Radnóti Miklós jegyében vár ránk ez a még hátralévő őszutó. Minden rá emlékeztet. Rendszerint étkezés közben hallgatom a rádiót, öt kurta perc a hírekre, utána átkapcsolás zenei adóra, a szüntelenül gyűlölködő politizálás elviselhetetlen. Témaváltás közben közli a bemondó, hogy holnap, november 9.-én lesz kerek hetven éve, hogy Abdán, Murányi Ede magyar királyi honvéd alezredes, a hóhér parancsára a Tálas András hadapród őrmester vezette 12 tagú különítmény sortűzzel kivégezte Radnóti Miklós költőt és társait.
Fürkészem az adatokat, a pontos napot
megállapítani nem lehet. „Azokban az időkben”, így a krónikák, netán
1944. november 7- 8-9-ikén történt. Radnótit Borból, az ottani pokolból
vitték Nyugat-Magyarországra, nem volt már jártányi ereje sem. Jótét
lelkek megpróbáltak helyet szorítani neki a győri kórházban, hátha még
segíthetnek rajta, de elutasították, háború van, súlyos sebesültek,
gyógyíthatatlan betegek, vissza a munkaszolgálatba. Így hangzott el
Murányi alezredes megfellebbezhetetlen parancsa:, sortűz! Reá és
társaira. Igaz, a történelmi hűség kedvéért, ekkor mát úgy három hete a
Szálasi-féle nyilas terror uralta a háború vesztes országot, mégis a
magyar királyi honvédség parancsolta ki a gyilkos osztagot.
Kétségbevonhatatlan tény.
Napló: kéziratokból
Radnóti jegyében telnek ezek a hetek és
napok, töprengek tovább, hiszen a konyves.blog.hu honlapján olvasom,
hogy néhány hét türelmetlen türelem csupán, és december elején
megvehetem Fifnek, a halhatatlan kedvesnek, a hitvesnek a naplóját.
Gyarmati Fanni, az 1935-ös esküvő napjaiban kezdte írni, a házaspár az
egyik gyógyszercégtől gyönyörű határidő naplót kapott, Fif elkunyerálta,
kezdte följegyezni bele, mi minden történt kettőjükkel. Jegyezte 1946
őszéig, amíg Abdán tanúja lehetett a tömegsír föltárásának,
azonosíthatta örök szerelmének maradványait. Ezzel fejezte be mindörökre
a naplóírást.
Ferencz Győző¸ a Radnóti életmű tudós
kutatója gyakran járt a Pozsonyi út 1-ben, a közös otthonban, Fannit
faggatni, amíg egy alkalommal az asztalon kezébe akadt a kézirat. A
kéziratok. Nem csak az első határidő napló, tíz további is és négy füzet
még, amelyek szakadatlanul teltek, 3,5 millió karakterre növekedtek.
Így jutott el a Jaffa kiadóhoz, Fanni ápolgatta, csiszolgatta, és talán
már századik életévén túl is, (az idén februárban hunyt el 102 évesen)
dolgozott rajta. Dolgozott, hogy „megmaradjon minden, ami Miklóssal,
kettőjükkel történt”.
Egy test, egy lélek
Amikor olvastam, hogy érkezik a Fif
Napló, levettem könyvespolcomról a jól ismertet, az 1934. július 8-ikán
indult Radnóti Miklós Naplót.
Az első bejegyzése Normafa pensio, az
utolsó 1943. március 13-a. Annyi esztendő után ismét belemerültem, hogy
mielőtt Fanni változatát olvashatom, az egész egységben álljon majd
előttem, most december elején. Meglepetésre, váratlanra nem számítok,
hiszen Miklós és Fanni egy test, egy lélek volt. Ugyanaz a gondolat,
ugyanaz az élmény, de így kerekedik majd ki teljes hűségűre a kép.
Megvallom, viszonylag későn találkoztam
össze Radnóti Miklóssal. A háború után, úgy 22 évesen, amikor egy pesti
könyvesbolt kirakatában rábukkantam a még szerény „Tajtékos ég” kötetre.
Tudtam már ki Radnóti, nyomban elolvastam a könyvet egy hosszában
négyszer-ötször is, és mondogattam magamban, József Attila óta, talán
ugyanabban a vonalban is, az egyik legnagyobb magyar költővel
találkoztam össze.
