A mauthauseni koncentrációs táborban - szívszorító menetben |  |
Túra a lehetetlentől az együttérzésen és gyűlöleten át a tanácstalanságig.
Nyugodtan autózunk Linz közelében a Duna partján,
tudván, hogy azon a napon nem egy szimpla múzeumlátogatásban lesz
részünk, és vélhetően sokkolni fog a hely. Sokkolni, mert nem olvastam
előre semmit sem a táborról, így ismereteim addig terjedtek, hogy
létezik ez a hely. Ez hiba volt, mert a koncentrációs táborok
borzalmaival számtalan könyvben, dokumentumfilmben találkoztam már, de
élőben még sosem, így könyvelhető volt, hogy a szörnyülködéstől a
gyűlöletig megfordul majd minden érzés bennem.
Mauthausenbe érve egy nyugodt kis osztrák várost látunk,
a táblákat követve haladunk felfelé a hegyen a Mauthausen-Gusen felé
(így hívták a koncentrációs tábort), a második világháborúban több, mint
százezer ember halt meg itt. A tábort főképp azért itt létesítették,
mert a helyi kőbányák termelése fontos szerepet kapott a Hitler által
tervezett óriási linzi építkezések megvalósításában. Emberek ezrei
haltak meg a kőbányában, a súlyos sziklákat cipelve felfelé a lépcsőn,
amelyet halállépcsőnek is neveztek. Kimerülten szédültek le a mélybe,
vagy az SS katonái lökték le őket.
Az egész tábor is egy ilyen lépcső, amin elindul a
látogató felfelé, újabb és újabb nehéz emlékképeket cipelve. A
bejárathoz érve egy erőddel találom szemben magam, a kapun belépve magas
falak, fentebb szögesdrót, körben magas folyosó az őrségnek, szemben
parancsnoki épület. Nem tudom mire számítsak, eddig olyan, mint egy vár,
aztán újabb tornyok, újabb kapu és belépek a tábor területére. Megtéve
az első lépcsőfokot, a falak tetején szögesdrót, alatta egy tucat
emléktábla, később a sarkon befordulva látszik csak, hogy e táblákból is
rengeteg van, sok nemzet lerótta itt kegyeletét.
Halottak füstjébe burkolózott az erőd
Az első foglyok 1938 augusztusában érkeztek, nemrég megjelent interjúnkban egy e tábort megjárt szombathelyi túlélő, Spiegler Elemér bácsi
arról számolt be, hogy igazán nem tudták mi lesz, csak azt, hogy
dolgozniuk kell, a szörnyűségekkel ideérve szembesültek. A tábor
vezetője Franz Ziereis SS-főhadnagy volt, hat éven át, végül már
ezredesként irányította e helyet, kegyetlen módszerei sok emberrel
végeztek. 1940-ben májusában pedig beindították az első krematóriumot,
ahol sokáig nem volt megállás.
Franz Ziereis SS-főhadnagy
A krematórium egy újabb lépcsőfok, megint csak nehezebb
lett a cipelt súly, legszívesebben elfordulnék, a kemencéből kilógó
hosszú "tepsin" mécsesek, egyes feljegyzések szerint az erőd sokszor nem
ködbe, hanem a krematórium füstjébe burkolózott és Mauthausenben nincs
olyan föld, ahol nem halottak hamvain járna az ember. A szomszédos
szobában kőasztal, nem is akarom megérteni milyen folyadékokat vezet el
rajta a középső vájat, inkább kimegyek az épületből. Gombóc van a
torkomban, ez számomra lehetetlennek tűnik, de mégis előttem van.
A szomszédos épületben múzeum működik, két szinten
mutatja be tárgyakon és fényképeken keresztül a tábor múltját. Egy régi
hegedű, egy kerékpár, kék-fehér csíkos rabsapka, bőrből és alumíniumból
farigcsált szemüveg. Az Eiffel-torony előtt pózoló SS katonák fotói
mellett szörnyű dolgokat is látok, agyonlövéshez felsorakozott
embereket, tömött vagonokat, s egyre nehezebbnek érzem a súlyt, amit
cipelek. A belém nevelt és életem során tapasztalt alapértékek ott nem
voltak meg s tudom, hogy a kegyetlenségről szólt ez az időszak, de újra
és újra felteszem magamban a kérdést, hogy: egy ember, hogy lehet
ilyenre képes egy másikkal?
