Egyik alkalommal, amikor hazajött Párizsból, elmondta: két hazája van. Magyarország és Franciaország. Mostanában sokat gondolok erre, évről évre ezrek választják az ő útját, igaz nem létük fenyegetettsége, hanem megélhetési okok miatt. Vajon nekik is sikerül otthonra találniuk új környezetükben, mint Fejtőnek, aki 1938-ban megérezte, hogy itthon nincs maradása?
Író volt, finom idegei érzékenyen jelezték az elkövetkező rémálmot.
Tájékozott volt, pontosan átlátta Hitler terveit. Mégis csalatkoznia
kellett, hiszen a németek játszi könnyedséggel kerülték meg a hosszú
munkával kiépített Maginot-vonalat, s arra kellett rádöbbennie, hogy
rejtőzködve kell élnie: ami elől menekülnie kellett Budapestről,
utolérte Párizsban. Nem egyedül. Magyarok ezrei éltek abban a balga
reménységben, hogy Párizs a Bakonyuk lehet, mint Adynak, itt
mentesülhetnek a fenyegetésektől, életveszélytől. Itt találkozott az
Indiába készülő Hatvany Bertalannal, aki nem szűkölködött az
anyagiakban, s mindennap felfedezőútra vitte őket megismerni a francia
főváros gasztronómiai nevezetességeit, miközben Fejtőék gyalog sétáltak
haza, hogy megtakarítsák a metrójegy árát, ellátogattak kedves barátjuk,
Németh Andor szállodai szobájába, amely a magyar emigránsok
találkozóhelye lett. Gyakran összejöttek a kommunizmusból teljesen
kiábrándult Koestler Artúrral, aki épp Sötétség délben című könyvén
végezte az utolsó simításokat. (A beérkezett írót, kinek tekintélyét kis
autója is emelte, 1939-ben internálták a francia hatóságok, s verítékes
munkával, írókat és politikusokat mozgósítva sikerült csak
kiszabadítani. A franciák az internálásban nem voltak szívbajosak, erről
már korábban ismereteket lehetett szerezni Kuncz Aladár Fekete kolostor
című regényéből is.) Döbbenettel értesültek Hevesi András haláláról.
Baljós sejtelmekkel
A Párizsi eső írója valósággal szerelmese volt Franciaországnak. A
háború kitörése után önkéntesnek jelentkezett a francia hadseregbe,
kötelességének érezte megvédeni Racine és Moliere szellemiségét.
Elutasították. Fűnek-fának könyörgött, hogy változtassanak a döntésen.
Végül meglágyította a sorozók szívét, kiképzőtáborba került. Bár
"tehetségtelenebb katonát a világ még nem pipált", már arra is képtelen
volt, hogy meneteléskor szabályosan lépkedjen. Együtt üldögéltek
Fejtővel a füstös kantinokban, lelkesedve olvasott föl részleteket André
Gide híres naplójából. 1940-ben a Somme partján vetették harcba. Java
részük elesett, vagy fogságba került. Hevesit visszavonulás közben
fejlövés érte, az épinali kórházban hunyt el. Ő volt a franciák
háborújának első magyar áldozata, "sikerült hősi halált halni a francia
kultúráért".
Feleségével tanúja volt a győzelmes német alakulatok párizsi
bevonulásának. A franciák - jellemző ez is - szertartásosan át akarták
adni a város kulcsát, de a német katonák fáradtak voltak, csak másnap
került föl a városházára a horogkeresztes lobogó. A békésen sétálgató
német katonák útikalauzzal a kezükben inkább kíváncsi turistákra
emlékeztettek, a boltokban csokoládét, aprósüteményt és női fehérneműket
vásároltak. Esténként érzelmes katonanótákat énekeltek a fasorban.
11-kor fújtak takarodót, kiürültek az utcák, csak a járőrcsizmák
koppanása hallatszott.
Fejtőéket akkor fogták el baljós sejtelmek, amikor falragaszok
tudatták velük, hogy a külföldiek jelentkezzenek a rendőrségen. A
tisztviselő azt javasolta, sürgősen utazzanak a meg nem szállt
területre. Nantesba érkezve újabb falragaszokon azt olvasták, további
utazásokat csak a német parancsnokság írásos engedélyével tehetnek. Az
állomás parancsnoka egy német hadnagy, megcáfolva várakozásokat, azzal a
jelszóval, "a magyarok barátaink", barátságosan megadta az engedélyt.
Még kísérőt is rendelt, hogy a betolató szerelvényen kényelmes helyünk
legyen. La Rochelle-ig utaztak. Ott is, Bordeaux-ban is szinte idilli
légkör uralkodott, az emberek majdnem vidáman vették tudomásul a tényt,
számukra véget ért a háború. Mauriac, a nagy francia író kötelességének
érezte figyelmeztetni honfitársait, "tegyenek különbséget a hódítók
megérkezése és a nemzeti ünnep között", de Cahorsban, ahol
megállapodtak, mégis örömmámorban úszott, "csupa boldogság volt a
napfényes csinos kisváros".
