Abban az évben, 1924-ben, tehát éppen kilencven esztendeje hunyt el a súlyos tüdőbetegségben szenvedő író, Franz Kafka, s jelent meg Kosztolányi Dezső A bús férfi panaszai című kötete. Ennek egyik egységében olvasható: "Beírtak engem mindenféle Könyvbe - és minden módon számon tartanak. - Porzó-szagú, sötét hivatalokban - énrólam is szól egy agg-szürke lap. - Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás, - hogy rab vagyok és nem vagyok szabad. - Nem az enyém már a kezem, a lábam, - és a fejem, az is csak egy adat. - Jobb volna élni messze sivatagban, - vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt, - mivel beírtak mindenféle Könyvbe - és minden módon számon tartanak."
Kísérteties sorok. Valahányszor Franz
Kafka valamelyik elbeszélését, regényét olvasom, ezek a világ
elembertelenedését pontosan leíró sorok jutnak eszembe. Tragikus, hogy
semmit sem veszítettek időszerűségükből. Ma is hivatalokba citálnak,
bevallásokat iratnak, számítógépen tárolják adatainkat, megaláznak,
semmibe vesznek. Valahol., valakik írnak rólunk a titokzatos Könyvbe, és
napról napra éreztetik velünk: nem vagyunk szabadok!
A "tömegember" képe
Franz Kafka hősei sem szabadok.
Titokzatos hatalmak kerítik be őket. Láthatatlan, felismerhetetlen
hatalmasságok nyomorítják a magányos embert, aki tétován, majd egyre
reménytelenebbül sóvárog az élet útvesztőiben. Műveiben különös hatást
tesz a tél, amely például A kastély című regényét is keretezi. A modern
filmművészet jellemző képe a végtelenbe tárulkozó hómező. Fekete pont,
magányos ember araszol benne, mígnem eltűnik szemünk elől, s marad az
üres tér. Ezt hirtelen egy hang metszi ketté, s emberek népesítik be,
akik áhítattal, de saját gondolataik nélkül hallgatják a hang
birtokosát. Az ösztönöket megmozgató Hang fontos szerepet játszik Márai
Sándor Sértődöttek című regényében. Érződik, hogy rémiszt és
tehetetlenné tesz. A Hang birtokosa uralja az arc és tartás nélküli,
sodródó tömeget.
A múlt század kezdete óta mintha
újraszületnének a római diktátorok, megszüntetik a demokráciát, amely a
görögök ideálja volt. Szinte jelképes az a filmrészlet, amely Hitler
bécsi bevonulását ábrázolja. Középen nyitott autóban a Führer kétoldalt
pedig az ujjongó tömeg karlendítve. Alig néhány évvel később ugyanezek
az emberek boldogságban úszó arccal ünneplik a németeket elűző
csapatokat. A "tömegember" képe, amint bekövetkezett a korszakváltás: a
polgári rendet és a demokráciát a megtévesztésen és hazugságokon alapuló
új korszak káosza váltotta fel.
Az értékek elveszítésének folyamata egy
életművön belül is megmutatkozik. A német irodalomban a Kafkánál
mindössze néhány évvel idősebb Thomas Mann regényeiben, a magyarban
Márainál. A Buddenbrook ház a 20. század küszöbén mutatja a hanyatlás,
az átalakulás jeleit.
Az előző század közepén még virágzott a
család Johann Buddenbrook mint polgár, kiegyensúlyozott gondoskodásával,
életvitelével a felvilágosult demokratikus gondolkodás megtestesítője.
Fiából, a konzulból hiányzik már a vitalitás, arra törekszik, hogy Isten
rendelése szerint jó üzleteket kössön, ám hiányzik belőle az igazi
vallásos érzés és az üzleti szellem. A lassú hanyatlás fiai sorsában
teljesedik be: Christian tehetetlen, sodródó, magát művésznek álcázó
"beteg pont a család testén", amint bátyja, Thomas jellemzi. De ő sem
igazi polgár, bár zseniális elgondolásaival felfejleszti a céget és a
várost is.
