Mária utcai jezsuita menekültmentés 1944-45

A 40 katonaszökevény nem nyilas és nem náci, hanem a magyar hadsereg különböző alakulataiból megszökött katona volt, akik vagy belátták, hogy minden további vérontás teljesen felesleges, illetve ellenszegültek a Németországba való kitelepülési parancsnak. A többségük már régebbi jezsuita kapcsolatokkal rendelkezett: jezsuita diákok, rendszeres lelkigyakorlatozók vagy jezsuita lelki gyermekek voltak. Mint katonaszökevények, a fennálló nyilas rendelkezések szerint „a helyszínen felkoncolandók” voltak, tehát az életükkel fizettek volna, ha elfogják őket, és hasonló sors várt volna a jezsuita segítőkre is.

  

A pesti jezsuita templomban és rendházban, a II. világháború végén végzett embermentő munkáról sajnos nem maradtak fent írásos dokumentumok. Mivel a dolog kényes volta miatt a Historia Domusban nem írhattak semmit elég kevés írásos adat áll a rendelkezésünkre a vészkorszak üldözöttjeinek a segítéséről, leginkább a régi rendtársak szóbeli visszaemlékezése nyújthat némi támpontot. Pálos Antal atya mesélt nagyon sokat ezekről az időkről.  Ezeken kívül az embermentés-zsidómentés nehéz időszakáról, sajnos nagyon kevés visszaemlékezés született, a legtöbb Thassy Jenő, akkori honvédtiszt, későbbi Amerikában élő újságíró tollából jelent meg, aki érdekes részleteket közölt a Jézus Szíve-templom és a Kongregációs Otthon életéről a nehéz napokban. Thassyt nagyon jó személyes kapcsolat fűzte a jezsuitákhoz, mivel a pécsi Piusz gimnáziumban tanult, a német megszállás idején „illegalitásba” vonult, a nyilas hatalomátvétel után pedig aktívan részt vett az ellenállásban. Az embermentő-zsidómentő akcióiban mindig számíthatott a jezsuiták segítségére.

 

EGY MENEKÍTETT: EGY NOBEL-DÍJAS FIATALKORA

 

Kétségtelenül a legismertebb történet, a később Nobel-díjas Harsányi János esete. Harsányi János 1920. május 29-én, született Budapesten, szülei zsidó származású, de katolikus vallásra tért, jómódú gyógyszerészek voltak, akik a fiúkat a katolikus hitben nevelték. Ennek ellenére a fasori Evangélikus Gimnáziumba íratták be, ahol, olyan későbbi neves tudósok is tanultak, mint Neumann János vagy a szintén Nobel-díjas Wigner Jenő. A klasszikusok és a matematika érdekelték, 1937-ben megnyerte az országos matematikai versenyt. Az egyetemen azonban szülei kívánságára gyógyszerészetet tanult, de bejárt Fejér Lipót matematikai előadásaira is. 1944-ben P. Raile segítségével mentesítette magát egy ideig, de aztán munkaszolgálatra hívták be. „A német megszállás utolsó két hónapjában a jezsuita atyák mentették meg az életemet azáltal, hogy menedéket adtak nekem a pesti rendházukban” – írta önéletrajzában. Egy másik nyilatkozatában, pedig így vall élete legnehezebb napjairól: „1944 májusában behívtak munkaszolgálatra, Pest környéki gyárakban kellett árút vinnünk. Október 15-én Szálasiék átvették a hatalmat, de minket egy ideig, a vatikáni védlevél megóvott. Nemsokára azonban kivittek a pályaudvarra deportálásra. Láttam, hogy itt a döntés pillanata. Nagyon sajnáltam otthagyni a hátizsákomat és szép pulóverem. A végén mégis otthagytam. Elég jó télikabát volt rajtam, az Északi teherpályaudvaron sok civil is sétált. Így levettem a sárga karszalagom és elvegyültem az emberek közt és szépen kisétáltam a pályaudvarról. A Mária utcai jezsuita rendház főnöke adott menedéket. Többször volt nyilas razzia, de házkutatás során nem találtak meg a nyilasok, pedig nem lett volna nehéz megtalálni engemet. Azt hiszem megvesztegették őket. 1945. január 17-én érkeztek meg az oroszok, akkor lettem újra szabad.”

