Történelmi lecke a felelőtlenségről

nyomtatás

Hetven esztendeje - 1943 nyarán - vált végképp nyilvánvalóvá, hogy a náci Németország és szövetségesei, így Magyarország is visszavonhatatlanul elvesztették a 2. világháborút. Érdemes felidézni, mi történt addig, különösen a magyar vezető körökben.

Miután a casablancai konferencián (1943 január 14-24.) Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és Winston Churchill angol kormányfő leszögezték, hogy a náci Németországgal nincs alku, és csak a feltétel nélküli kapitulációt fogadják el, megvalósíthatatlanná vált Hitler eleve meddő vágyálma, a nyugati különbéke. Az USA hadiipara magasabb fokozatba kapcsolt; így mind britek, mind a Szovjetunió bőséges anyagi ellátást kapott a kölcsön-bérleti szerződés keretében.
Miután a brit-amerikai csapatok Észak-Afrikából lényegében kiűzték a német-olasz haderőt, illetve a tuniszi katlanban több, mint 200 ezer katonát foglyul ejtettek, csaknem pontosan 70 éve, 1943 július 10-én partra szálltak Szicíliában. 1943 július 15-én el is foglalták Palermot. Az olasz fasiszta rendszer összeomlott, a király parancsára 1943 július 24-én lemondatták Mussolinit, akit másnap letartóztattak. (Szeptemberben ugyan egy német kommandó kiszabadította őt, ám ez már semmit sem változtatott az olasz fasizmus bukásán.)

A keleti fronton eközben Hitler egy utolsó nagy támadással próbálkozott. '43 július közepén a kurszki kiszögelésnél bevetette az új nehézpáncélosokat, a szovjet hadsereg azonban ekkor már technikában és élőerőben is fölényben volt, így a támadás összeomlott. Augusztus első napjaiban a szovjet ellentámadás csaknem a Dnyeper vonaláig szorította vissza a németeket. A náci hadsereg ezután már képtelen volt nagyobb támadó hadműveletre, arra szorítkozott, hogy védekező harcokkal lassítsa a szovjet előrenyomulást. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a brit-amerikai légierő a német nagyvárosokat - Hamburgot, Kölnt, a Ruhr-vidéki iparvárosokat -, gyárakat az úgynevezett ezer bombázós támadásokkal jóformán a földdel tette egyenlővé, akkor 1943 nyarára nyilvánvalóvá vált, hogy a náciknak és szövetségeseiknek meg vannak számlálva napjai.

De hogyan is kezdődött mindez? A keleti villámháború, az USA hadipotenciáljának semmibe vétele? Az ezer éves birodalom víziója, amelyhez az elvakult magyar elit gátlástalanul csatlakozott. A 2. világháború fordulópontjának 70. évfordulóján érdemes visszapillantani a kezdetekre - különösen érdemes áttekinteni azt az elvakult felelőtlenséget, amellyel vezetői Magyarországot belevitték ebbe a háborúba


Revízió mindenáron

Magyarországon - folytatva Gömbös Gyula Hitler- és Mussolini-barát politikáját - a Darányi Kálmán (1936. október-1938. május) és az Imrédy Béla (1938. május-1939. február) vezette kormányok programjának középpontjában a magyar revíziós célok elérése állt. A müncheni egyezmény (1938. szeptember 29.) után - Csehszlovákia felosztásával - a Felvidék túlnyomó részben magyarlakta területei visszakerültek Magyarországhoz (első bécsi döntés, 1938. november 2.), ami a magyar külpolitika német elkötelezettségét erősítette. A Teleki-kormány (1939. február-1941. április 3.) próbált ugyan kitörni az egyoldalú német orientációból, ám csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz (1939 február). Ezzel nagyjából párhuzamosan, a három zsidótörvénnyel (1938. május 29., 1939. május 5. és 1941. augusztus 8.) végképp felrúgták az állampolgári jogegyenlőség normáit és aktív szakaszába lépett Magyarország fasizálódása.

Bár néhány józanabb főtiszt - például a későbbi vezérkari főnök, Szombathelyi Ferenc vezérezredes - tisztában volt a magyar honvédség gyengeségével, modern hadviselésre jóformán teljesen alkalmatlan felszerelésével, a tisztikar nácibarát része, élükön Werth Henrik vezérezredes, vezérkari főnökkel, ezzel nem törődött. A politikai vezetés Gömbös miniszterelnökségétől kezdve egyértelműen nácibarát volt. Darányi Károly, Imrédy Béla és a katolicizmusa ellenére faji alapon meggyőződéses antiszemita gróf Teleki Pál miniszterelnökök csak Hitler híveként tudták elképzelni "ország-gyarapítást". Teleki Pál - aki kor-és kartársainál szélesebb látókörű volt - ugyan sejtette, hogy a bécsi döntésekből származó könnyű nyereségeknek szörnyű ára lesz, mégsem tudott ellenállni a revízió csábításának.

