Az 1988-90-es rendszerváltás óta hol halkabban, hol hangosabban zajlanak a magyarországi viták a közelmúltról, a huszadik századról, két totalitárius rendszer örökségéről, a vészkorszakkal és a pártállammal kapcsolatos veszteségekről és a felelősségről.
Ezek a viták nemcsak történelempolitikai,
hanem identitásviták is. A múlttal kapcsolatos álláspont körvonalazza
sokszor a jelenről és a jövőről vallott nézeteket: kik vagyunk, hol
állunk, hová tartozunk? A folyamat része a mindennapjainknak: a viták
mellett könyvek, megváltoztatott utca- és közintézmény nevek, szobrok,
átalakított terek és újonnan alakult múzeumok jelzik az eltörölni kívánt
hagyományt és az újraformált és megszilárdítani kívánt emlékezetet.
Van azonban egy felismerhető sajátossága a magyar emlékezet
formálódásának, illetve az emlékezetpolitikai csatáknak. Az új
történelmi-kulturális emlékezet kialakulása gyakran nem szerves módon,
értelmiségi diskurzusokat követően formálódik intézményessé, hanem
azelőtt, azok helyett, inkább felülről, némileg erőltetett, vezényelt
módon.
Ha végiggondoljuk a például ezzel kapcsolatosan már létrejött két
intézmény: a Terror Háza (2002), a Holokauszt Dokumentációs Központ és
Emlékhely (2004), és a 2014-ben megnyitni szándékozott „Sorsok Háza” – a
Holokauszt Gyermekáldozatainak Emlékhelye, Európai Oktatási Központ
történetét, egy fontos, közös pontot találhatunk történetükben.
Hiányzó viták
A két korábbi intézmény a Medgyessy, illetve az első Orbán-kormány
idején nyitotta meg kapuit, és egyik tartalmi tervéről sem folyt a
kivitelezés előtt nyilvános szakmai-értelmiségi vita, mely visszahatva a
tervek kidolgozóira, alakíthatta, finomíthatta volna a koncepciót,
hozzájárulva ezzel nemcsak a kiállítások kiérleltségéhez, hanem bizonyos
társadalmi tudatossághoz és a nemzeti mentálhigiéné számára oly égetően
fontos konszenzusok kialakításához is. A múzeumok megnyitása után
persze volt vita bőven, de ezek már nem hathattak vissza érdemben a
tárlatokra.
Egy mégannyira jelentős köztéri emlékmű sem hasonlítható ugyan össze az
annál sokkal komplexebb múzeumokkal, de emlékezzünk rá, hogy a Mahnmal, a
vészkorszak berlini emlékművének tervezgetése, vitája, pályáztatása és
kivitelezése évekig tartott.
Az emlékezetmunkának, az ahhoz szükséges terek létrehozása mellett az
azt megelőző, a létrehozásukhoz vezető vita megkerülhetetlenül fontos
része. Megkockáztatom, e vitafolyamatok a társadalmi tudatosság
szempontjából hasonló fontosságúak, mint maguk a megvalósult
intézmények, sőt az sem kizárt, hogy némely esetben mélyebb
benyomásokhoz vezethetnek, mint a felépült objektumok, hiszen az élénk
vita élteti az emlékezetet, míg a hűvös kövek alkalmasint sírként
magukba zárják azt.
Van még egy sajátossága a magyar emlékezetpolitika, véleményem szerint e
pillanatban legfontosabb tereinek, a fent említett múzeumoknak.
Mindkettő – a jövőre megnyitni szándékozottal együtt mindhárom –
közpolitikai akarat részeként, állami költségvetésből jött létre, állami
költségvetésből is tartja fenn magát, függve a mindenkori fenntartó
kormányzatok esetleges beavatkozásától, szemben azokkal az
intézményekkel, melyek közadakozásból, alapítványi támogatásokból, több
lábon állva léteznek. (A Terror Háza nevét egy baloldali politikus
kívánta átnevezni, a HDKE kiállítását a régi kuratórium és igazgató
lecserélése után egy jobboldali politikus javasolta átalakítani – végül
egyikre sem került sor, bár a mindenkori kormányoknak anyagi befolyása
van a múzeumokra az intézmények támogatása révén.) Ugyanakkor azért
fontos, hogy állami beruházásból hozták létre őket – minden
hiányosságukkal együtt – mert az állam ez által kifejezte
elkötelezettségét a történelmi emlékezet fenntartása mellett.
