Cipruson, az Exodus nyomában |  |
Hanti Vilmos, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének (MEASZ) elnöke szeptember első felében a ciprusi Larnakában emléktáblát nyújtott át Sneor Levitinnek, a helyi zsidó hitközség rabbijának. A tábla azokra a zsidókra - köztük magyar zsidókra - emlékeztet, akik a második világháború után Palesztinába akartak eljutni, ám akiket az akkori mandátumterület brit urai elfogtak és ciprusi internálótáborokban tartottak fogva.
Közismert azoknak a zsidóknak tragikus sorsa, akiket a német nácik és európai cinkosaik koncentrációs táborokba zártak és iparszerűen, tömegesen legyilkoltak. Kevésbé ismert, hogy több tízezer túlélőt, akik a háború után akartak Palesztinába jutni, a brit hatóságok elfogtak és évekig ciprusi internálótáborokban tartottak fogva. Így hát e szerencsétlen sorsú emberek a szögesdrót mögül újra szögesdrót mögé kerültek. A kétféle fogva tartás célját és körülményeit persze nem lehet összehasonlítani, és - a korábbival ellentétben - a ciprusi történet végül is jól végződött: Izrael állam megalakulása után az internáltak célba értek.
Famagusztában
A MEASZ
küldöttsége több ciprusi várost is felkeresett. Jártak a szigetország
kettéosztott fővárosban, Nicosiában, néhány órát eltöltve annak török
részében is.
Ciprus
1974-ben szakadt két részre, amikor szélsőséges helyi görög
nacionalisták megbuktatták az ország törvényes kormányát, és erőszakkal
magukhoz ragadták a hatalmat. Válaszul Törökország - a helyi török
lakosság védelmére hivatkozva - megszállta a sziget északi részét és ott
önálló államot hozott létre. Ezt azonban a világ mind a mai napig nem
ismeri el.
A
kelet-ciprusi Famagusztának, amely a török részen fekszik, valamikor
jelentős görög lakossága volt, amely azonban a török inváziót követően a
déli országrészbe menekült. Azt a városrészt, melyben éltek, ma
szögesdrót veszi körül. A területen csak ENSZ-békefenntartók
tartózkodnak, ők őrzik az elhagyott házakat. Őrzik, de természetesen nem
tartják karban őket, ami negyven évi gazdátlanság után meg is látszik
az állagukon.
Hátborzongató
látványt nyújt ez a Famagusztán belüli szellemváros. Minden elhagyatott:
a házak, a játszóterek, a teniszpályák, a boltok. Némely erkélyen még
ott van az asztal székekkel, az asztalon tányérokkal - jeléül annak,
hogy a házigazdáknak fejvesztve kellett menekülniük otthonukból. A görög
menekültek kényszerűen hátrahagyott ingatlanjai, illetve az azokért
fizetendő török kártérítés ügye mind a mai napig megoldatlan és a két
közösség kiegyezésének egyik legfőbb akadálya.
Ezt megelőzően azonban tragikusan
alakult a nácik elől menekülő zsidók sorsa. Szinte egyetlen állam sem
volt hajlandó befogadni őket, a britek pedig egy 1939-ben kiadott Fehér
Könyvben korlátozták Palesztínába történő bejutásukat. Mindennek
következtében több tízezer kivándorolni akaró zsidó rekedt a nácik
uralta Európában és végezte Auschwitz gázkamráiban.
S a britek magatartása a háború
végeztével sem sokat változott. 1945 után havi 1500 főt engedtek
Palesztinába, holott százezernyi túlélő tengődött hontalan menekültként
szerte Európában. (Köztük olyan vidéki magyar zsidók is, akik, miután
túlélték a Holokausztot, vissza akartak volna térni házaikba, ám azok új
lakói vasvillával kergették el őket.) London azért korlátozta a
bevándorlást, mert nem akarta végleg magára haragítani gyarmatainak,
köztük palesztin mandátumterületének arab lakosait, akik persze hevesen
ellenezték a külföldiek letelepülését.
