Az antifasizmust nem lehet múlt időbe tenni! |  |
1944 július 27-én csendőrök végeztek az antifasiszta ellenálló Ságvári Endrével. Az ő emlékére jött össze 70 évvel az események után pár tucat megemlékező, a szónokok közt felszólalt Galba-Deák Ádám a Balpárt elnöke is. Alábbiakban az ő beszédét olvashatjuk. Szerkesztőségünk sietve szeretné leszögezni, hogy nem érti, miért van az, hogy Európa-szerte az antifasiszta ellenállókat nemzeti hősként kezelik és úgy tekint rájuk a hálás utókor – kivéve nálunk. Az égető kérdésekre szeretnénk minél előbb válaszokat kapni.
Tisztelt megemlékezők, kedves barátaink!
1944
– akárhogy nézzük és akárhogy magyarázzuk hazánk XX. századi
történetének legsötétebb és legvállalhatatlanabb fejezete. Egyesek
annyira vállalhatatlannak tartják, hogy alaptörvényileg kijelentik: 1944
márciusa után Magyarország nem vonható felelősségre semmiért sem
egészen 1990-ig. Ugyanez a felfogás, de tompítva érvényesül abban a
második hivatalos szemléletben, hogy hazánk elszenvedte 1944-t, ezért
szintén nem terheli felelősség.
Felelősség! Ha a felelősség kérdését
feszegetjük, be kell látnunk, hogy az 1944. márciusi megszállás után a
kormányzótól az utolsó csendőrőrmesterig a helyén maradt, a megszállás
alatt is tovább- és együttműködött az államapparátus. Együttműködött,
magyarul: kollaborált.
Felelősség! Sokan sokféleképpen megírták
már, hogy Magyarország, ha vonakodva és noszogatva is, de 1938-tól
egyre jobban kiszolgálta a hitleri Németországot. Kétségtelen tény, 1944
márciusáig volt korlátozott alkotmányosság, volt ellenzéki sajtó, volt
viszonylagos lét- és közbiztonság. Szögezzük le 1944 elején Magyarország
akkor, annak a tábornak a „legvidámabb barakkja” volt.
Azaz ár, amit ezért a viszonylagos
nyugalomért fizetett az ország nemcsak zsákutcának, de egyenesen
tragédiának bizonyult. Arra az útra, ami a magyarságot a tragédiába
sodorta nem 1941-ben, nem 1939-ban és nem 1938-ban lépett a nemzet. 1919
óta, ha kitérőkkel is, de töretlenül vezetett az út ehhez a
tragédiához. 1944 tragédiája nemcsak az üldözött zsidóság, de a szabad
gondolat és a magyarság tragédiája is egyben.
Mi radikális baloldaliak úgy gondoljuk,
hogy a demokratikus minimum egyik alapvető pillére az antifasizmus, a
mindennapok antifasizmusa. Manapság, amikor összefogásról hallani
reggel, délben és este, azon kapjuk magunkat, hogy még az
alapértékeinkkel sem vagyunk tisztában, pedig vannak bizonyos
fundamentális alapértékek, amiben nem azt kell nézi, hogy ki
balliberális és ki radikális demokrata, hanem azt, hogy ezzel önnön
európaiságunk és önnön emberségünket bizonyítsuk.
Tudom, a ma létező antiszemitizmus nem
ekkora méretű, mint 1944-ben, burkoltan csörgedezik csak a kormányzat
ereiben, leginkább a neten és meccseken terjed a vulgáris, nyers
erőszakra való felhívás.
A kiépülőben levő „kétharmados
társadalom”, amelyben a társadalom egyharmadának munkája elegendő ahhoz,
hogy eltartsa a munkafolyamatból kimaradt kétharmadot, az osztályharc
frontvonalát áthelyezte a klasszikus bal-jobb választóvonalról, a
birtokos-birtoktalan, munkaadó-munkavállaló frontvonalról a jövedelemmel
bírók és a segélyből eltartottak közé.
Ma a fasizmus új alakját ölti! Ma a
leszakadt vagy azzal fenyegetett kisvállalkozók bajaikért az
eltartottakat, a segélyezetteket okolják. Ingyenélőknek, lustának és
feleslegesnek ítélnek el egyes társadalmi csoportokat. Ebben a széles
közegben lincshangulat keletkezett a segélyből élőkkel szemben.
A jóléti állammal szemben ellenérdekelt
klasszikus jobboldal nagy offenzívával akarja véglegesen felszámolni a
jóléti állam fenntartásáért folyó szociáldemokrata utóvédharcot. A
jóléti állam táborának teljes politikai felszámolásához a jóléti állam
törekvését hordozó politikai vezetőréteg teljes felszámolása szükséges –
vajh’ kik ordítoznak naphosszat elszámoltatásról? Ezért képezi a
jobboldali offenzíva legfontosabb részét a populista elitellenesség
szítása és az általános elitváltás követelése.
Ezt az offenzívát csak a lincshangulat
meglovagolásával lehet végrehajtani. Ehhez pedig újabb, offenzívabb
ideológiára van szükség annál a neoliberalizmusnál, amely a
hetvenes-nyolcvanas években a jóléti állam „polgári” kritikáját
megfogalmazta.
A mai magyar jobboldal is az
antifasizmus revideálásával, a fasizmus szalonképessé tételével akarja
minden ellene irányuló bírálat szellemi alapját megsemmisíteni. Ez
elkerülhetetlen ahhoz, hogy a szegények elleni osztályháborúnak is
ideológiát adjon. A demokratikus antifasizmus kompromittálása a
baloldali és a jobboldali diktatúrák teljes és kendőzetlen összemosása
felismerhetetlenné teszi a jobboldal diktatúratörekvéseit.
A regnáló kormány legnagyobb bűne, hogy
az 1944-es emlékév árnyékában háborút visel a saját népe ellen, lemond a
szegényekről, lincshangulatot szít a romák és a zsidóság ellen, amikor
törekvéseivel egyértelműen zsidó belügyként kezeli 1944 kollektív
tragédiáját.
Ahogyan egykoron széles antifasiszta
koalícióba tömörültek a polgári és szocialista erők, úgy ma egy új
frontra van szükség bizonyos kérdések mentén. Ez lehet, hogy kevésbé
látványos, mint az „egy a tábor egy a zászló” jeligéjű összefogdosósdi,
de hatásosabban működhet annál.
Összefoglalóan: a mindennapok antifasizmusára van szükség a történelmi antifasizmus helyett!
Forrás: muon
2014. július 27.