Tudtam ki Radnóti, hiszen
irodalomfalóként én már nem a Nyugat, hanem csak az utód, a Magyar
Csillag nemzedék hű követőjeként, minden hónap első és középső napján
nyomban megvettem az újságosnál a legfrissebb számát. Radnóti a
Naplójában meg is írta, hogy szinte szemtanúja volt a már végzettel
küszködő Babits Mihály haláltusájának, majd amikor a költőfejedelem
meghalt, a Horthy-éra elhatározta, hogy „kivégzi” a Nyugatot is, ezen a
címen magyar földön soha többé ne legyen ilyen folyóirat. Mintha már ma
lett volna. Az örökösök tanakodtak, hogyan folytassák, elsősorban Illyés
Gyula, Miklós egyik nagy barátja, a Naplóban a Gyula név gyakran
szerepel. Leírta Radnóti azt is, ő is ott volt a szellemi örökösök
között, a vita egyik résztvevője, részese annak, ahogyan megszületett a
Magyar Csillag név. Hasonlatos címoldal, a Nyugatéra emlékeztető betűk,
sőt az embléma is, az íródeák.
A Napló kezdete: 1940
Azon az 1943-as nyáron, rendületlenül
hűségesen folyóiratomhoz, déltájban igyekeztem újságárusomhoz, hogy
mielőbb kézbe vehessem a Csillag legfrissebb számát. Forró nyár volt,
leültem egy körúti padra, durván, türelmetlenül, ujjaimmal téptem föl az
íveket. Fölfedeztem Halász Gábor esszéjét. „Két kiábrándult” volt a
címe, az első rész Jonathan Swift tiszteletes úrról szólt, ebben az
időben Halász Gábor korszakom volt, (azóta is tart szakadatlanul) mást
szinte abban a pillanatban észre se vettem. Radnótitól később tudtam
meg, hogy ők mindketten ott voltak együtt Babits Nyugatjánál is, Illyés
Magyar Csillagjánál is, de alighanem tisztes távolságra egymástól,
köztük szorosabb kapcsolat, sőt barátság aligha lehetett.
Később, már a háború után hoztam össze
őket magamban, amikor tragikus sorsuk terelte együvé négyüket. Radnóti
kivégzése Abdán, és hármuk (Szerb Antal, Sárközi György és Halász Gábor)
halottá éheztetése, kínzása Balfon. Így kezdődött, inkább végződött az
az irodalmi holokauszt, amely szinte egy időben fejezte le a szellemi
élet színe-javát.
A Napló első munkaszolgálatos
bejegyzései 1940 őszéről erednek, Szinérváraljáról. Letörve Miklós akkor
még elsősorban azért volt, mert el kellett szakadnia Fannitól, aki ez
ídőtájt ünnepelte huszonnyolcadik születésnapját. De a költő még nem
volt tragikusan borús, fölkészülten indult el, a tarsolyában Arany
János, minden lehetséges mennyiségben. Papírkötésű, fűzött példányokban
vásárolta őket, a Toldi trilógiát, A nagyidai cigányokat, az elbeszélő
költeményeket, egyes fordításokat. Azt tervezte, ha akad egyáltalán
szabadideje, élvezi, olvassa a kis füzeteket, és ha netán még nagyobb a
szerencséje, ihletükre még verseket is ír, fordít. Ami elkészült, azt
küldte postán Fanninak véleményezésre, kíméletlen bírálatra. És Fif
szerelmes asszonyként is szókimondó volt, igaz alkotótárs,
Megaláztatások kora
Miklós tömérdeket köszönhet múzsájának.
Nem így a keretlegénység faragatlan tisztjei, akik örömüket lelték
abban, ha megfoszthatják a költőt imádott Arany Jánosától, elkoboztatták
a kis füzeteket, és amíg gyéren volt még eltávozás, odahaza maga
vásárolta meg őket ismét, hogy szakadatlan lehessen az öröme. Ha meg nem
volt mód erre, Fannit kérte meg, amilyen gyorsan csak tudja, küldje
utána. És megvolt az az öröme is, hogy nagy néha összeakadt olyan
keretlegénnyel, bajtárssal is, aki fölfigyelt a Radnóti névre, nem
annyira a költeményekre emlékezett, inkább a prózára, az elsők egyikére,
a gyönyörű vallomásra, „Az ikrek havára” Amelynek krónikája szerint a
tíz valahány éves fiú megtudta, hogy akit szerető édesanyjának tisztel
és szeret, az „csak” nevelőanyja, egyéves korától gondozza. Az édesanya
ikerszülésben halt meg az öccsel együtt, akinek még neve sem volt. És a
másik fájdalom, hogy megtudta azt is, imádott kishúga, Ági is
féltestvére csak, az édesapa új házasságából.
