Egy kerek évfordulóról szeretnék megemlékezni: az első világháború kitörésének 100. évfordulójáról. A megemlékezés mindenképpen indokolt, hiszen egy olyan mérhetetlen szenvedést és további konfliktusokat okozó eseménysorozatról van szó, amelyben mi, magyarok meglehetősen fontos szerepet játszottunk, s amelynek következményei jelenünkig gondolati görcsökben napi eseményekben hatnak. A háborút megindító okmány elején csak ennyi áll: "Népeimhez" - alatta meg ennyi: "Ferenc József - gr. Tisza István 1914. július 28".

A háború puskaporos hordójának gyúanyagát Európa szerte nagy szorgalommal hordták össze. Mi magyarok nagyon szeretünk felelőst keresni, s nagyon hamar meg is találjuk - ha nem mi magunk vagyunk azok. Nem lehet azt mondani, hogy a háborúért a két aláíró a felelős, mégis furcsa lenne azonban, ha felelősségüket semmibe vennénk.

Olcsó közhely lenne azon élcelődni, hogy a 84 éves uralkodó meggondolása és megfontolása, amire az említett okmányban hivatkozik, valójában mennyire meggondolatlan volt. Nem különben miniszterelnökéé, bár ő is hosszan vívódott, míg aláírását és beleegyezését, majd később hajthatatlan elköteleződését adta. A háború kitörésének hírére mindkét oldalon örömtüzek gyúltak, "Éljen a háború!" - hetvenkedő jelszavak röpködtek: "Szerbiát megesszük früstökre!"

A hangulat akkor hagyott alább, amikor a biztosra várt győzelem még délebédre sem jött meg, amikor a hírek elhúzódó, véres csatákról szóltak, s amikor az itthoniak is szigorodó és szegényedő életkörülmények közé kényszerültek. A nagy, elszánt győzni-akarás vad gyűlölködésbe, elkeseredett - és szó szerint értendő - élethalálharcba ment át. Emberek millióinak halálát, másoknak megnyomorodását okozva.

Csodálható-e, hogy a front szenvedéseiből hazatérő katonák Európa-szerte - így Magyarországon is - vezetőik ellen fordultak, s egy új, jobb világot akartak alkotni? Tanulságos, hogy ugyancsak Európa-szerte úgy szólván minden településen találkozunk hősi emlékművekkel, amelyek a haza védelmében elesett katonák előtt tisztelegnek. Mi magyarok, tarthatjuk szerencsénknek, hogy ezek az ütközetek nem a mi földünkön zajlottak, hanem attól többszáz kilométerre. Premysl és az Isonzo melletti csaták lidércnyomásként nehezedtek a kor emberére - ma is az értelmetlen vérontás jelképei. "Pro Patria!" Még azt is tarthatjuk szerencsénknek, hogy a Budapestre be- majd onnan kivonuló román csapatok harc nélkül tették ezt.

Az iszonyú háború, s az azt követő ugyancsak háborgó-gyűlölködő belharcok után jött az iszonyú béke, amely békének majd' olyan keserves volt, mint a háború háborúnak. Ma is második Mohácsnak érzik-mondják sokan. Nem volt örömünnep, az biztos, de számíthatott-e jobbra - pláne: sokkal jobbra - a háborút kirobbantó Monarchia? Aligha. A Trianon palotában a már korábban meghozott ítélet kihirdetése zajlott. Az ítélet pedig így hangzott: az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolandó. Mi megkaptuk a ránk vonatkozó rész-ítéltet. Súlyos ítéletet, de ez az ítélet már régen készülődött, s a megelőzésére irányuló kísérletek - még a Monarchián belül - sorra-rendre kudarcba fulladtak.

Isten-kísértés számba ment a duális hatalom hármassá alakításának gondolata a csehekkel, bár ez jelentős mértékben enyhítette volna a belső feszültségeket. Ebből a kudarcból egyenesen következik, hogy a kisebb népek törekvései-követelései mind hajótörést szenvedtek. Hajótörést szenvedtek, de meg nem semmisültek, sőt, egyre erősödtek. A győztesek a Monarchia feldarabolásban látták a háború megismétlődésének megelőzését, a nemzetiségek pedig elérkezettnek látták az időt az idegen - magyar - uralomtól való megszabadulásra, az önálló államalapításra. Ez a törekvés az antant szándékát szolgálta, így hát azt az új rend részévé tették.

