Ez év október 6-án, megkezdődött Hóman Bálint perújítási eljárása a Fővárosi Törvényszéken, az egykori minisztert 1946-ban ítélték életfogytiglani fegyházbüntetésre, 1950-ben meghalt. Hóman a Gömbös-és Darányi-kormányban, majd a Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormányban volt vallás-és közoktatásügyi miniszter és tárca nélküli miniszter az Imrédy-kormányban.
Az egykori miniszter 1941. június
26-án megszavazta a Szovjetunió elleni hadba lépést, ez háború utáni
büntetőperének egyik vádpontja lett. A zsidótörvények előkészítésében és
megszavazásában is részt vett.
Alábbiakban Fekete György nyugdíjas tanár, egy korábban a Remény
hasábjain megjelent írásával idézzük fel az egykori miniszter
életútját, valamint azt, hogy miért is gondoljuk azt, hogy nem helyes
azon politikus (Hóman Bálint) rehabilitálásának a szorgalmazása, aki –
többek között – ezeket megtette:
1943/1944 fordulóján harminc párttársával (MÉP) együtt
írásban követelte Kállay Miklóstól, az akkori magyar miniszterelnöktől a
zsidók deportálását.
1944. május 11-én, miután elkezdődött a vidéki zsidóság
gyűjtőtáborokba való hurcolása, a levezérlésre hajlandó, új megyei
főispánok egyikének ünnepélyes beiktatásakor kiemelt személyes
jelenléttel, "díszvendégként" demonstrált (a szónok – Baky László,
1946-ban háborús bűneiért felakasztott hazai fasiszta, a magyarországi
Holokauszt egyik államtitkár referense – azzal büszkélkedett, hogy a
"Tiszától keletre eső részen eddig 320 000 zsidót szállítottunk
gyűjtőtáborokba"), ekként szentesítve a maga részéről a deportálást, a
zsidónak számítottak kilökését az emberlétből.
Részvételével működött a Horthy-féle kiugrási elképzelések meghiúsítására 1944. szeptember végén
alakult, az ún. Törvényhozók Nemzeti Szövetségét irányító Végrehajtó
Bizottság, s ezáltal hozzájárult a háború meghosszabbításához a
magyarság számára, mert így közvetve ugyan, viszont mégis
számonkérhetően, utat nyitott a saját, "második lépcsős" hatalmi
pozíciójából is az azután bekövetkezett tragédiák és borzalmak nem
jelentéktelen hányadának; cselekedve ezt abban az időben, amikor minden
bizonnyal már tudott Auschwitzról és más – idevágó – szörnyűségekről
Fekete György: Hóman Bálintról – vagy sokkal többről
A
Hóman Bálint politikai vita, fontos és fájdalmas téma a magyarországi
zsidóság számára. Mert félő, hogy a nyilasok, a csendőrök, a fasiszták
és ideológusaik lassan hősi halottak lesznek, akik előtt az utókornak
tisztelegnie kell, hát szeretnénk e közleménnyel is leszögezni: NEM! Nem
alkuszunk: szavunkat felemeljük a latrok szentté avatása ellen. Nem
akarunk nemzeti koszorút tenni mondjuk Rátz Jenő szálasista
miniszterelnök-helyettes sírjára, és nem akarunk virágot vinni –
Bárdossy avagy a nemzetvezető emlékét ápolandó.
A Heti Válasz (2001. nov. 2. számában) Bódis András jegyzett cikket
Hóman Bálint-nak, a Gömbös-, Darányi-, Teleki-, Bárdossy- és
Kállay-kormány egykori — majd utóbb háborús bűnösként életfogytiglani
szabadságvesztésre ítélt (és az MTA-ból kizárt) – kultuszminiszterének
esetleges rehabilitálásáról („Kegyelet után kegyelem?” címmel).
Cikkében igyekszik bemutatni ezt a félhivatalos közreműködéssel
ünnepélyesen újra temetett politikust, akit a szélsőjobboldali nézetek
kivételével az összes szakmai megközelítés (vagyis historiográfiai
konszenzus) mindmáig elmarasztal a honi zsidótörvények „él-harcos”
támogatásában, a hitleri Németországgal való szövetség propagálásában, a
Szovjetunió elleni magyar hadüzenet kormánytagként történt
megszavazásában s a II. világ-háború hazánkra nézve is katasztrofális
meghosszabbításában; még ha mindezt (és ezzel az egésszel óhatatlanul
együttjáró erkölcsi vétkeket, politikai aljasságokat és jogi értelemben
vett bűnöket) az érintett személy csupán második vonalbeli hatalmi
figuraként és „szalonképes” („úri”) antiszemita tálalással jelenítette
is meg. B. A. politikus-jellemzése azonban a Hóman-képet hogy-hogy nem,
de hamisra retusálja. Itt az ábrázolt személy nem annyira bűnös, inkább a
kommunista hatalom, a szovjet uralom áldozata, és mint ilyen – haló
poraiban – jogi rehabilitációt (vagy kegyelmet) érdemel. Jeles tudós
voltára (valamint kultúra- és művelődésgondozó, továbbá oktatásfejlesztő
szaktevékenységére) tekintettel pedig visszaállítandó az akadémiai
tagsága.