Szenátorként is szenvedélyesen dolgozik
azokért a célokért, amelyekben maga sem hisz, egyénisége, modora méltán
szerez népszerűséget számára, a város lelkesen ünnepli a cég
fennállásának évszázados jubileumát. Thomas, miközben fogcsikorgatva
küzd a fényes látszat megőrzéséért, halálra szánt, önmaga esendőségének
tudatában lévő ember: s vele búcsúzhatunk egy sokáig uralkodó
életformától, eszmevilágtól.
Göring-, Goebbels-utódok
Ennek helyét foglalja el az új morál: a
Mario és a varázslóban testet öltött gonoszság, a fasizmus romboló
szellemisége, amelyet Cipolla, a varázsló jelenít meg. "Ez a férfi úgy
tűnt fel számunkra - írta Thomas Mann, aki feleségével szerepel az
olaszországi üdülőhelyen, a regény díszletében -, mint megtestesülése
mindannak a furcsaságnak, kísértetiességnek, feszültségnek, amely ott
tartózkodásunk egész atmoszféráját megtöltötte." Mussolini és a
diktatúra világa az ordító, ünneplő tömeggel, amely ellenkezés nélkül,
szinte készségesen hajtja fejét a diktátor igájába. Arctalanná, akarat
nélkülivé tett emberek ünneplik megrontóikat, akik immár tetszésük
szerint, önmagukat isteni hatalommal felruházottnak tekintve akaratuk
alá vonják őket.
Hitler maga is megszállottan kereste
hatalma isteni igazolását: az 1938-as Anschluss után első
intézkedéseinek egyike volt, hogy a bécsi Burgban kiállított koronázási
ékszereket Nürnbergbe vitesse és ott különlegesen védett helyen
őriztesse a legnagyobb titokban. Az ékszerek között különleges értéket
és jelentést tulajdonított egy díszes lándzsafejnek, amely a legenda
szerint Longinus százados fegyverzetének maradványa volt. A százados
azzal fúrta (volna) át a kereszten függő Jézus szívét. Évszázadról
évszázadra öröklődött az az elképzelés, hogy az, aki a lándzsát
birtokolja, a világ ura lesz.
A Führer a legendás lándzsát tekintette
diktatúrája és hatalma dologi megtestesítőjének. A kisebb diktátorok is
különböző tárgyakban, építményekben mutatják hatalmasságukat és annak
égi igazolását. Hozzá hasonlóan kiválasztottak és másodrendűek
összetételének látják a társadalmat. A faj már nem olyan meghatározó
tényezője rasszista ideológiájuknak, fontosabb számukra az egy
szövetséghez, párthoz tartozás kiválasztottságának büszke tudatát
növelni, s ezt kisebb-nagyobb adományokkal erősíteni, anélkül, hogy a
másodrendűvé alázottak érdekeivel törődnének.
A kisebb diktatúrákban is vannak
Göring-, Goebbels-, Himmler-utódok, csak más a rangjuk, de hasonló a
hatalmuk és a gyűjtőszenvedélyük. A diktatúra légkörében lubickoló új
Göring is szenvedélyes műgyűjtő, s állnak a hivatalok, amelyekben
hozzáértők búvárolják az iratokat, a felsőbbrendűség igazolására.
Táborok is vannak, ahová elüldözik az életben hagyott alsóbbrendűeket. A
világ néhány részén hasonló népirtás folyik, mint Hitler korában, s
némely hatalmak ugyanolyan süketnek, vaknak tettetik magukat, mint akkor
a sunyítók.
A "felső" igazság
Az a korszak, amelyet a Buddenbrook ház
jelképezett, véget ért. Hiába védelmezte romjait, hiába láttatta élő
organizmusnak a polgárról vallomást író Márai Sándor, menthetetlennek
bizonyult. Másik világrend lépett helyébe, amelynek hátborzongató
valóságát Franz Kafka előlegezte regényeiben. Személytelenségét,
arctalanságát már nagyszabású és töredékes írásaiban is érzékeltette.
