Nehéz, ha nem éppen lehetetlen vitatkozni azzal az állásponttal, amely szerint a huszadik század Amerika évszázada volt. Talán nem kerekítem le túlságosan John Lukacs "A huszadik század rövid története" című, nemrégiben megjelent kötetének legfőbb üzenetét, ha erre a mondatra szűkítem le a mondanivaló lényegét. (Annyiban pontatlan a kijelentés, hogy Amerika alatt az Egyesült Államokat kell érteni, ami mellett szükségtelen nyomatékosítani, hogy nem történelmi fejtegetésbe csomagolt marketing szakkönyv tételmondata az idézett megállapítás.) A tények - amelyek még mindig makacs dolgok - Amerika mellett szólnak.
Nincs még egy olyan állama a mögöttük álló évszázadnak, amely annak
három legnagyobb ütközetét egyaránt megnyerte volna. Kétszer szállt be a
világháborúkba, mindkétszer eldöntötte annak végkimenetelét, így
értelemszerűen a győztes oldalon fejezte be a vetélkedést. Ne felejtsük
el, hogy a hidegháború nyertese (nem egyedüliként) szintén az Egyesült
Államok volt, amely olyan mértéktartóan ünnepelte ezt a győzelmét, amit
nem is lehet ünneplésnek nevezni. Ahogyan John Lukacs fogalmaz: "semmi
jelét nem mutatták az önvállveregetésnek", ami legalábbis jó ízlésre
vallott, mert a Szovjetuniónak e nélkül is tengernyi gondja volt.
Magyarázza az örömtüzek elmaradását, hogy az orosz átalakulást
rokonszenvvel figyelte Washington. Hegemón szerepet jelzi, hogy ebben az
évszázadban vált egyetemes nyelvvé az angol. Ez Amerika szerepe nélkül
nem volna érthető.
Háborúk és béke
Hogy az első, a második világháború és a hidegháború együttes mérlege
mennyire fontos, jól mutatja egy - nem a kötetben szereplő -
összehasonlítás. Oroszország elvesztette az első világháborút, majd
megnyerte a másodikat, és ezt követően elvesztette a békét. Németország
mindkét nagy háború vesztese volt, de nyugati fele az 1945-tel kezdődő
korszak egyik legnagyobb nyertese lett. Japán elvesztette a második
világháborút és a németekkel együtt szintén megnyerte a békét.
Nagy-Britannia helyzete némileg összetettebb, mert látszatra vele
ugyanaz a helyzet, mint az Egyesült Államokkal, vagyis nyertese volt a
múlt század három nagy háborújának, mégsem lehet maradéktalanul a
győztesek közé sorolni. A gyarmatait vesztő egykori birodalomnak
1945-ben szembe kellett néznie azzal, hogy másodrangú hatalommá vált, és
kiesett a világméretű politikai szimfóniát vezénylő karmesterállamok
sorából. Ténykérdés az is, hogy a 19. század egyértelműen brit évszázad
volt - ezt hangsúlyozza a szerző is -, így arról: hogyan múlik el a
világ dicsősége, a britek meglehetősen sokat tudnának mesélni.
A
szigorú és határozott nézeteket valló történész osztja angol
történésztársának, Hobsbawm-nak az elgondolását, aki szerint a huszadik
század rövid volt, mert 1914-ben kezdődött és 1989-ben végződött. Innen
nézve még indokoltabb Amerika évszázadáról beszélni, mert nagyjából az
első világháború kirobbanásakor vált elsőként nyilvánvalóvá, hogy az
Egyesült Államok a világ első számú hatalma. Befolyása és növekedése
dinamikáját jól mutatja, hogy 1939-re már kétség sem férhetett vezető
szerepéhez. A Szovjetunió felbomlása után akkor is egyetlen
szuperhatalom maradt a világ porondján, ha tudjuk, távolról sem
mindenható ez a szerep. Igaz, ennek egyértelmű bizonyítékai jobbára a
21. században váltak nyilvánvalóvá. (Irak, Afganisztán.)