A politikával nem törődött. Az újságok
meghirdette úgynevezett nemzeti forradalom, Pétain marshall mozgalma,
csak egy szempontból érdekelte a lakosságot: a háború végét jelentette.
Német nyelvórákból próbáltak megélni, de egyetlen fillér nélkül
reménytelennek mutatkozott a jövőjük. És ekkor történt a csoda: postás
csöngetett azzal a fantasztikus hírrel: pénzt hozott! Ötszáz frankot
küldött az Opera Mundi magyar származású igazgatója. Amerikai útja előtt
rendezni akarta tartozásait. "Alighogy eltűnt a postás, Cabessut
kanyargós ösvényén két fekete-fehérbe öltözött apáca jelent meg.
Elmondták, hogy a Mária kollégiumban némettanárra van szükség, megfelelt
az ajánlat, és hamar megegyeztünk." A Németországban akkor tilalmi
listán szereplő Heine művei nyomán kezdte tanítani az elzászi
kislányokat. "Barátokban sem volt hiány, s ott volt a 18. századi
művekben különösen gazdag városi könyvtár". "Kellemes napokat éltünk
volna át, ha szívünk mélyén nem lappang a szakadatlan félelem."
Működött az intrika
Száműzetésük következő állomása, Pech del Luc parasztkunyhóval és
paraszti tevékenységgel várta őket. Itt ismerték meg teljes mélységében
és minden nagyszerűségével azt a szolidaritást, amely az egyszerű
emberek között mindig működik. A körülmények egészen szokatlanok voltak,
a kunyhótól száz méterre lévő forrásból hordták a vizet, a villanyt
bevezették. Jellemző történetet meséltek a helybéliek: a Lanzés új
templomát felszentelő püspök a szertartás után megkérdezte a plébánost,
hol könnyíthet magán. "Innen Cahorsig az egész úton, hangzott a válasz,
széles kézmozdulatok kíséretében." Amikor szép volt az idő, teszi hozzá
Fejtő, még csak-csak, hiszen egy gesztenyesor határán laktak. Télen
viszont…
Bármennyire megértők és kedvesek voltak is az itteniek, bármilyen
értékes ismereteket szereztek is Fejtőék, mint őstermelők, megmaradt
urbánusnak, visszavágyott a városba. Jelen esetben Párizsba. Dormándi
László tanácsára a rádióhoz fordult, ahol megszervezték a külföldre,
többek között Magyarországra sugárzott híradásokat. A főszerkesztő meg
is ígérte, hogy felveszi. Éppen boldogan dicsekedett feleségének és
Gérard Jouve-nak, aki viszont a francia nemzeti hírügynökségnél, az
AFP-nél ajánlott állás neki. (Itt a külföldi rádióadásokat is
figyelték.) Még nem gondolta, hogy végül ezt az ajánlatot kell
elfogadnia. Ám egy-kettőre szembesülnie kellett a magyar emigrációt
jellemző intrikákkal, fúrással, széthúzással, amelyről bőséges
ismereteket szerezhetünk Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza
című művéből is. A magyar emigránsok egy kommunistabarát csoportja
megvétózta, hogy a rádiónál alkalmazzák. Nevezték kollaboránsnak, a
másik besúgójának, megrögzött jobboldalinak. Mindennek, amit könnyedén
megcáfolhatott volna, de akit egyszer elér a gyanú árnyéka, nehezen
menekülhet.
Kádár karon fogta
Így mégis az AFP-hez került. Az emigráns kommunisták "jóvoltából"
ettől kezdve ívelt fel karrierje, lett Franciaország megbecsült,
kitüntetésekkel elismert polgára. Fejtő kiválóan ismerte a háború utáni
kelet-európai állapotokat, ezeknek lett szakértő kommentálója, egyetemi
előadója, a tárgykörről szóló cikkek írója. Az egész magyar emigrációt
megosztotta a Rajk ellen megindult eljárás, a miniszter letartóztatása
és az ellene indított per. Fejtő jó viszonyban volt Károlyi Mihállyal,
aki hazatért tájékozódni. Visszatérve Párizsba elmondta, hogy "a
budapesti légkör élénken emlékeztette a harmincas évek moszkvai
atmoszférájára. "Sztálin kegyetlen módszereit, úgy látszik, importálja
Magyarország." A kommunisták viszont azt hangoztatták, ha Rajkot
letartóztatták, nyilván bűnös. Ezekkel a módszerekkel, a rágalmazáson
alapuló eljárásokkal neki is meggyűlt a baja: Ernst Ottó történész, aki
már korábban Károlyi barátjaként ténykedett a baloldali mozgalomban,
azzal vádolta meg, hogy be akarta szervezni a magyar kémszolgálatba.
Fejtőnek szerencséje volt: sziklaszilárd alibivel rendelkezett. "Miért?"