Tovább megyek, az egyik vitrinben injekciós tű, amivel
mérget fecskendeztek a munkaképtelen rabok szívébe, újabb krematóriumi
eszközök, újabb fotók, listák, kemencék és fényképek, emléktáblák,
mécsesek sokasága. Nem pánikolok, s nagy levegőt véve tudatosítom
magamban, hogy ezt már olvastam, filmekben láttam, csak most előttem van
a hagyatéka.
A szovjet hadifoglyok nagy részét elgázosították vagy tarkón lőtték
A következő szobába lépve nevek ezreivel állunk szemben,
az installáció látványos, de ha jobban belegondolunk, hogy minek a
bemutatására hozták létre, még nehezebb lesz az ember válla.
A következő előtérből egy kis, becsövezett terem nyílik,
a szöveget olvasva tudatosul bennem, hogy ez egy gázkamra, ide
eresztették be a gyilkos gázt, a Zyklon B-t. Nem szeretném tovább ezt
látni, kifelé menet az épületből pedig arra gondolok, hogy akik itt
voltak, azoknak nem volt választásuk, csak a "másik út", amiről sok
fénykép tanúskodik, hogy hányan lettek öngyilkosok.
Tömegsírok és barakkok mellett sétálunk az udvaron, ez
utóbbiakban kis szekrények, emeletes faágyak voltak pár székkel és
egy-egy asztallal. Szörnyen túlzsúfolt termek voltak ezek, s mára már
elbontották egy részüket, 1943-ra már majdnem húsz altábort
létesítettek, 1944-ben 65 ezer fogolyt hoztak (zsidókat és
hadifoglyokat), ekkor az ellátás és a szállás a szörnyű szintről még
rosszabbra süllyedt, azon év végére már 73 ezer embert tartottak itt
fogva.
Kifakadó gyűlölet - teheti ezt egy ideológia?
Az utolsó épületben, amelybe belépünk ismét
fotókiállítást tár elénk, sok fogoly portréja, öngyilkosokról készült
felvételeket, akik lecsúszott nadrággal lógnak derékszíjuknál
felakasztva a különféle helyiségekben. Remeg a lábam, inkább elfordulok,
megtelt a zsák a hátamon, nem bírom tovább, kimegyek. Az ajtó felé
tartva német tisztek fotói mellett megállok, hosszasan nézem arcukat,
gyűlöletet érzek, s gondolkodom.
Gondolkodom, hogy miképp sajátíthat el az ember egy
ilyen ideológiát? Hogyan képes valaki a neveltetési alapokat így
felrúgni, hogy egy másik embert még tán állatszámba se vegyen? Vajon mi
pörgött le agyukban, mire gondoltak, mikor különös kegyetlenséggel
embereket kínoztak? Vajon mi? Számomra felfoghatatlan, sosem értem meg,
hogy miképp lehetett ezzel a rendszerrel azonosulni. S vajon bennük volt
már korábban is a gyilkolás és a kínzás élvezete? Ha nincs Hitler,
akkor valaha kitör belőlük ez kegyetlenség? Portréikat nézve nem is
gondolkodom tovább, nem fogom sosem megérteni.
1945. május ötödikén szabadították fel a tábort az amerikaiak, ekkor itt volt a szombathelyi Spiegler Elemér, akivel a közelmúltban interjút készítettünk,
és itt volt Simon Wiesenthal is, aki szabadulása után nem sokkal
megkezdte évtizedes nácivadászatát Eichmann, Mengele és sok-sok bujdosó
cinkosuk után.
A tábor melletti parkban értetlenül, tanácstalanul
bolyongok a nemzetek emlékművei közt, úgy érzem sok volt ez, úgy érzem
jobban kellett volna készülnöm, megviselt ez a túra. Talán túl
érzelmesre neveltek? Hülyeség! Ez nem csak egy ideológia sajnálatos
eredménye, humánus szemmel nézve megterhelő emlék marad, gombóc lesz a
torokban, és sok helyütt bepárásodott tekintet. A kijáratnál sajnos nem
lehet lerázni ennek a súlyát, teljesen sosem, de ezen utolsó sorokat
gépelve arra is rá kellett jönnöm, hogy kiírni sem sikerült magamból.
Forrás: nyugat.hu
2013. szeptember 4.