A Terror Háza, a HDKE és a „Sorsok Háza” létrehozásáról is jobboldali
kormány döntött. Az elsőt még a 2002-es választások előtt, a Fidesz
vezetette kormány idején, a HDKE-t már a szocialista vezetésű kormány
alatt avatták fel. Mindkettőt sietősen hozták tető alá, és nyitották meg
a közelgő választások előtt, a HDKE-et ideiglenes kiállítással. Úgy
tűnik – a rendelkezésre álló roppant rövid idő ellenére –, a többek
által nyilvánosan vitatott nevű „Sorsok Házát” is a választások előtt
szeretnék átadni. A korábbi két emlékhely könnyebben illeszkedett a
kialakításukkor és megnyitásukkor éppen regnáló kormány ideológiájába,
de mindkettőt több bírálat érte a másik oldal kritikusaitól.
Eltérő hangsúlyok
A „Sorsok Háza” kapcsán, az érdeklődők közül sokan aggódnak a
bejelentett nemzetközi tanácsadó testület ellenére, hogy a rendelkezésre
álló rövid idő elegendő-e egy komoly koncepció kiérlelésére és méltó
megvalósítására, valamint amiatt, hogy a kiállítás arányosan fejezi-e ki
majd a vészkorszakért viselt magyar felelősséget. Sokan úgy vélik, a
„Sorsok Háza” felesleges: ott a HDKE, bár sajnálatos módon igen csekély
látogatottságú és nem tudott igazán bekerülni a kulturális köztudatba.
Lehet mindezt intézményvezetési hibaként is értelmezni, de talán
igazságosabb a vészkorszakkal kapcsolatos társadalmi közönyt, a
múzeummal való érzelmi azonosulás hiányát, a felelősségtudattal szembeni
ellenállást is mérlegelni. Mindenesetre, míg a Terror Háza magyar
áldozati identitásképét sokan osztják, és az intézmény a jobboldal
markáns ideológiai azonosulási pontjává vált, a HDKE magyar politikai és
társadalmi felelősséget felmutató tárlatával, a zsidóként megbélyegzett
áldozatokkal nem sikerült széles együttérzést kivívni, és ideológiai
azonosulási pontként sem tudott vonzást gyakorolni, azon túlmenően, hogy
technikai kivitelezésében, látványosságában sem képes versenyezni a
Terror Házával. Sokan érzékelik azt is, hogy a HDKE szándékolt
depolitizálása következtében az elmúlt három évben elvesztette
kapcsolatát a kortárs kultúrával.
A kormányzati döntéshozók úgy vélik, a „Sorsok Háza” esélyt jelent, hogy
növelje a holokauszt-tudatosságot, különösen a legfiatalabb korosztály,
az iskolások körében. A terv egyes kritikusai szerint a jobboldali
kormányzat másfajta vészkorszak-reprezentációt szeretne látni, mint ami a
HDKE-ben megtestesül, s minthogy a HDKE tárlatának átalakítási szándéka
két éve nagy port vert fel, hazai és nemzetközi kritikába ütközött, egy
új intézményt inkább preferálnak. A tavalyi Wallenberg-emlékév,
azonosulási mintát kínálva, az embermentésre próbálta áthelyezni a
pedagógiai hangsúlyt a magyar felelősség néhol eltúlzottnak érzett,
bűntudatkeltő nyomatékosításáról, mely utóbbi nem hozta meg a kívánatos
társadalomlélektani áttörést, a Holokauszt-tudatosságot. Sokan úgy
gondolják, hasonló, az embermentésre fókuszáló pedagógia szellem
testesül majd meg a „Sorsok Házában” is, ugyanakkor tartanak attól, hogy
ez relativizálja is a felelősséget, és tovább jelentékteleníti a HDKE
intézményét.