"Gregor Samsa egy reggel nehéz álmából
arra ébredt, hogy ágyában óriási, csúf féreggé változott. Páncélszerűen
kemény hátán feküdt, és látta, a fejét kissé felemelte, domború, kemény,
ív alakú páncélokkal ízelt hátát." - Így kezdődik a híres Átváltozás,
az író Naplójában pedig a következő megállapítást teszi: "Egy pillanatra
úgy éreztem, páncélba vagyok burkolva… Milyen messze van tőlem a
karom!" A magányra ítélt ember tehetetlenül vergődik a páncél
szorításában, ahonnét nincs menekvése. Körülötte pusztaság, mint A
falusi orvosban vagy A kastélyban, mert az író szerint az egyes ember a
semmiben él.
Az új világ megszünteti a reménybe
kapaszkodás lehetőségét: a magányból nem érdemes átlépnünk a közösségbe,
ott ugyanis megszűnik a gondolkodás lehetősége és az arctalan
büntetőhatósággal találjuk szembe magunkat. A kastélyban a földmérőt
hívatja az uraság, és mihelyst eleget tesz a hívásnak, azonnal nyomozni
kezdenek utána: miért jött, milyen gyanús cél vezérli, s nem tudja
igazolni magát, mert "fölülről" nem nyúl feléje segítő kéz, a telefon is
néma. "Fölfelé" nincs út, aki "lent" van, úgy érzi, mintha gúzsba
kötötték volna: nincs számára kiút, menedék.
Az ember ellenséges, titokzatos
mechanizmus rabságába kerül, ellene fordul a jog is, amely évszázadokig
az igazság szolgája volt. Mostantól azonban csak egyetlen igazság
létezik, melyet "fölülről" mozgatnak és diktálnak, a kastélyban és a
kastélyokban élők érdekét szolgálja. Bármikor és bárkire lesújthatnak a
sajátosan értelmezett jog eszközeivel, melyek az egyszerű ember számára
átláthatatlanok. Josef K.-t egy reggel az ismeretlen felsőbbség
utasítására letartóztatják. Így indul A per, írója talán leghíresebb
regénye. Bűne, ha egyáltalán van, számára is titok. Szemben áll a
személytelen, titokzatos felsőbbséggel.
A hétköznapi, nyomorúságos ember előtt
egyszer csak feltárul egy "kísértetvilág", amely nem ismer irgalmat, s
félelmetes voltát nyomatékosítja Kafka már-már szenvtelen
távolságtartása, az a mód, ahogy kérlelhetetlen pontossággal ábrázolja a
legképtelenebb helyzeteket, eseményeket, amelyek mind azt bizonyítják,
hogy védtelenek vagyunk, igazságot csak a véletlen közreműködésétől
remélhetünk. (Hitler rettegett vérbírájával épp akkor végzett egy bomba,
amikor a következő halálos ítéletet akarta kimondani.)
"Mindazt, amit írtam (akár megjelentek
folyóiratokban, akár kéziratban vannak vagy levelek formájában) kivétel
nélkül el kell égetni." Ez volt Kafka végakarata, amelyet hagyatékának
gondozója (majd kiadója) Max Brod szerencsére nem teljesített. Mi a
magyarázata a kategorikus utasításnak? Talán kísérleteknek szánta az
írásait? Netán maga is elijedt az általa ábrázoltaktól? Bizonytalan volt
önmagában, hogy valóban író-e?
Mindegy. Máig tartó kultusza azt
mutatja, hogy amit megírt, - sajnos - érvényes a halála utáni és a mai
korra is. Szomorú igazság, de vitathatatlan. Abban a nagy - és kis
világban, amelyben élünk, nem az igazság, hanem az embert lealacsonyító
és présbe szorító igazságtalanság uralkodik. Ahogy megjósolta.
Rónay László / NÉPSZAVA
2014. november 15.