. Ez több mint három
nemzedék, köztük számosan, akik azt sem tudják, mert nem élték, nem
tanulták vagy nem is tanították nekik, hogy mi jellemezte azt a gyilkos,
embert megszégyenítő kort, amelyet – ha töredékesen is - megkísérlek
felidézni. Mondhatja persze bárki, hogy az általam megrajzolt kép nagyon
is egyirányú. Korántsem az! Csak éppen nem tartozom azok közé, akik
könyvből tanulják a történteket, sőt számosan jobban tudják, mit éltünk
át, akár 1939-ben, ’44-ben vagy felidézhetnénk ’56-ot is.
Természetesen mindaz, ami velem
megesett, és amit most elbeszélek, az lehet egyedi, hiszen ez az én
életem. Bizonyára mások mást és másként élték meg ugyanazokban a
hónapokban, években. Lehet, hogy egyeseket elkeserítek, de az én akkori
életem – eltérően a környezettől – ugyan szörnyűségekkel volt teli egy
sokkal borzalmasabb világban, akár a csillagos ház, akár védett ház,
akár a gettó szolgált átmeneti otthonul. Persze nehéz lenne feledni a
lemeztelenített, lesoványodott hullákat, akiket stószolva raktunk
egymásra, egy két kerekes targoncára és tettünk tömegsírok temetőivé
közparkokat.
De szemben az embertelenséggel, egy
percig sem hittem, hogy ezekből számomra nincs kiút. Egy sor mindenre
pontosan emlékszem, de hasztalan igyekszem az emlékezet mélyéről
előbányászni, hogy miből étkeztünk és mit? Hol aludtunk, ágyon vagy
földön? Egyedül vagy egy ismeretlennel, aki ugyancsak oda szorult? Amint
pontosan emlékszem, hogy ’44 tele, bitang hideget hozott, de január
18-án kisütött a nap és szemet kápráztatóan csillant meg az elegáns
szovjet gárdatiszt kitüntetésén, amint kitárta a kaput: „Pozsálujsztá.
Vü szvobodni!”
Ez alkalommal mindenki számára elgondolkoztatónak ajánlani Vörösmarty Szózatát.
„Még jőni kell, még jőni fog /Egy jobb kor, mely után /Buzgó imádság epedez /Százezrek ajakán.
Ha nincs, holokauszt lennénk annyian, de
az élők ajkán szól a hit, és nem szűnik a jobb élet reménye! Életem
utolsó harmadán, úgy gondoltam mindezt nem viszem magammal.
Fellegi Tamás Népszava| 2014. dec 06.
Fotó: Europress/Getty Images/Hulton Archív
2014. december 6.