Európa jobbra tolódik? Növekszik a demokráciadeficit és a gyűlölet? |  |
"Ne áltassuk magunkat azzal, hogy bármikor is eljön egy olyan korszak, amikor soha, sehol nem fenyegeti veszély a demokratikus jogállamot. Mindig lesznek olyan politikai csoportosulások, amelyek saját ízlésük szerint próbálják értelmezni a demokráciát, különösen, ha hatalmi, gazdasági törekvéseiket, a társadalomról alkotott ideológiájuk megvalósítását a demokratikus intézményrendszer akadályozza, vagy fékezi..."
Aki kérdez: Demokrata.info, s aki válaszol: dr. Gurmai Zita európai parlamenti képviselő, az Európai Unió Alkotmányügyi Bizottságának alelnöke, az ESZP Nőtagozatának elnöke.
A Demokrata.info hasábjain megjelent korábbi írásokból kiderült, hogy növekszik a gyűlölet, amely pártsemleges, hiszen egyaránt lehet a szélsőjobb és szélsőbaloldal tünete. A gyűlölet növekedése többnyire együtt jár a demokrácia csökkenésével. Ezt tapasztalhattuk az elmúlt hetek internetes vitáiban is. A Demokrata.info dr. Gurmai Zitától, a kérdésre európai kitekintésben kérte a válaszokat.
DI: Bocsánat, hogy ha kérdem... Kezdjük az alapkérdésnél, mit jelent Európában az a fogalom, hogy demokrácia? Mit gondol erről az Európa Tanács és a Parlament? Európa minden országában működik a demokrácia?
GZ: Az európai demokrácia alapelveit a lisszaboni szerződés világosan meghatározza. Ezek: az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok messzemenő tiszteletben tartása.
Az alapelvek elfogadása és az egész állami, társadalmi, gazdasági intézményrendszer ezek szellemében történő működtetése minden tagállam önként vállalt kötelezettsége, az unióhoz csatlakozás alapfeltétele. Nem véletlen, hogy egy-egy tagjelölt állam esetében – különösen a volt szocialista országokban – hosszú évekig is elhúzódó felkészülési folyamat eredményeként teremtették meg a jogszabályi és intézményi feltételeket. Az más kérdés, hogy a demokratikus viszonyok fenntartása és fejlesztése egyaránt folyamatos munkát jelent, hogy az elvek a változó politikai, gazdasági és társadalmi körülmények között se csorbuljanak.
Ha a nyugati civilizáció szempontjából nézzük, a demokrácia tartalmilag három dolgot jelent – teljesen mindegy, hogy ki mondja. Az első, hogy a politikai vezetőket titkos, közvetlen, egyenlő és általános választáson találják meg a polgárok. A második, hogy a hatalmi ágak legyenek szétválasztva, azaz a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmi ágak ne szólhassanak bele egymás ügyeibe. Ugyanakkor számos európai rendszerben a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szinte összefolyik, mert a kormány a parlamenti többségtől függ. Ennek kompenzálása miatt fontos a véleménynyilvánítás és a szólás szabadsága, a szabad média, az ellenzéki pártok jogainak biztosítása, és így tovább.
A modern, nyugati, demokratikus jogállamok harmadik, talán legnehezebben megfogható kötelező eleme, hogy az alapvető emberi jogokat ne csak szimbolikusan, alkotmányosan és törvényileg garantálják, hanem a jogok kikényszerítésére is megfelelő intézményrendszer álljon rendelkezésre. Van, ahol a politikai kultúra olyan, hogy az alapvető jogok külön intézmények létrehozása nélkül is érvényesülhetnek. Gondoljunk például Nagy Britanniára, amelynek se írott alkotmánya, se alkotmánybírósága nincs. Azonban van, ahol a politikai kultúra megköveteli, illetve megkövetelné, hogy legyen erre hivatott intézményrendszer, mert a szereplők maguktól nem tartják tiszteletben ezeket a jogokat.
