„Tarkólövés- így végzed hát te is -/ súgtam magamnak”. Az abdai tömegsírból, Radnóti Miklós viharkabátjából előkerült Bori noteszből való ez a vers, amelyikben halál pontosan megjósolja saját halálát. Azt már semmiféle költői képzelet nem vizionálhatta, hogy mi történik majd a szobrával, amit agyonlövetése helyszínén állították fel.
Azt, hogy egy autós – állítólag
véletlenül – ledöntötte és ezzel összetörte. A hírek beszámoltak arról,
hogy sikerült Meloccó Miklós – kicsit Adyra emlékeztető - alkotását újra
elkészíteni és felállítani.
Remélhetően véglegesen, ledönthetetlenül. Nálunk nehezen tolerálják a múlt bizonyos részeseit, nem úgy mint Mexikóban.
Néhány éve járhattam Mexikóvárosban
(saját költségemen) és meglepődve hallottam, hogy a Főutcán – ami
emlékeztet a mi Andrássy utunkra – a kétoldalt álló, ember nagyságú
szobrok az állam történetének utolsó két évszázadából valók.
Egy részük éppen a függetlenségét kivívó
Mexikó érdekében kifejtett, nem egyszer hősies tevékenységéért kapta
ezt a fajta megtiszteltetést, de kiderült, hogy az ez után, a polgári
államért vívott küzdelem harcosai is ott díszelegnek az út két oldalán.
S ami több mint pikáns: olyan személyek
is, akik annak idején szemben álltak egymással, adott esetben egymás
elleni polgárháborúkban harcoltak. Persze a spanyol alkirályok szobrai
sehol nincsenek már, csak az emlékük, mert minden valamirevaló város
főterét Zocalonak hívják.
Ami magyarul körülbelül a mi „talapzat”
szavunknak felel meg. Ezeken a tereken kellett állni az alkirályok
szobrainak. S ha meghaltak, vagy mást neveztek ki, akkor csak
kicserélték a szobraikat a „talapzaton”, azaz a Zocalon.
Persze óriási különbség: Radnóti szobra
nem felcserélhető, mert nagysága sem az. Az ő „talapzata” nem lehet
másé, kizárólag az övé, ledönthetetlenül.
2014. november 5.