E dolgozat azért vált ki belőlem a kérdésben más fórumon (az Élet és
Irodalom múlt év novemberi számaiban) kifejtett véleményemen némiképp
túlmutató következtetéseket, mert a kibontakozni látszó „Hóman-vita”
azóta a Magyar Demokrata hasábjaira is átgyűrűzött (Hank Ildikó: Akiket
nem rehabilitáltak. 2001. dec. 13.), és lassan rendre visszatérő témája
lett a médiának. Ráadásul úgy tűnik, hogy immár nemcsak egy tudós ember
közéleti cselekedeteinek politikai mérlegelése a tét, hanem sokkal
többről van szó: a holokauszt szellemi előkészítésében vállalt
közreműködés megbocsáthatóságáról. Avagy a problematika ekként is
megfogalmazható: Tolerálható-e, akár visszamenőleg, a politikai
antiszemitizmus — Auschwitz történelmi tudásával ?…
Ám maradjunk egyelőre közvetlenül az Excellenciás Úrnál. B. A. – írása
egyik alcímében – „Tragikus hős”-nek nevezi Hóman Bálintot. Vajon
indokoltan-e? Ahhoz hogy bárki hőssé váljék – ez dramaturgiai alaptétel!
– mindenekelőtt szilárd jellem, megrepeszthetetlen erkölcsösség, erős
belső koherencia szükségeltetik, s ezek talaján – például –
felcserélhetetlensége a pillanatnyinak érzett előnyöknek a hosszú
távúnak minősült érdekekkel. Más szóval, megerőszakolva a hasonlatot,
opportunista ember akkor lehet hős, amikor kutyából szalonna lesz.
Márpedig tudóspolitikusunk opportunizmusa – tetszik, nem tetszik –
állásfoglalásaiban, cselekedeteiben meghatározóan tetten érhető. Nem
kompromisszumzsonglőr (mint egynémely kimagasló személyisége
történelmünknek), hanem csupán kisszerű megalkuvó! Tragikuma legfeljebb
abban összeegyeztethető, hogy képességei, ilyen-olyan más tulajdonságai,
tudományos fáradozása alapján nagyobbra és nemesebbre volt hivatott,
mint ahová jutott, pontosabban juttatta önmagát. Mert mi másként
értékelhető, hogy 1943-ban, amikor még táplálta magában a hitleri
győzelembe vetett hitet, külföldi munkára kívánja telepíttetni a magyar
zsidóságot (holott akkortájt csak a „vak és süket” tagadta -az itthoni
hatalmi eliten belül – a magyar határokon túl teljes gőzzel zajló
hitlerista népirtást).
Feláldozni majd egymillió zsidómagyart a vélt leendő győztes kegyeiért –
azokban az időkben ez volt az ő „hazafiassága”. 1944-ben – persze –
köpönyeget vált. A németek elodázhatatlan háborús vereségére rádöbbenve
ellenzi (no nem nyilvánosan!) a tömeges deportálást – háború utáni „jó
pontnak” személye és Magyarország részére. Hajlok arra, hogy az ebben az
évben felmutatott többi politikai pozitívumát is (tiltakozás a német
megszállás ellen, a Sztójai-kormányba való invitálás elutasítása,
interveniálás zsidónak minősített barátai és kiemelkedő kulturális
személyiségek javára történő kivételezésért – szintén „intern”)
ugyancsak opportunizmusa motiválta nagyrészt. És esetleg a
lelkiismerete, hiszen ekkor már nem pusztán tudhatott a zsidók
lemészárlásáról, hanem kvázi látta érintett honfitársai megalázását,
elhurcoltatását. Mindazonáltal díszvendégként demonstrált olyan
tömeggyűlésen, ahol ünnepélyesen iktatták be a deportálás helyi
levezénylését vállaló új megyei főispánt (miközben a szónok Baky László
azzal dicsekedett, hogy a Tiszától keletre már több mint 320 ezer zsidót
koncentráltak gyűjtőtáborokban.) Hogyan lenne hasonlítható e magatartás
Bajcsy-Zsiliszky Endrééhez, aki tűzharccal köszöntötte a rátörő
gestapósokat, s elfogadta hazája szabadságáért, elveiért a halált
(elutasítva a véletlen kínálta szökési lehetőséget is).