Virágzó kapcsolatok Izraellel
Izrael már
függetlensége kikiáltásának évében, 1948-ban felvette a diplomáciai
kapcsolatokat Ciprussal, vagyis még akkor, amikor a sziget brit
protektorátus volt. E viszony sokat javult a további években is, így a
szigetország függetlenségének 1960-as kikiáltásáig is. Ciprus ezután
vérzivataros időszakot élt át, melynek csúcspontja 1974-es
kettészakadása volt. Az északi országrészben létrejött Észak-ciprusi
Török Köztársaságot mind a mai napig csak Ankara ismeri el.
Izraelben a
2000-es években fogalmazódott meg az az igény, hogy serkenteni kell a
zsidó vallási életet Ciprus területén. Ennek keretében 2003-ban a
szigetországba érkezett Arie Zeev Raskin rabbi, az ortodox zsidóság
haszid mozgalma, a Chábád Lubavics képviseletében. Két évvel később,
2005. szeptember 12-én Raskin rabbit hivatalosan is kinevezték Ciprus
főrabbijának. A ceremónián a zsidó vallási élet több ismert
személyisége, valamint az akkori ciprusi oktatási és kulturális
miniszter is megjelent. Ugyanebben az évben avatták fel a helyi zsidó
közösség első zsinagógáját a tengerparti városban, Larnacában.
A Wikipedia
szerint manapság körülbelül 350 zsidó család él, többségük külföldi. A
zsidó közösség fele Izraelből érkezett, a másik felének nagy része brit,
vagy orosz. (Bár a 2011-es népszámlálás szerint 11 ezerre tehető a
Cipruson élő oroszok száma, évente valójában oroszok tízezrei
megfordulnak itt, s 30-40 milliárd dollárt helyeztek el az itteni
bankokban.)
A zsidó szervezetek ennek ellenére mindent megtettek a tilalom kikerülésére és 1945 és 1948 között mintegy 70 ezer embert juttattak el - többnyire illegálisan - Palesztinába. A britek azonban körülbelül 50 ezer zsidót útközben elfogtak, és jó részüket ciprusi internálótáborokba zárták. A menekültek Palesztinába juttatásának történetében az egyik leghíresebb epizód az Exodus hajó útja volt, melyet az után - a cselekményt erősen megváltoztatva - könyvben és filmben is feldolgoztak.
Miután Hanti Vilmos átadta az emléktáblát Sneor Levitin rabbinak, a MEASZ és a larnakai zsidó hitközség képviselői megállapodtak abban, hogy azt - valószínűleg jövő május végén - ünnepélyesen elhelyezik egy Xilotimbou nevű, Larnaka közelében fekvő településen, ott, ahol valamikor az egyik internálótábor állt. Ezen a helyszínen idén nyáron egyébként már tartottak emlékünnepséget, mégpedig a ciprusi elnök és az izraeli nagykövet részvételével. Idén induló és a magyarországi Holokauszt hetvenedik évfordulójához kapcsolódó akciójával a MEASZ a maga részéről is tisztelegni kíván a náci népirtás áldozatainak és túlélőinek emléke előtt.
A híres hajó igazi története
A zsidó
szervezetek a második világháborút közvetlenül követő években számtalan
hajón próbáltak meg menekültet eljuttatni - hol több, hol kevesebb
sikerrel - Palesztinába. Ezek közül a leghíresebb az Exodus hajó
története lett, már csak azért is, mert történetéből bestsellerré vált
könyv és nagy sikerű film is született. Ám mind a Leon Uris által írt
könyv, mind pedig az Otto Preminger által rendezett film (egyik
főszerepében Paul Newmannal) alaposan eltér a történelmi tényektől. A
könyvben és a filmben az Exodus Ciprusról indul és utasainak végül is
sikerül partra szállniuk Palesztinában.
A valóságban a
hajó a franciaországi Sete kikötőjéből kelt útra és csak Palesztina
parti vizeiig jutott. Ott a britek megállították és birtokukba vették.
Utasait erőszakkal másik hajóra telepítették át és visszaküldték őket
Európába. Útjuk első állomása Marseille volt, ám ott nem voltak
hajlandók kiszállni. Ezért a britek Németországba (Hamburgba) vitték
őket, vagyis abba az országba, ahová, mint a Holokauszt túlélői, a
legkevésbé vágyakoztak. Ott ismét táborokba - korábbi
hadifogolytáborokba - kerültek és csak később, Izrael Állam megalakulása
után jutottak célba.
Kepecs Ferenc / NÉPSZAVA
2014. szeptember 20.