1941 áprilisában Hitler be is nyújtotta a számlát. Követelte, hogy az alig fél évvel korábban (1940. december 12.) Jugoszláviával örök barátsági szerződést kötő Magyarország Németországgal együtt támadja meg Jugoszláviát. Teleki ezt a - brit és szövetséges hadüzenetet jelentő - lépést nem vállalta, inkább az öngyilkosságba menekült. Horthy kormányzóhoz írt drámai búcsúlevelét minden iskolában tanítani kellene: "Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk - gyávaságból - a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk - mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok."


Hadiállapot

Horthy kormányzót mindez a legkevésbé sem befolyásolta abban, hogy Teleki még ki sem hűlt teteme fölött, nyomban kinevezze miniszterelnökké a nácibarát Bárdossy Lászlót. Innen már nem volt megállás. Bárdossy Horthy teljes támogatásával használta ki ürügyként az 1941 június 26-i kassai bombázást. Hogy pontosan kik bombáztak, az máig sem biztos. Valószínű, hogy június 22-i német orvtámadástól megzavarodott szovjet légierő Kassát összetévesztette a német hírközponttal, a közeli, szlovákiai Eperjessel és tévedésből támadott. A történelmi léptékkel mérve jelentéktelen incidens nevetséges ürügy volt arra, hogy a nemzet sorsát eldöntő háborúba beléptessék az országot. Ez azonban nem zavarta a könnyű és gyors győzelemben reménykedő magyar kormányzó elitet. Június 27-én a magyar kormány kinyilvánította, hogy az ország hadiállapotba került a Szovjetunióval. Bárdossy miniszterelnökségére esik a kamenyec-podolszkiji mészárlás, amely a magyarországi holokauszt első állomása. 1941. nyarán a magyar hatóságok Ukrajnába deportáltak mintegy húszezer zsidót, ahol augusztus 27-28-án SS-alakulatok legéppuskázták őket.

Németország 1941. június 22-én indította el a háborút a Szovjetunió ellen, a támadásba a németek mellett olaszok, finnek, szlovákok és románok is bekapcsolódtak. A magyar katonai vezetés, rivalizálva a román és szlovák vezetéssel, nem akart kimaradni. Fontos hangsúlyozni, hogy Hitlernek egyáltalán nem volt fontos a magyar katonai részvétel. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy a primitív felszerelésű, korszerű légierővel és páncélosokkal nem rendelkező honvédség harcértéke csaknem nulla. A németek csupán a Kápárok vonalán a határőrizet megerősítést kérték. Mint, ahogyan azt Ungváry Krisztián A magyar honvédség a második világháborúban című művében leszögezte: "Politikai részről a német fél mindennemű nyomásgyakorlástól elzárkózott, leszögezte, hogy semmilyen magyar segítséget nem akar igénybe venni". Bár Werth Henrik vezérkari főnök mindent elkövetett, hogy kierőszakoljon egy német felkérést, semmire sem ment. Addig azért eljutott, hogy Keitel vezértábornagy, a német hadsereg főparancsnoka annyit mondott: ők semmit sem kérnek, de amit a magyarok önként adnak, azt elfogadják.

Sebtében felállították az úgynevezett Kárpát-harccsoportot (93 ezer katonával, aminek a fele segéderő, vagy munkaszolgálatos volt). A németbarát tisztikar többsége csak hadisétának vélte az akciót. Kivételek azért voltak; Szombathelyi Ferenc a Tatár- hágónál, a kivonuló alakulatokat szemlélve tiszttársai előtt kétségbeesve azt mondta: "Mi lesz ebből, Uramisten! Kellett nekünk ebbe a marhaságba belemenni. A vesztünkbe rohanunk."
Így is történt. Rosszul felszerelt, félig kiképzett bakákból álló hadcsoport menetelt Ukrajnába, remélve, hogy a német villámháborúban könnyű dolguk lesz. Nem lett! Már az első harcokban súlyos veszteségeket szenvedtek. A szerencsétlen katonák ezrével estek el: éhezés, betegség, végkimerülés végzett velük. Ugyanakkor az úgynevezett tábori csendőrség, de gyakran a sorkatonaság is elképesztő bűncselekményeket követett el. Nem csak az ukrajnai zsidók közül, hanem a helybeli paraszt lakosságból is csaknem 800 000 védtelen embert öltek meg. Falvak tucatjait gyújtottak fel, a partizánok segítésének ürügyével százával akasztottak fel többnyire teljesen ártatlan civileket. Voltak - sajnos kevesen - tiszteséges,emberséges magyar tisztek is. Domaniczky Ödön altábornagy 1941-ben, majd 1942-ben, mint a 2. Magyar Hadsereg hadtestparancsoka nem volt hajlandó kegyetlen tettekre és amikor az aránytalanul erős szovjet erők megtámadására utasították, azonnal felmentését kérte. (Bár ezzel katonai karrierje véget ért, de büntettet nem volt hajlandó elkövetni.)