Sajnos Magyarország is ebbe az utóbbi csoportba tartozik. Látható, hogy itt nagyon sok szempontot kell figyelembe venni, és bizony elő-előfordul, hogy itt-ott hiányosságok figyelhetők meg. Klasszikus totális állam jelenleg nincs az Európai Unióban, és az alapszerződések szerint, ez elfogadhatatlan is lenne. Ugyanakkor néhány tagállamban megfigyelhetők autoriter, a jogállami garanciákat gyengítő, hatalomkoncentrációs tendenciák. Ezek a tendenciák olyan intézkedéseket, döntéseket, új jogintézményeket takarnak, amelyek egyesével nem feltétlenül, de összességükben már elfogadhatatlanok az európai demokraták számára. Sajnos ismét csak Magyarországot kell példaként megemlítenem.
DI: Van egy olyan vélemény, hogy Európa távolodik a demokráciától, sőt, az is hallható, hogy fasizálódik. S ezt nemcsak Magyarországról állítják. Korábban Ausztriát, Olaszországot és Franciaországot is felhozták példaként. Van olyan vélemény, amely szerint Jörg Haiderrel kezdődött a sor, amely Berlusconival, Le Pen-el folytatódott, ma pedig Orbán Viktort emlegetik ebben az összefüggésben.
GZ: Tény, hogy a szélsőjobboldali ideológiák Európa-szerte megerősödtek az utóbbi másfél-két évtizedben, és ebből a szempontból a világgazdasági válság sem sokat segített. Ugyanakkor azt hiszem, hogy a fasizálódás nem a megfelelő szó erre a folyamatra. Nem a párhuzamok hiánya miatt, hanem azért, mert így egy nagyon bonyolult és sokszínű folyamatot préselünk bele egyetlen dobozba, és ezzel megkötjük a gondolkodásunkat.
Én szívesebben használom a tekintélyelvű vagy autoriter jelzőket a jelenségre. S hogy miért van ez? Az európai emberek az elmúlt húsz-harminc évben elvesztették biztonságérzetüket: először felbomlott a munkásság, a klasszikus nagyipar, majd megerősödött a szolgáltatási szektor, amely új kompetenciákat követel az emberektől. És ha ez még nem lenne elég, sok polgár összeköti mindezt a bevándorlással, és máris kész az életveszélyes elegy! Az európai és az amerikai jobboldal neoliberális fordulata a nyolcvanas években ezekre a félelmekre játszott rá, s ahelyett, hogy az emberek biztonságát növelte volna, bűnbakokat jelölt ki – legyen az az állam, a társadalmi szolidaritás, vagy akár maguk a szegény, a versenyben nehezen érvényesülő emberek.
Ha pedig egy közösség nem képes a félelmeket, a bizonytalanságokat megfelelő módon kezelni – márpedig a jobboldal nem volt erre képes – akkor jönnek az autoriter, erőskezű politikai erők, amelyek egyszerű megoldásokat ígérnek bonyolult problémákra. Ebben az értelemben valóban ide sorolható Orbán Viktor is, aki tökélyre fejlesztette a dolgot, hiszen 2 in 1 politikát folytat: egyszerre építi le a jóléti államot, mint a neoliberálisok tették, és egyszerre hadonászik az ostorral – mint ahogy korunk európai szélsőjobbja teszi.
Ne áltassuk magunkat azzal, hogy bármikor is eljön egy olyan korszak, amikor soha, sehol nem fenyegeti veszély a demokratikus jogállamot. Mindig lesznek olyan politikai csoportosulások, amelyek saját ízlésük szerint próbálják értelmezni a demokráciát, különösen, ha hatalmi, gazdasági törekvéseiket, a társadalomról alkotott ideológiájuk megvalósítását a demokratikus intézményrendszer akadályozza, vagy fékezi. Addig azonban, amíg az európai polgárok többsége demokratikus elkötelezettségű embereket választ a nemzeti és európai döntéshozó szervekbe, és ezek a képviselők képesek megtalálni a demokráciaellenes erők megfékezésének eszközeit, szerintem nem kell aggódnunk. Ám a helyes választáshoz az szükséges, hogy az emberek a mindennapi életükben is értsék, érezzék, mit veszítenének a demokrácia csorbulásával. Vagyis nekünk, politikusoknak nem elegendő a jogegyenlőségről, az emberi méltóságról általában beszélni, azt le kell fordítani élethelyzetekre, sorsokra, jövőképre.