 

 

EGY MENEKÍTŐ JEZSUITA ÉLETE

 

A jezsuiták viselkedésére és hozzáállására a legjellemzőbb példa, a nemzetközileg is elismert Raile Jakab jezsuita atya tevékenysége. Raile atya élete a rendkívüli jezsuita életpályák egyike volt, a bácskai Vaskúton, német családban született, sohasem tagadta meg német származását, szívesen beszélt németül és a családtagjaival is németül levelezett. Az egyik unokaöccse, Hans Raile, a belvárosi Molnár utcában, a Német Diákotthonban lakott egyetemi tanulmányai idején és kiváló verseket is írt, amelyek a Sonntagsblattban, 1930-1933 között rendszeresen megjelentek. Unokaöccsét a szüleivel együtt, 1947-ben kitelepítették Németországba, ugyanúgy, mint P. Raile egyik nővérét Marianne Seibertet, akinek a férjét először a tiszalöki munkatáborba – az első magyar Gulágra – hurcolták, majd Németországba kitelepítették, a felesége és a fia, a szüleivel hasonló sorsra került, de őket a szovjet megszállási övezetbe, a keleti zónába telepítették, majd onnan menekültek át nyugatra, hogy a családjukat egyesíthessék. Később P. Raile, aki elöljárói utasítására szintén elhagyta az országot és visszament az Egyesült Államokba, felemelte szavát az igazságtalan kitelepítések ellen és felvette a kapcsolatot a washingtoni katolikus szervezetekkel az elűzött németek megsegítése céljából. P. Raile egész életében kiállt az üldözött, a jogtalanul meghurcolt emberek mellett, mindenkinek segített vallási és nemzetiségi megkülönböztetés nélkül. 1912-ben lépett a Jézus Társaságába, a rendi tanulmányait Kalocsán, Nagyszombatban, Pécsett és Innsbruckban végezte. 1925-1927-ben, Bécsben, 1927-1933-ban, Amerikában, 1933-tól 1935-ig Szegeden működött. Majd a jezsuita központba került, 1935-től 1942-ig a magyar rendtartomány gazdasági vezetője és egy ideig a provincia szóciusa volt. A II. világháború alatt a budapesti pápai nunciatúra segítő bizottságának az elnöke lett, és ebben a hivatalában saját élete kockáztatásával sok száz zsidót mentett meg a haláltól. Ennek elismeréseként – egyetlen magyar jezsuitaként – 1992. február 24-én a jeruzsálemi Yad VashemIntézet posztumusz „Világ Igazai” kitüntetéssel tisztelte meg. P. Raile a „farkasbőrbe bújt bárány” szerepét alakította ebben a kegyetlen színjátékban. A nyilasok megtisztelve érezték magukat, hogy együtt iszogatott és kártyázott velük, közben természetesen a híreket és a fontos információkat gyűjtötte. A magas szellemi fölényét kihasználva, teljesen az ujjai köré csavarta az egyszerű nyilasokat. A folyamatos információ szerzés érdekében, a helyi nyilas körzetvezetővel, a törzshelyén - a mai Baross sörözőben - rendszeresen találkozott, aki nem gondolta volna, még a legrosszabb álmaiban sem, hogy a barátjának tartott jezsuita szerzetes, német származása ellenére antifasiszta és a szeretet nevében az üldözöttek oldalán áll. Ha kellett a „jópásztor” igáját is magára vette, mint például amikor az egyik zsidó üldözött, aki súlyos alkoholizmusban szenvedett, a szenvedélye miatt az üldözői karjaiba futott. Minden befolyását és meggyőző erejét latba vetve megmentette, anélkül, hogy a nyilasok rájöttek volna a valódi tényállásra. Sohasem tudták a nyilasok leitatni és olyan beszédre kényszeríteni, amely ellenkezett volna a meggyőződésével. Az embermentő-zsidómentő munkában a legfontosabb kapaszkodási pontja a tiszta lelkiismeretén kívül az éjjeli imádságok és elmélkedések voltak, a kortársak visszaemlékezései alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy P. Raile az önfeláldozó és életveszélyes munkáját Isten közbenjáró szeretetével és áldásával végezhette. A nyilasok nap-nap után razziáztak a rendházban, géppisztolyokkal maguk előtt hajtva az atyákat. P. Raile úgy vetett véget a további zaklatásoknak, hogy az ugyancsak náluk rejtőzködő katonák közül kettőt rendőregyenruhába öltöztetett, és a portásfülkét rendőrszobának álcázta; ettől fogva illetéktelenek nem léphették át a rendház ajtaját.