A hivatkozott H. Válasz-cikk – az objektivitás álcájával – sajnos
hallgat arról, hogy a „valódi végtisztesség” és az államilag
„ceremonizált” búcsúztatás távolról sem ekvivalens. Hallgatását aztán
valótlan állításokkal is megtetézi. Például: „… a németek pedig
közvetett megszállással fenyegették Magyarországot, ha nem nyilvánítja
magát hadban álló félnek a Szovjetunióval szemben.” Ezt ugyanis a
legkevésbé sem támasztja alá a Kosáry Domokosra történő hivatkozás,
akinek visszaemlékezésében Hóman félt attól, hogy a németek legázolják
Magyarországot. Eszerint B. A. előtt nem ismeretes Werth Henrik 1941-es
vezérkari főnök – forráskritikai közhelynek számító – memoranduma,
amelyben presszionálni igyekszik a legfőbb magyar vezetést azon náci
katonai álláspont tolmácsolásával, miszerint (a lényeget interpretálva
most): a németek semmit nem kérnek vagy követelnek, de minden önkéntes
felajánlást szívesen fogadnak … Csúsztatás e megállapítás is: „A kormány
tagjaként – Hóman [betoldás tőlem - F. Gy.] – részesévé vált olyan
döntéseknek, amelyeket az 1945 utáni érában megbocsáthatatlannak
értékeltek.” Nos, mint tudjuk, az ú.n. „1945 utáni éra” az antifasiszta
új magyar államiság volt (a kor min-den gyarlósága dacára), továbbá az
úgymond megbocsáthatatlanság nem kizárólag az akkori – térségünkre
érvényes – szovjet dominanciára vezethető vissza, hanem – legalább
annyira – a (polgári) demokratikus politikai szerveződés lényegét képező
humanisztikus értékrendre is. Hóman tehát, akárhogy csűrjük-csavarjuk,
tényleg önmagának köszönhette a bíróság elé állítást (és ezen bizonyos
eljárásjogi kifogásolhatóságok sem változtatnak – tudniillik a hatályos
magyar jog szerint a parlament lett volna illetékes őt felelősségre
vonni).
A tisztesség érdekében engedtessék meg, hogy a hómanrehabilitációs vita
egyik baloldali résztvevőjét ugyancsak e helyütt bíráljam. Az Élet és
Irodalom dec. 7-i számában Ladányi Andor („Még egyszer Hóman Bálintról”
címmel) tulajdonképpen arra utal, hogy az ominózus néhai miniszter
büntetőjogi elítélése nem volt jogos, legfeljebb jogszerűnek tartható,
vagy talán még annak sem! Tudományetikai vétség híján pedig — és ebben
teljesen egybevág nézete B. A.-éval, sajnos szintén felhasználhatóan a
vizsgált tárgykör antiszemita vélekedései számára — az akadémiára
visszavehető. Konklúziója egy hihetetlen ellentmondás: „Ami Hóman 1939
utáni politikai tevékenységének egészét illeti: az indokolttá tette a
politikai és erkölcsi felelősség felvetését, a büntetőjogi felelősségre
vonást azonban – a vonatkozó jogszabályok mellett – elsősorban az akkori
körülmények magyarázzák. (…) jogi rehabilitációjának, figyelembe véve
az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság 1994- évi vonatkozó
határozatait is – nincs jogi alapja.” Nem sokkal később meg:
„Tekintettel arra, hogy Hóman politikai tevékenysége tudományos
munkásságát befolyásolta, annak értékét semmiképpen sem csökkentette, az
Akadémia jelenlegi alapszabályai értelmében szerintem nincs jogi
akadálya annak [valamennyi kiemelés tőlem - F. Gy.], hogy az MTA Király
Tibor akadémikus jogi szakvéleménye alapján méltányosságból – precedens
teremtése nélkül – Hóman Bálint tagságát 1918. évi megválasztásától
haláláig folyamatosnak nyilvánítsa.” Ez az álláspont azért is
képtelenség, mert az 1945-ös — „az erkölcsi vagy állampolgári” épségében
„súlyos csorbát szenvedett” tagok kizárását az MTA-ból megengedő –
akadémiai alapszabály-módosítást a távolról sem kommunista, illetve
szovjetbérenc Kornis Gyula és Moór Gyula akadémikusok ösztönzésével
fogadták el (különben e tényt Ladányi maga említi).
Hamis állítás abból kiindulni, hogy Hóman politikai tevékenysége nem
érinti a szakmai munkásságát. Ugyanis éppen a szakmai tevékenysége,
presztízse legitimálta a politikai szereplését! Hóman 1938-ban
történész-miniszterként érvelt a Képviselőházban. E megjelenésében
hazudta, hogy a magyarországi zsidók, egyedül a honi nemzetiségek közül,
képtelennek bizonyultak asszimilálódni, (Így válik el nála a politikus
és a történész szerepköre …) Sőt, később a vészkorszak teljes
ismeretében, perében is úgy nyilatkozott, hogy ő pusztán visszaszorítani
akarta a zsidókat, mindössze az arányszámuknak úgymond megfelelő
részesítésüket kívánta jogokból, vagyonból stb. Ugyanígy indokolták
beterjesztői az első és második zsidótörvényt.
