Bernáth László: Ostrom és felszabadulás |  |
Akik 1945 tavaszán Budapesten éltek, rendszerint a szovjet csapatok bevonulását (győzelmét), mint időhatárt, az „ostrom utáni” kifejezéssel emlegették. A „felszabadulás” mint olyan nem nagyon került elő. Ami sok szempontból érthető. Ezrek, ha nem tízezrek számára korábbi egzisztenciájuk elvesztését jelentette ez az új korszak. Mások számára az üzlet vagy még sokkal nagyobb tulajdon elvesztését hozta magával. (Nem beszélve a háborús bűnösök félelmeiről.)
Ismét mások – nagyon-nagyon sokan – csak féltek a „ruszkiktól”, hiszen 25 éven át csak rosszakat, helyenként borzalmakat hallottak róluk. (S nem is azokról a borzalmakról, amelyek valóban megtörténtek Sztálin idején.) A félelem növelésének egyik jellegzetes példája az a plakát, amit Páger Antal lánya fotójával – állítólag nyilas anyja közreműködésével – felhasználásával készítettek, amelyen egy kislány a babájával látható, amint egy vöröscsillagos bombázó éppen célba veszi. S ami azt illeti, kár lenne tagadni orosz katonák nők elleni erőszakoskodását, s azt a törekvést, hogy minden áron „csaszit”, azaz órát zabráljanak. Arról csak nagyon elvétve hallani, hogy ha ilyen erőszakoskodó katonát elkaptak, kivégezték. Az órákkal kapcsolatban érdemes elolvasni Horthy Istvánné emlékiratait. Egyebek között arról számol be, hogy az amerikai katonák elvették az aranyóráját.
Szóval, az „ostrom után” maradt a kifejezés szinte máig, a leszármazottak számára is. Legfeljebb annyiban változott a helyzet, hogy a magukat objektívnek, tájékozottnak tartó emberek úgy emlegetik, hogy persze, ez felszabadulás volt a túlélő zsidók számára.
A magyar történelemírás, a magyar sajtó és a politikai elit bűne, hogy az iskolai történelemórákon, a sajtóban, a közbeszédben, nem tették világossá, hogy igenis az ország felszabadulása volt 1945. április 4-e, akár kicsit előbb vagy később, amikor a szovjet csapatok elfoglalták az egész országot. Először is megszabadult az ország attól a negyedszázadon át uralkodó elittől, amiről Veesenmayer, a későbbi német „teljhatalmú megbízott” még 1943-ban írt hosszú, alapos, Hitlernek készített jelentésében olyasmiket ír, hogy 1526 óta nem is volt magyar állam, és nincs olyan, hogy magyar etnikum. Az elitről pedig olyasmit ír, hogy miattuk tart ott az ország, ahol tart. (Köszönet a Rubicon című folyóiratnak, amely lehozta teljes terjedelmében ezt a szöveget.) Amit a politikai vezetőkről ír, teljességgel igaz. Az egy Bethlen István kivételével jóformán nem volt az európai és a világ valódi viszonyait ismerő politikus. Az egyetlen, aki ezt – nagy késéssel – felismeri, Teleki, aki ezután rögtön öngyilkos lesz. Egyebek között ezektől a – ki lehet mondani – ostoba vezetőitől szabadította meg az országot a Vörös Hadsereg. Meg attól a Horthytól, aki önként és dalolva – mert akkor még a németek nem kérték – küldte ki a magyar katonákat a frontra – meghalni. Aztán attól az igazságtalan nagybirtokrendszertől, az erre „felvigyázó” csendőröktől és az ezeket kiszolgáló hivatali apparátustól, amelyek minden terhét a kisbirtokosok és a százezres nagyságrendű, föld nélküli cselédek és napszámosok teremtették meg. Akik évszázadok után földhöz jutottak. (Néhány ezer leventét és néhány száz műszaki egyetemistát már nem szabadíthattak föl, mert kihurcolták őket Németországba a háború utolsó hónapjaiban, és nem keveset közülük bevetették a szovjet csapatok ellen.)
Nem érdemes sorolni mi mindentől szabadították meg az országot – nem csupán a túlélő zsidókat – a Vörös Hadsereg, óriási véráldozatokat szenvedő szovjet katonái. Legalább nekünk úton-útfélen, mindenütt ahol lehet, hirdetni kell, hogy 70 éve felszabadult az ország.
(A cikk a hamarosan megjelenő MEASZ Évkönyv-2015-ben is olvasható lesz)
2014. december 2.