A kegyetlenkedésben, a civilek elleni atrocitásokban többnyire élen járó Gyorshadtest harcértékét jól jellemzi, hogy Dálnoki Miklós Béla (az 1944-es kiugrási kísérletben feladatát tiszteségessen teljesítő hadseregparancsnok, később rövid ideig a Magyar Köztársaság miniszterelnöke) 1941 augusztus 3-án kijelentette: "a kerékpárosok szíve, tüdeje tönkre van. 32 napja pihenő nélkül tart az előrenyomulás (...) az utánpótlást be kell várni, mert az 200 kilométerre hátul van,"


A Donnál


Késő őszre a tönkrement, nulla harcértékű Kárpát-csoport többségét visszavonták, hogy aztán egy évvel később mintegy 200 ezer katonát vezényeljenek ki - akkor már német sürgetésre - a Donhoz meghalni. Normális ember döbbenten hallgatja nem is csak a jobbikosoktól, hanem átlag Fidesz-szavazóktól, hogy a keresztény világ védelmében nekünk a Donnál kellett megállítani az istentelen bolsevik áradatot. No igen, örök szégyenünkre olyan táblákat állítottak fel, hogy "Oroszok! Itt járt a magyar hadsereg. Keresztet, földet, szabadságot visszaadott néktek." Gondolhatjuk, hogy a százával kivégzett civilek hozzátartozói, a tucatszámra felégetett falvak lakói milyen hálásak voltak a magyar katonák nagylelkűségéért. 1941 nyara és 1942 tavasza között a Szovjetunió és Lengyelország területén felállított hadifogolytáborokban, az embertelen bánásmódtól, éhezéstől, másfél millió orosz ember - katonák, civilek vegyesen - pusztult el. E rémtettekben a magyar "keresztény" megszálló csapatok egyértelműen bűnrészesek. Bárdossy eközben 1941. december 12-én hadat üzent az Egyesül Államoknak - amit nehéz az úgymond a keresztény világ védelmeként felfogni.

A magyar uralkodó osztály fantasztikus, a német vezetés terveiben sem szereplő terület-gyarapítási lázálmoktól hajtva, minden kényszer nélkül támadta meg a Szovjetuniót, lépett hadba a Brit Birodalommal és az Egyesült Államokkal. A következmények a magyar jobboldal szüntelen szerecsenmosdatása ellenére közismertek.


"Aki Hitlernek segít, a mi ellenségünk"


Egy részlet Winston Churchill 1941 június 22-én, a Szovjetunió elleni náci támadás napjának estéjén a BBC-ben elmondott híres rádióbeszédéből:
"Nincs a kommunizmusnak következetesebb ellenfele, mint amilyen én voltam huszonöt éve át. Egyetlen szót sem vonok vissza, abból amit mondtam. De azok előtt az események előtt, amelyek most bontakoznak ki, minden más elhalványul. Látom az orosz katonákat, akik hazájukat és házaik küszöbét védelmezik. Látom hogyan támad mindenre a náci hadigépezet... És látom a háttérben, a vihar mélyén a gonosztevők maroknyi csoportját, akik kitervelik és rázúdítják az oroszokra és az egész emberiségre a borzalomnak ezt az özönét... Eltökélt szándékunk, hogy megsemmisítjük Hitlert és szétzúzzuk mindazt, ami emlékeztet a náci rendszerre (...) harcolni fogunk, amíg Isten segítségével meg nem szabadítjuk a földet a nácik árnyékától és felszabadítjuk a nemzeteket a nácik igája alól.
Mindenki, aki a nácizmus ellen harcol, a mi szövetségesünk! Mindenki, aki Hitlernek segít, a mi ellenségünk! Megadjuk Oroszországnak mindazt a segítséget, ami erőnkből telik. Felszólítjuk barátainkat az egész világon, hogy cselekedjenek ugyanígy s hogy a végső győzelemig cselekedjenek mint mi, kitartóan és mindvégig."
Nem ártott volna , ha magyar vezető elit meghallja ezeket a sorsdöntő szavakat


Szász István / Népszava

  

2013. augusztus 2.

Letölthető dokumentumok:Nincs letölthető dokumentum
2024. március 28. Csötörtök