A formabontó tudós
A mélyen konzervatív felfogású John Lukacs, akinek csaknem teljes
életműve - közel húsz kötet - olvasható magyarul, munkássága egész ideje
alatt a huszadik századot vizsgálja. Egyfajta szintézisnek is
felfogható legújabb munkája, amely éppen terjedelmi visszafogottságával
lepheti meg olvasóját. A kétszáz oldalnál alig valamivel terjedelmesebb
mű (ez önmagában bámulatos teljesítmény!) számba veszi a múlt század
nagy jelentőségű eseményeinek láncolatát. Legalább ilyen fontos annak a
szemléletmódnak a következetes alkalmazása, amely egy kivételes tudós
ajánlata arra nézve, hogyan lehet értelmezni történelmi tényeket és
összefüggéseket.
Kötetében a konzervatív történész feltűnően formabontó és rendhagyó,
ami nem meglepő régi olvasóinak. Az első világháborúról keresetlen
őszinteséggel leírta, hogy annak elhúzódásában és emberveszteségei
nagyságában döntő módon szerepet játszott a hadseregeket irányító
tábornokok középszerűsége és fantáziátlansága. Felhívja a figyelmet,
hogy a sikeres oroszországi forradalom után Marx elképzeléseivel szemben
a világhódító útjára induló kommunizmus helyett "nevetséges
próbálkozásoknak" lehettünk tanúi Európában. (Bajorország,
Magyarország.) Az első világháború egy másik marxi tétel cáfolatát is
adta. Az osztályharc elsődlegességének tétele már ekkor megbukott, mert a
szemben álló, különböző nemzetiségű "proletárok" a legcsekélyebb
együttérzést sem mutatták egymás iránt. E helyett nemzetek vívtak
élethalál harcot a frontokon. Az egyéni és a közösségi önazonosság éppen
a nemzethez tartozásban öltött testet. Marx gondolatmenetének kapitális
hibája éppen az osztályharc kapcsán, hogy nála az osztályokkal szemben
az állam áll a másik oldalon, és közben nem veszi észre a teoretikus,
hogy az állam nem azonos a nemzettel - így John Lukacs.
Nem szokványos az a nézete sem, hogy az 1929-33-as nagy
világgazdasági válság "kevésbé volt pusztító és sorsdöntő, mint
amilyennek sokáig látszott". Ezt támasztja alá, hogy világválság nem
robbantott ki forradalmakat, sőt valójában a politikai elégedetlenség
sem volt olyan mérvű, amelynek az akkori államhatalmakat aggodalommal
kellett volna, hogy eltöltse. Lukacs azonban egy lépessel továbbmegy,
amikor azt állítja, hogy Hitler németországi hatalomra jutása sem
köthető szorosan a világgazdasági válság hatásaihoz. A "fasiszta"
pártoknak nem volt sikere Hollandiában, Dániában és Svédországban sem,
ami abba az irányba mutat, hogy gazdasági és politikai okokból
táplálkozó társadalmi elégedetlenség radikalizálódásához egyéb tényezők
is szükségesek.
Egyéniség és történelem
A könyv egyik legfontosabb, a történelem egész értelmezését
meghatározó állítását a szerző nem határozottan fogalmazta meg: "(…)
legalábbis megkérdőjelezhető a mindmáig széles körben elterjedt nézet,
miszerint az egyének a legjobb esetben a történelem eszközei, nem pedig
formálói." John Lukacs óvatosan érvel ebben a vitában. Tételszerűen nem
fogalmazta meg, mit gondol, de jól érthetően körbeírta álláspontját. Ha
nincs Hitler, nincs második világháború. Ha nincs Hitler, nincs
holokauszt - állítja, amit semmiképpen nem lehet úgy érteni, hogy az
egyén csupán eszköze volna a történelemnek. Rámutat, hogy a náci
diktátor a német bosszúvágyát engedte szabadjára, ami onnan nézve, hogy
megalázó békét kötöttek Németországgal az első világháború után, és
mindenkiben - ahogyan a szerző fogalmaz - a befejezetlenség érzését
hagyták a háború után, már önmagában rendkívül veszélyes politikai
helyzetet teremtett. A Hitler-jelenség megértésében segít a kötet,
amikor rávilágít, hogy a kancellár nemzeti és katonai vezető kvalitásai
mellett nem volt híján az államférfiúi képességeknek sem. A
személyiségekre erősen fókuszáló történészi szemlélet érhető tetten John
Lukacs korábbi munkáiban. Elegendő e helyütt A történelmi Hitler, az Öt
nap Londonban (Churchillről szóló kötet), A párviadal, a nyolcvan napos
háború Churchill és Hitler között, valamint a Hitler és Sztálin: 1941
június című kötetekre utalunk.
