Az újfasizmus feltámadása Kelet-Európában: okok és következmények |  |
Bárhogyan ítéljük is meg a Szovjetunió összeomlásának valódi okait, egy dolog bizonyos: mindez jobbra vitte a politikai élet centrumát Európában, bár valószínűleg világméretekben is.
Az okok keresésében a kulcsfogalmak: a neoliberalizmus előretörése, a tőke gazdasági és politikai uralmának átrendeződése a multinacionális kapitalizmus korszakában a 70-es évektől (újszegénység, gazdasági szociális egyenlőtlenségek, munkanélküliség, a jóléti struktúrák szétzúzása, a migrációs folyamatok új tendenciái).
A rendszerváltás és mindenekelőtt az állami tulajdon magánkisajátítása, a privatizáció következtében a rendszerváltás veszteseinek lázongása Kelet-Európában ismét, akárcsak a két világháború közötti időszakban, a “nemzeti kapitalizmus” védelmében formálódott meg egy olyan rendszer keretei között, mely megint csak balra zárt, ismét jobb felé nyitott. A globális tőkeuralmat menedzselő szociálliberális koalíciók ugyanis a maguk sikertelenségeivel jogi-politikai és gazdasági-szociális téren is mindenütt megágyaztak a szélsőjobboldalnak, az újfasizmusnak. Ráadásul a liberálisok követelése 1995-től: “a náci beszéd szabadsága” (Kis János, Eörsi és a többi SZDSZ-es ideológus) arra utal, hogy a konzervatívok a rendszer védelmében a rendszerkritikai baloldallal szemben bizton számíthatnak a liberálisokra.
Kelet-Európában azonban az újburzsoázia érdekeltebb a fasizmusban, mert létezésük a multikkal való konkurenciában gyökerezik. Miután a szélsőjobb a globalizáció radikális következményeivel szembeni tiltakozás torz formája, a baloldal kivéreztetése meggyengítette az újfasizmussal való szembenállást.
A mai Magyarországon “a kommunizmus és a fasizmus azonosítása” hivatalos legitimációs ideológia, amellyel párhuzamosan egy nyílt neohorthysta restauráció, valóságos Horthy-kultusz bontakozott ki az új “keresztény-nemzeti”, konzervatív-nacionalista koalíció kezdeményezésére – erős egyházi támogatással.
A kelet-európai/magyar specifikum: nincsen “kínai fal” a jobboldal és a szélsőjobboldal között, hanem éppen ellenkezőleg, összefonódás van.
Eközben a rendszerváltás gazdasági és szociális következményeként az elszegényedő társadalmi csoportok, főleg fiatalok, a rasszista alternatíva irányába tájékozódva megalapoznak egy szélsőjobboldali felfutást, amely az idős generáció Csurka-féle csapatától eltérően a direkt akciók mezejére lép. A 2000-es években azután önálló párttá formálódva a Jobbikban tömörülnek ezek a rétegek, de kiegészítve a leszakadástól rettegő értelmiségi és középrétegekkel, igazi neofasiszta szellemű, rasszista párttá alakulnak a szociálliberális kormány asszisztálása mellett. Az ideológiai kovász a cigánygyűlölet és az antiszemitizmus, a rasszista bűnbakképzés.
Kelet-Európában az új nemzetállamok létrehozása és ideológiai legitimációjuk a nemzeti eszme felforrósodását idézte elő. Az “etnonacionalista reneszánsz”, az “etnikai zászló” a poszt-szovjet térség új helyi uralkodó csoportjainak kezében lényegében arra szolgált, hogy a konkurensek számát csökkentse, kirekessze a “más etnikumúakat”. A centrumországok pedig a rendszerváltó országok
európai integrációja során ezeket az államokat egymással “versenyeztették”. Ennek folyamán a széteső, kis gyenge államocskák – belefeledkezve “történelmi ellentéteik” végre szabaddá vált kiélésébe – saját magukat hozták hátrányos helyzetbe a kapitalista versenyfutás keretei között. Ezek az új államok voltak az alkalmas eszközei annak, hogy a helyi és globális tőke megszervezze a helyi társadalmak fölötti ellenőrzést. A nacionalizmus reneszánszának látszólagos ellentéteként, valójában a meghosszabbításaként, a globális tőkeuralom igényeinek megfelelően, a régió döntő részében a nemzetállam gazdasági értelemben – lényegében – megszűnt, a nemzet csak mint kulturális és politikai entitás él tovább.