- fordult a rendőrtiszt hűvösen a feljelentőhöz. "Sose szerettem
Monsieur Fejtőt" - hangzott a válasz. Gyakran ennyi is elég, hogy
valakinek kitörjék a nyakát. Hogy a franciáknál is működött a
bürokrácia, mi sem bizonyítja jobban, mint az író honosítási kérelmeinek
sora. 1954-ben beidézték a prefektúrára, azzal vádolta meg egy
jóakarója, hogy a CIA ügynöke. Előtte a KGB emberének nevezték.
Elpanaszolta hányattatásait a miniszter feleségének, aki szólt férjének,
nem lehetne-e elfogultság és zaklatás nélkül intézni a honosítási
kérelmet. "Bármily hihetetlenül hangzik, férje… kénytelen volt nem
kevesebb mint három leiratot küldeni a különféle szerveknek, amíg végre
megkapta aláírásra a francia állampolgárságomat kinyilvánító
dokumentumot". A történetnek külön érdekessége, hogy Fejtő Ferenc ekkor
már a francia közélet mindig figyelmet keltő alakja volt cikkeivel és
előadásaival.
Működésének fontos részét képezte az 56-os események értékelése. Már
az év nyarán fokozott figyelemmel követte a lengyelországi
mozgolódásokat. Közben meghívást kapott a hazai PEN Klubtól. Szívesen
jött volna haza, de az AFP főnöksége nélkülözhetetlennek ítélte párizsi
jelenlétét. A forradalom eseményeiről cikkeket, kommentárokat írt, a
felkelés krónikájáról pedig tanulmányt készített a France Observateur
számára. November 4-én az Esprit kongresszusán tartott előadást, a
felháborodott és együttérző francia közönségnek. Ezekben a lázas
napokban állította össze Jean Duvignaud segítségével a magyar
tragédiáról szóló könyvét.
A francia belpolitikai életet is felkavarták a magyar események: a
jobboldali sajtó ujjongott, a kommunisták viszont úgy értékelték a
történteket, a forradalmat az imperialisták szították, hogy eltereljék a
figyelmet a szuezi eseményekről. (Aki itthon élte át az
október-novemberi történéseket, évekig hordta a nyugati nagyhatalmak
közönyének sebét, amelynek fájdalmát Márai Sándor is érzékelte is
éreztette.)
A következő években ismét jeges lett Fejtő és a hazai rendszer
viszonya. Ez akkor változott meg, amikor az Elysée-palotában, a Kádár
János tiszteletére rendezett fogadáson, a főtitkár karon fogta és
barátságosan elmondta: ismerik egymást. Amikor ugyanis a Korong utca
6-ban lakó József Attilát Szántó Judit esernyők készítésével tartotta
el, az elkészültekért egy kifutófiú ment el a közeli gyárból. Kádár
János volt, aki évtizedekkel később is büszkén emlegette, hogy a
költővel és Fejtővel beszélgetett. (Később egy kézikocsival ő
költöztette el József Attilát.)
A hazai sajtó természetesen bőséges híradással szolgált Kádár
látogatásáról, kiemelve, hogy meghívta a francia elnököt és néhány
magyar származású személyiséget, köztük az író Vercorst, Vasarelyt és
Fejtőt. Ő azonban Máraihoz hasonlóan nem kívánt hazatérni, "amíg
Magyarország megszállt terület". Erre a látogatására 1989 júniusában,
Nagy Imre nemzeti temetésén került sor, majd Mitterrand elnök
kíséretének tagjaként ismét Budapestre látogatott. Harmadszor az Ünnepi
Könyvhéten dedikálta Rekviem egy hajdanvolt birodalomért és Emlékirataim
című könyveit. Ekkor már a forradalom emlékének kiemelkedő őrzőjeként a
harmincadik évfordulóra rendezett ünnepség ötletadója és szónoka volt.
Két évvel később pedig az ő kezdeményezésére állítottak emlékművet Nagy
Imrének a Pere Lachaise temetőben, s ebben az évben Becsületrenddel is
kitüntették. Érzelmes utazás című 1936-ban megjelent műve francia
kiadását követően 2001-ben az Európa Tanács Európa díját kapta. Itthon
is elismerték példamutató életútját: az MTA tiszteletbeli tagsággal, a
Világosság Alapítvány emlékkönyvvel tisztelgett előtte. Halála után is
jelen van közöttünk: a Károlyi Alapítványnak ajándékozta könyvtárát.
Életének,
legfontosabb kötődésének természetét így fogalmazta meg: "Nem érzem,
hogy gyökértelen lennék Franciaországban… Abban hiszek, hogy szellemünk
meggyökeredzik a nyelvben, kultúrában környezetben… Az igazi, legmélyebb
gyökér mégiscsak a nyelv, az anyanyelv. Ez a gyökerem sosem szakadt
meg."
Rónay László / Népszava
2013. december 1.