Értelmetlen - mi több káros - holmi veszteség- vagy szenvedés-versenybe belebocsátkozni, mégis állítom, hogy a háború legnagyobb kárvallottja Ausztria. Az évszázadokon keresztül megkerülhetetlen európai nagyhatalomból egy hosszú, kis csík-ország lett. A győztes hatalmak a belső zavarról is gondoskodtak: a többévszázados uralkodóházat detronizálták, ezáltal is bénítva az új ország akcióképességét. Magyarország elvesztette területének két harmadát - Ausztriáról efféle számítást nem ismerek, de nem hiszem, hogy az ő veszteségük kisebb lett volna. Itt aztán fejezzük is be az eleve elutasított szenvedés/veszteségversenyt, talán még azzal megtoldva, hogy 20 év múlva ők lettek Hitler első áldozatai: az Osztrák Birodalom maradványának súlyát vesztett önállósága is odalett, s az új kis-állam a nagy német Harmadik Birodalom tartományává lett: ÖsterReichből hosszú évszázadok után ismét OstMark.

Magyarország pedig aláírta a békediktátumot, miközben ellene hangolta-tüzelte nemcsak a magyarságot, hanem ahova eljutott, az egész világot is: "Justice for Hungary!". Mi magyarok nagyon szeretünk felelőst keresni, s nagyon hamar meg is találjuk - írtam fentebb, s most visszatérek ehhez a gondolathoz. Ki a felelős Trianonért? Ki más, mint Károlyi Mihály? Az a Károlyi Mihály, aki teljes vereség és összeomlás után 142 napig volt változó jogállásban az ország élén. Ritka, hogy történelmi helyzetek kialakulásáért egyetlen személy felelősségét megállapítani helyén való lenne, mégis ide kívánkozik, napjaink csatározásai vetik fel: kit terhel nagyobb felelősség a Trianonhoz vezető úton. Azt, aki uralkodójával együtt "mindent meggondolva és megfontolva" megindította, a hadakat, s 3 éven keresztül vezette a háborúban vergődő országot, majd újabb uralkodójának (IV. Károly) béketörekvéseit nem szolgálván lemondott, vagy az előbb említett államférfit, aki nem tudta elhárítani az elődjeitől ráhagyott csődöt?

A belharcok győztesei megadták a választ: Tisza Istvánnak szobrot emeltek az ország házának tőszomszédságában, Károlyit pedig elűzték. A Tisza-szobrot a második világháború immáron országunk területén folyó hadműveletei megrongálták - a maradékot pedig ledöntötték, illetve elbontották. Az új köztársaság évek múltán Károlyi Mihálynak, mint az ország első köztársasági elnökének emelt szobrot, majdnem ugyanott.

Az ország jelenlegi Vezető Ereje nem találta méltónak Károlyit arra, hogy szobra ezen a helyen álljon, s a kevéssé titkolt ellenérzésének jegyében valaki kippát tett a fejére - magyarázatot nem fűzött hozzá - majd később táblát akasztottak a nyakába: "én vagyok a felelős Trianonért". Az országgyűlés határozata értelmében Károlyi szobrát elvitték, Tisza Istvánét, Adyval szólva a csóvás emberét pedig - pénzt, erőt fáradságot nem kímélve - visszaállítják.

Az első világháború kitörésének századik évfordulóján emlékeznünk kell arra, hogy milyen tragédiához vezet, ha eltűrjük, hogy felelőtlen, nagyhangú demagógok egymás ellen uszítsanak minket. Terrorral persze mindenkinek a kezébe fegyvert lehet adni, s kivezényelni őket a harctérre, de ez a háború a mindkét oldalon feltüzelt emberek "éljen a háború!" csatakiáltásával kezdődött. Emlékeznünk kell többmillió halottra, sokszázezer megnyomorodott rokkantra, az árvákra és özvegyekre. Mindannyiunknak fel kell ismerni a maga felelősségét - így talán jobban eligazodunk mások felelősségét illetően is.

2014. január 13.

2024. április 25. Csötörtök