 

A jezsuiták embermentő tevékenységének egy másik sajátos része volt P. Izay Géza SJ (1916-2008) bekapcsolódása volt az ellenállásban, már Szegeden fiatal egyetemisták segítségével tevékenyen részt vett a németek és a nyilasok elleni küzdelemben. Az általa vezetett, mintegy 18 személyből álló csoport, elsősorban az üldözött fiatalok mentésére specializálta magát. Lakást, albérletet és hamis igazolványokat szereztek védenceiknek, csaknem 200 embernek. A vatikáni követség autójával és igazolásával, és az onnan kapott élelmiszerekkel látták el a bujkálókat. A csoport, később kapcsolatot talált a Magyar Fronttal és Gidófalvy őrnagy KISKA (Kisegítő Honvédelmi karhatalmi Zászlóalj) alakulatának fegyveres ellenállóival. A nyilas uralom alatt tízezer példányban röpiratot nyomtattak a polgári ellenállásra való felszólítással.

 

 

JEZSUITÁK ÜLDÖZÉSE A DIKTATÚRÁK ALATT

 

Egyébként fontos kiemelni, hogy a jezsuiták perspektivikusan nem sok jóra számíthattak a berendezkedő német hatalomtól, mivel a nemzeti szocialista eszme nagyon erős vetélytársakat látott a jezsuitákban. Németországban már mindent elkövettek a megsemmisítésükre. A náci propaganda a kezdetektől fogva harcolt a zsidók, a kommunisták és a szabadkőművesek mellett a jezsuitákkal, mint főellenségeket tartották számon őket. 1935-ben már letartóztatták az első jezsuitákat. Az újságok 1937-ben beszámoltak a jezsuiták útlevél hamisító központjáról, amelyet az állami hatóságok fedeztek fel. 1940-ben meghirdették a nácik a célkitűzésüket, amely szerint 1942-ig felszámolják az összes jezsuitát az országban. 1941-ben az összes jezsuita rendházat erőszakkal elvették, majd külön a Führer parancsára az összes besorozott jezsuitát mind „fegyverviselésre méltatlant”elbocsátották a hadseregből. 1943-ban egy előre megrendezett koncepciós perben devizavétség miatt elítélték a rendet.

 

A nácik látókörébe került 380 német jezsuita atya közül 266-ot elűztek a rendházaikból, 12-t koncentrációs táborban elemésztettek, ebből hármat Dachauban kivégeztek, hármat felakasztottak, 26-ot hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. 13-an a háborús cselekményekben életüket vesztették, 79-en nem tértek vissza a háborúból. Három jezsuita atya a nemzeti szocializmus elleni ellenállás szimbólumaként lett ismert az egész világon.

 