Valamiképpen az egyéniségek évszázada is volt a huszadik, mert
Sztálin, Roosevelt, Hitler, Churchill, Mao Ce-tung és De Gaulle nem
kizárólag történelmi távlatból érdemli meg ezt a minősítést. Ugyanakkor
az egyéniség nem jelent minőséget. Ezt éppen az előbbi igen tarka
felsorolás bizonyítja a legjobban. Nagy bátorság az új évszázad
tizennegyedik évében olyan állítást tenni, hogy a 21. század bizonyára
nem a nagy politikus személyiségeké lesz. Eddig ez látszik. Önmagában ez
nem baj, mert a nagy egyéniség sok esetben nagy bajkeverőt jelent. A
huszadik század egyebek mellett ezt is illusztrálja. Furcsa, noha nincs
abban semmi meglepő, hogy Hitler és Sztálin kölcsönösen csodálta
egymást, bár ennek a rendhagyó viszonynak a Barbarossa-terv (Szovjetunió
lerohanása német forgatókönyvének életbe lépése) vetett véget. Az a
kulisszatitok sem maradt ki a kötetből, hogy a német támadás hírére
Sztálin idegösszeroppanást kapott, a Politikai Bizottság hozzá igyekvő
tagjairól a pártfőtitkár azt hitte, hogy azok az ő letartóztatására
érkeznek.
Hitek és tévhitek
John Lukacs cáfolja azt a közkeletű vélekedést is, hogy a huszadik
század a kommunizmus és a demokrácia küzdelme lett volna. Érvelése
szerint a kommunizmus hetvenéves, múló közjáték volt az ezer éves orosz
történelemben, amely ráadásul szinte nyomok nélkül múlt el.
Gondolatmenetéből kiderül, hogy "tipikus amerikai következménynek"
tartja, hogy az Egyesült Államok alapvetően ideológiai ellenfélként
tekintett a Szovjetunióra, és csak másodsorban, mint ellenséges, vele
rivalizáló hatalomra. A hagyományos megközelítést azért tartja hibásnak,
mert a fejlett demokráciákat soha nem fenyegette az a veszély, hogy a
kommunizmus, mint politikai program, gyökeret verhet ezekben az
országokban. Ezzel szemben nem kétséges, hogy az amerikai ihletésű
fellazítási politika, a demokrácia exportja, kényszerűen a Szovjetunió
csatlósállamaivá vált országok társadalmaiban komoly visszhangot
keltett.
Lehetetlen ennek a páratlanul gazdag könyvnek minden fontos
vonatkozását felvillantani. Ezernyi gonoszság: diktatúrák,
tekintélyuralmi rendszerek, tömeggyilkosságok, embertelen ideológiák
mérgezték a huszadik századot, amelyet túlélni sem volt egyszerű
vállalkozás. Mégis 1989 annus mirabilis-ként (a csodák éve) vonul be a
történelembe, lezárva lényegében az előző évszázadot. A parancsuralmi
rendszerek átadták helyüket a liberális demokráciának (nem mindenütt),
amiről azóta tudjuk (mi, magyarok főleg), hogy csupán lehetőség, amivel
lehet élni és visszaélni.
A történelemben soha nincs happy end. Még akkor sem, ha ennek a
századnak a nótáját az Egyesült Államok húzatta. Legyünk ennél
szerényebbek, és idézzük John Lukacsot, aki e száz év megértéséhez egy
portugál közmondást hívott segítségül: "Isten görbe vonalakkal ír
egyenesen".
(John Lukacs: A huszadik század rövid története, Európa Kiadó, Budapest )
2014. szeptember 13.