Leszögezendő, hogy olyan személyiségeket, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre,
Ságvári End-re, Kiss János, Tartsay Vilmos stb. mindenkor a hazafiaink
közé soroljuk, helyük örökké a Panteonban van. De az irántuk táplált
tisztelet megköveteli, hogy az olyan személyeket, mint Szálasi, Rajniss,
Fiala vagy Bárdossy (sőt akár Hóman) stb., ne soroljuk közéjük vagy
melléjük, hanem ez utóbbiakat országveszejtőnek tekintsük. Hiszen ők (ez
utóbbiak) – közvetve-közvetlenül – nem „csupán” a magyar zsidóság
halomra gyilkolásáért felelősek, hanem Magyarország teljes háborús
véradójáért, vagyis a mintegy kilencszázezer halottunkért.
Minden a II. világháborúban elpusztult magyar állampolgár nemzeti
veszteség. Mind-egyik gyászolandó, minden „érintett” mögött és után
megtört lelkű családtagok, barátok sora húzódik, s nemzedékeket mérgező
trauma állapítható meg. Ugyanakkor a magyar zsidósággal összefüggésben
mégsem felejthető, hogy vesztesége a magyar nemzet akkori összes
vérveszteségén belül – a különböző kutatók számításai (Varga, Stark, Für
stb.) szerint – öt a négyhez, illetve öt a három és félhez arányban
részesedett. Továbbá az sem, hogy a lágerekben veszett zsidók nagyobbik
része nem katonakorú és férfi volt, hanem kisdedek, nagyobbacska
gyermekek, serdülők, nők és öregek voltak.
Amiképpen az sem tagadható, hogy kiirtásukat több éven át tartó, s nap
mint nap átélt megbélyegzés, megalázás, a személyes anyagi javakból
történő kiforgatás, a kedves emléktárgyaktól való megfosztás,
helyzetenként sértegetés, le-köpés, megveretés, összegezve, társadalmi
kiközösítés előzte meg; hogy végül – a népirtás sine qua non-jaként –
lemondjon róluk, szuverenitásból „törvényesen” kitaszítsa, és aztán
marhavagonokba verje őket a védelmükre kötelezett magyar állam – holott
legalább annyira törvénytisztelő, dolgos, szellemi-anyagi téren kreatív,
fegyelmezetten adófizető és a szentistváni birodalomért katonaként is
harcolni kész állampolgárok voltak, mint a nemzsidó magyarok, de talán
még inkább (ugyanis asszimilációs illúzióktól és kompenzációs
kényszertől szenvedtek). És ezek ma is sajgó fájdalmak. Amikor Hómant
(meg elvbarátait) – komplexen, hiszen így fair! – értékeljük, az efféle
összefüggéseket és párhuzamos történéseket nem civilizált megnyilvánulás
szem elől téveszteni.
A Hóman-rehabilitáció kérdésében -pontosan a vázolt nagyobb és
fajsúlyosabb összefüggések okán! – nem halogatható tovább az
állásfoglalások őszintesége és egyértelműsége. Csak ezáltal
biztosítható, hogy a magas akadémia továbbra se legitimálja, még
közvetve sem, a zsidóölés „szélárnyékos” támogatását vagy az ahhoz való
„csendestársi”, kényszerű-kényszerűtlen asszisztálást. Jóllehet, az ún.
utca emberének fogalma sincs Hóman Bá-lintról. Valószínűleg tudni sem
akar róla. Ám hogy bántja-e az egyike a másikát származása, vallása stb.
miatt, az – felfogásom szerint – ilyen vitákon is múlik. Természetesen
Hóman történeti munkái a jövőben, úgymint a legutóbbi időkben, a
szükségleteknek megfelelően folyamatosan kiadandók, illetve a
szaktörténészi tevékenysége méltánylandó, munkássága – a maga helyén és
értékén – az oktatás keretei között tartandó. Ellenben Hóman Bálintnak
soha nem lehet már helye a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között,
mert ez ellenkezne a jó erkölccsel. És ez még a M. Demokratában
kifejtett nézettel is kvadrál. H. I. ugyanis imigyen fogalmazott: „A
hazaárulók, az ország és a magyarság érdekei ellen dolgozók nem
nevezhetők magyar tudósoknak, legyenek bármilyen rendűek, rangúak.”
Forrás: MAZSIHISZ
2014. október 15.