E fejlemények során térségünkben az új államok új legitimációs ideológia “kidolgozására” kényszerültek, amelynek alapfogalmai a nemzeti függetlenség, az antikommunizmus, antiliberalizmus, vallási újjászületés, etnikai kirekesztés, antiszemitizmus, cigánygyűlölet, tehát rasszista előítélek köré szerveződtek.
E torz ellenállás részeként szinte mindenütt felbukkantak neofasiszta mozgalmak és politikai pártok, amelyek nagy segítségére vannak az új rendszernek, amennyiben a társadalomban fellelhető baloldali szociális követeléseket és antikapitalista meggyőződéseket, tiltakozásokat alárendelik az etnonacionalista, nyugatellenes absztrakt “függetlenségi” ideológiának és politikának. Annak jele, hogy a szélsőjobboldal reneszánsza megfelel a kormányzatok érdekének, a hatóságok több kelet-európai országban, köztük Magyarországon a “szocialista” kormányok is háborús bűnösöket, a holokausztban vétkeseket, a balti államokban a Waffen SS-t rehabilitálták. A náci Wehrmacht szerecsenmosdatása is megkezdődött, még liberális történészek (pl. Ungváry Krisztián) is hirdetik a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg lényegi azonosságát, és ezáltal elősegítik a holokauszt relativizálását. Ez a furcsa ideológiai összekapcsolódás a liberalizmus és a szélsőjobboldal között nem egyszerűen a liberalizmus bukását reflektálja, hanem jellemzően azt a problémát is, hogy a liberálisok nem értették meg sem Moszkvában, sem Budapesten, hogy az elmúlt évszázadban a szélsőséges antikommunizmus mindig kéz a kézben járt a rasszizmus különböző formáival, mindenekelőtt az antiszemitizmussal (miért lenne ez éppen napjainkban másképpen?). Nem értik meg, hogy káros a Horthy-kultuszt demokratikus díszletekkel felcicomázni.
Az Európai Unió “centruma” pedig gazdasági érdekeinek megfelelően még a szélsőjobboldal támogatására vagy megtűrésére is hajlandó, ha az segíti kisajtolni a lakosságból mindazokat a (gazdasági és szociális) megszorító intézkedéseket és csomagokat, amelyek az ún. pénzügyi egyensúlyt biztosítják. A nyugat-európai szélsőjobboldal részben abban különbözik a kelet-európaitól, hogy nem annyira antiszemita és cigánygyűlölő, hanem a bevándorlással szembeni, mindenekelőtt a
muszlimellenes és “idegen”-ellenes magatartásában tér el.
Az uralkodó hatalom úgy tesz, mintha itt a nemzet és a Nyugat konfliktusáról lenne szó, noha valójában csupán eltakarja azt a tényt, hogy itt csupán az uralkodó osztályon belüli, a multinacionális tőke és az ún. nemzeti tőke közötti konkurenciaharcról, érdekkonfliktusról van szó.
Mindezek tükrében érthető, hogy a “történelmi fasizmusok” ideje, legalábbis mozgalmi és pártpolitikai síkon, Kelet-Európa számos térségében még nem járt le. A vele szemben alkalmazott politikai stratégiák hatékonysága nagymértékben attól függ, hogy felismerjük-e József Attila szavainak aktualitását: “Tőke és Fasizmus jegyesek / Minden külön értesítés helyett”.
Forrás: Krausz Tamás / kanadaihirlap.com
2014. január 16.