Kétségek és remények
Magyarország, elsősorban a Jobbik parlamenti jelenléte, gyakori
antiszemita megnyilvánulásai, néhány kormányközeli publicista
ámokfutása, néhány kínos kitüntetés, szélsőjobboldali írók tananyagba
emelése, a Horthy-reneszánsz, az Új Színház ügye, másrészt az
Anti-Defamation League vitatott eredményű felmérése és a nemzetközi
sajtóvisszhangok révén – tegyük hozzá: eltúlzott mértékben – ma
„antiszemita ország” hírében áll. (Az antiszemitizmus friss felméréséről
a Szombat októberi számában olvasható tanulmány.) Az erősen vitatott,
hatalomkoncentráló kormányzati intézkedések – új alkotmány, választási
törvény, az alkotmánybíróság jogkörének szűkítése, stb. –, kiegészülve a
szélsőjobbról gerjesztett antiszemitizmus hírével, sokak szemében
fenyegetőek, összemosódnak, kínos történelmi párhuzamokra kínálnak
lehetőséget, és rossz benyomást tesznek a Közép-Kelet-Európára amúgy is
gyanakodva figyelő nyugati világra. Amennyire érzékelni lehet, a kormány
a főleg 2006 óta élessé váló politikai csaták és a gazdasági válság
hatására megélénkült zsidóellenes előítéletek ellen is szeretne tenni
valamit, és az elmúlt években hangsúlyossá vált rossz nyugati
országimázst is szeretné megváltoztatni az emlékév nagyszabású
rendezvénysorozatával, az iskolai kerettantervek tervezett
módosításával, az új múzeummal, valamint azzal, hogy az International
Holocaust Remembrance Alliance együttműködés 2015-ös elnökségét
megpályázta, és a 2014-es emlékév terveinek ismertetése nyomán el is
nyerte.
A 2014-es emlékév kapcsán azonban néhányan, elsősorban a honi zsidó
közélet résztvevői közül azon aggodalmuknak is hangot adnak az elismerés
mellett, vajon nem lesz-e túl sok rendezvény, nem válthat-e ki a jó
szándékú kezdeményezés a társadalomban ellenkező hatást: csömört és
ellenszenvet a kampányszerű emlékezéssel szemben. Lehet, hogy helytálló
az aggodalom, lehet, hogy alaptalan. Elképzelhető, hogy épp ez az egész
országra kiterjedő megemlékezés-sorozat hozhat valamiféle áttörést a
társadalmi holokauszt-tudatosságban és az előítéletes gondolkodás
visszaszorításában, különösen, ha kiegészül az iskolai oktatásban
bevezetendő új elemekkel.
A kulturális emlékezet kialakításának nem csak az intézményekben
megtestesülő végeredménye a fontos. Talán nem is ez a legfontosabb, bár
bizonyos, hogy az intézmények maguk is hozzájárulnak az emlékezetmunka
későbbi folyamatához és fenntartásához. A köztéri emlékművek, múzeumok
általában leképeznek egy már több-kevesebb konszenzuson alapuló
társadalmi tudást, intellektuális és erkölcsi álláspontot. Ennek az
álláspontnak a kialakítása – különösen egy olyan bonyolult, megosztó
történelmű, sok nyílt kérdést hordozó országnak, mint Magyarország,
hosszú, több évtizedes processzus. A túlságosan is átpolitizált szellemi
folyamatok részeként és szolgálatában, idő előtt létrehozott múzeumok –
melyek nem alapulnak kiérlelt és megszilárdult konszenzuson, hanem e
múzeumoktól várják a konszenzusos tudás létrejöttét –, nem feltétlenül
segítik a nemzeti köztudat megbékélését saját történelmünkkel, csak
további vitákat indukálnak.
Ennek szellemében hasznos volna, ha a politikai döntéshozók kellő időt
hagynának az új múzeum koncepciójának kialakítására, az intézmény
kivitelezésére, hogy a két korábbi hasonló intézménynél szélesebb
elfogadottságú mű jöjjön létre, mely a hozzávezető, vitákkal
szegélyezett utat is a méltó emlékezés céljait szolgáló eszköznek és
egyben a nemzeti önismeretet és öntudatot szolgáló célnak is tekinti.
Szántó T. Gábor írása / Szombat
Az írás eredetileg a Szombat folyóiratban jelent meg
Forrás: mazsihisz.hu
2013. december 7.