A pesti jezsuita templom és rendház „felszabadítása” 1945. január közepén történt, erről több regényes mítosz is terjedt a jezsuiták körében, bár leginkább azoktól lehetet ezeket hallani, akik személyesen nem élték át. Az egyik legmakacsabbul újból és újból felbukkanó történet szerint, a házfőnök két rendtársát görögkeleti papi öltözékbe bujtatta és azok, pravoszláv egyházi dalokat énekelve, kezükben égő gyertyával és füstölővel fogadták a bejövő orosz katonákat. Ebből csak talán annyi az igazság, hogy néhány rendtárs főként, a házfőnök P. Vid (Vidlicska) szarvasi szlovák családból, P. Jánosi (Janicsek), pedig zólyomi lengyel eredetű családból származott, akiknek nem okozott különösebb nyelvi akadályt az oroszokkal való tárgyalás és néhányan, akik a galiciai Stara Wiesben is tanultak tudtak oroszul, de a gyertyás fogadásról természetesen szó sem lehetett, mivel az oroszok délután érték el a jezsuita templomot és a rendházat. Ekkor az orosz katonák a Mária utca 25. alatti kapubejárat felső üvegét betörve behatoltak az épületbe, de hamarosan távoztak is. A szemtanú F. Szepesi József SJ a következőképpen számolt be visszaemlékező írásában: „Az oroszok a város azon helyét, ahol a rendházunk volt, január 15-én szállták meg, anélkül, hogy észrevettük volna erőszakkal behatoltak a templomba és a rendházba. Szerencsére menekültjeink között volt egy oroszországi zsidó is, az itteni zsinagóga főkántora, aki fogadta az oroszokat és perfekt orosz nyelven védelmünkre kelt. Bemutatta azt a néhány embert – a jezsuitákat –, akiknek az életet köszönhetik, mert megvédték őket a hitleri erőszakosságokkal szemben. Ez látszólag meghatotta az oroszokat, és a vezetőjük megígérte, hogy az esetet jelenti a felsőbb parancsnokságnál és békében eltávoztak. Egyben kioktattak bennünket, ha kisebb csoport orosz akarna bejönni a házba, bármennyire kiabáljanak vagy dörömböljenek is, be ne bocsássuk őket, mert ez legtöbbször privát próbálkozás, persze a tolmácsunk e tekintetben is jó szolgálatot tett.”  Ebből a visszaemlékezésből is kitűnik, hogy nyilasok nem rejtőzködhettek a jezsuiták oltalmában.

 

A vészterhes napok egyik érdekes adaléka, hogy Msgr. Gennaro Verolino, a pápai nunciatúra titkára a rendházban vészelte át az orosz csapatok bevonulását.  A budapesti diplomáciai testületen keresztül és hivatalos jegyzékekben tiltakozott a magyar kormánynál a zsidók deportálása ellen. Angelo Rotta nunciussal együtt igyekezett megakadályozni, hogy elvigyék őket az állítólagos"németországi munkára", amiről okkal sejtették, hogy valójában mást takar. Tevékenységében számos kiváló segítőtársra lelt köztük a budapesti svéd követségi titkárban, Per Angerben (1913-2002), aki szintén számos életet mentett meg 1944 tragikus hónapjaiban.  Mivel sűrűn együttműködött Jánosi József és Raile Jakab jezsuita atyákkal, amikor meglátogatta a Mária utcai menekülteket a közeledő front miatt már nem tudott visszatérni a vatikáni nunciatúrára, így az oroszok bevonulásáig a rendházban rekedt.

 

Sajnálatos módon időről-időre újból előjön a rágalom, miszerint a jezsuiták antiszemiták vagy olyan eszmék támogatói, amelyek az egyes emberi csoportok elnyomására vagy megsemmisítésére törekednek. A magyarországi jezsuiták a XX. század első felében, ugyanúgy nem rokonszenveztek a nácizmussal és ezek hazai képviselőivel, a nyilasokkal, mint a század második felében a kommunistákkal. Semmilyen engedményeket nem tettek, de ugyanakkor az is tény, hogy sem a nyilasok, sem a kommunisták nem is akartak együttműködni a jezsuitákkal.

 

A jezsuita küldetés „a másokért élő ember” ideálját követi. Ezért a jezsuiták, ebben a szellemben végzik a munkájukat, a sorsfordító, nehéz időszakokban mindig az üldözöttek, az elesettek és a védtelenek pártján állnak. A II. világháborút megelőző időszakban és a holokauszt idején, szerte Európában, a jezsuiták saját életük kockáztatásával mentették az üldözött zsidókat és nemegyszer kiálltak emberi jogaik mellett.

 

Letölthető dokumentumok:Nincs letölthető dokumentum