Aztán következnek a Napló
legfájdalmasabb részei. A szüntelen vándorlás, új és új vidékek, a
legutóbbiak egyike a hatvani cukorgyár. Elviselhetetlen édesség illat,
undor, hiába kínálnak a keret tisztességesebb tagjai a gépekből kivett,
még rúd alakú, nem kockára vágott cukrokat, szenvedés. Míg jön az
eddiginél és keservesebb feladat. A répa maradékoktól, sziruptól
összekoszolódott gépeket tisztítani kell, bemászni a fogaskerekek közé,
és mert minden ruhadarabot megesz a rondaság, anyaszült meztelenre
vetkőzni, úgy lavírozni a homályban. A teremben fiatal munkásnők,
szemérmesen elfordulnak, a keret röhög, élvezi Miklós és a társak
megaláztatását.
A következő állomás még komorabb,
lőszeres ládákat kopácsoló asztalosműhely, fülsiketítő lárma
szakadatlanul, tépődnek az idegek, gondolkodni is képtelenség. És
hajszolás, a front várja a munícióval megrakott szállítmányokat.
A Napló vége
Miklós amennyire mód van rá ír itt is,
örömére, szaporodnak a vers töredékek, új műfajok, eklogák,
razglednicák. Repülnek, mit repülnek, cammognak haza Fannihoz, vissza a
megjegyzésekkel, változtatási javaslatokkal, de napvilágot már csak a
Tajtékos égben láthatnak. Amikor Miklós nem él többé, Abda végzett vele.
Az utolsó Napló bejegyzés dátuma 1943.
március13, a színhely immár Budapest. Hungária körút, zsidó aggok háza,
alagsor, a halottas kamra mellett. Nedves, karbolszagú pince, egy század
már lakja, eldugult förtelmes W.C., egy vagy két mosdócsésze, szalma
alig, viszont rengeteg bolha. Csoda mégis, délben hazaengedés.
„Fölmentem az udvarra – jegyezte föl Miklós, - körül az ablakokban
remegő fejű nyolcvan és kilencvenéves aggastyánok állnak, kis fekete
sapkákban és néznek. Készülnek mellénk a halottas kamrába”.
Pont, Napló vége. Bor, Abda, az ismeretlen sors egyetlen biztonsága a sortűz.
Mi lett azokkal, akik elrendelték a
sortüzet? Murányi Ede alezredes a háború végén megszökött, hogy
meneküljön a gyilkosság, illetve a fölbujtás vádja alól. Fehér Lajos
álnéven Argentínában bujkált, majd 1962-ben visszaszivárgott Európába.
Magyarországra nem merészkedett, az akkori Nyugat-Németországban
telepedett le, ott is halt meg. A sírja azóta is Bermattingen
falucskában van. A kivégzőosztag tagjait börtönbüntetéssel sújtották,
miután letöltötték, szabadultak.
Hét évtized nélküle
És most, napokon belül mindennek a másik
oldala, Gyarmati Fanni naplója. Közel a kivégzés, a halál hetvenedik
évfordulójához. Az egyik honlap beharangozójában fotó, Fifi, valamikor,
már a századik születésnap tájékán. Gyönyörű szépen, mosolygósan, kissé
ráncos arccal, de mintha csak most készült volna, emlékeztetvén az
„Erőltetett menet” gyönyörű soraira. „Ó hogyha hinni tudnám, nemcsak
szívemben hordom/ mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon/ ha
volna még! s mint egykor a régi hűs verandán/ a béke méhe zöngne, míg
hűl a szilvalekvár,/ s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken/ a lomb
között gyümölcsök ringnának meztelen, / és Fanni várna szőkén a rőt
sövény előtt, / s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt- /de hisz lehet
talán még! A hold ma oly kerek! /Ne menj tovább barátom, kiálts rám! S
fölkelek”.
Soha többé. És idestova egy éve nincs
Fanni se. De élt több mint hét évtizedet Miklós nélkül, a Pozsonyi út
1-ben, ahonnan az egyik ablak a Duna partra nyílik, a másik a Szent
István körútra. Gyönyörű Pest, bámulatos kilátás.
2014. november 10.