DI: Akkor ezek után mi az európai trend: globalizáció, vagy nacionalizmus?
GZ: Egy folyamatosan globalizálódó világban – azt kell mondjam – ez a kérdésfelvetés idejétmúlt. Sokkal inkább arról van szó, hogyan lehet a nemzeti identitást megőrizni, az egyes államok polgárainak életét jobbá tenni – együttes erővel, a globalizáció közepette. Ebben Európa vezető, gazdagabb államainak nagyobb a felelősségük, de hát éppen a globalizáció erősítette meg a lehetőségeiket is.
DI: Ön, korábban egy EU vitában azt mondta, idézem: „el kell ismernünk, hogy a rasszizmus és az idegengyűlölet nem a semmiből jön. Európában egyre nőnek a szélsőséges pártok, egyre több a gyűlöletkeltő beszéd, növekszik a gazdasági válság, és ennek következtében a társadalmi nyomor." Bocsánat, hogy ha kérdem, honnan jön, mi az oka ennek az óriási idegengyűlöletnek, a rasszizmusnak Ön szerint?
GZ: A politikai színtéren békeidőben is jelen vannak szélsőséges nézeteket valló csoportosulások, hangjuk azonban akkor erősödik fel, ha felüti a fejét bármilyen természetű válság. Most pedig évek óta ennek elszenvedői vagyunk. Bocsánat a kifejezésért, de ez különösen azért visszataszító, mert amíg a gazdaság igényelte az olcsó, túlképzettnek nem tekinthető bevándorló munkaerőt, a jobb lehetőségek Európába csábítottak sok millió embert. Ők – persze jelentős állami segítséggel – megpróbáltak a befogadó országba integrálódni, miközben többségük megőrizte nemzeti azonosságát.
Most pedig őket kiáltják ki a fejlődés kerékkötőiként. Külön kell említeni Európa legnagyobb kisebbségét, a roma etnikumhoz tartozókat, akik évszázadok óta velünk élnek, s a velük szembeni mélységes előítéleteket ez idáig nem sikerült felszámolni. Úgy látom, az európai roma stratégia megvalósítása igen lassan halad. Nagyon olcsó, de – valljuk be – hatásos politika minden bajunkat bűnbakokra hárítani, felmentést adva magunknak tehetetlenségünkre. Nap, mint nap annak is tanúi vagyunk, hogy mivel Európában nem számít szalonképesnek a nyílt rasszizmus, egyes államok azt álcázó, de az intézményes diszkriminációt megvalósító intézkedéseket tesznek a romákkal szemben.
Magyarországon például egy legutóbbi törvényjavaslat kifejezetten lehetővé teszi a roma tanulók elkülönített oktatását.
A mai világban hatalmas a verseny. Folyamatosan tanulni kell, állandóan új kompetenciákat kell szerezni, napról-napra alkalmazkodni. Rengetegen vannak, akik nem tanulták meg, miként is kell ezt csinálni – nem azért, mert buták és lusták, hanem mert húsz-harminc éve az ember még úgy készült, hogy egy szakmával végigcsinálja az életét. Ma meg életen át tartó tanulásról, folyamatosan pallérozandó versenyképességről beszélünk!
Az állam feladata lenne, hogy az oktatáson keresztül segítse az embereket, hogy alkalmazkodni tudjanak az új helyzethez. Az állam azonban – főleg a jobboldali kormányzásai alatt – általában kivonul a versenyképesség szempontjából kulcsfontosságú szektorokból. Gondolok itt elsősorban az egészségügyre és az oktatásra. S amikor az emberek egyedül maradnak félelmeikkel, bizonytalanságaikkal, akkor azt valamin, valakin le kell vezetni. Ahogy előbb említettem megindul a bűnbakképzés, és például azt mondják, hogy a bevándorlók, a cigányság stb. veszik el a munkahelyeket, vagy éppen ők lopnak, csalnak, ők isszák el az adófizetők pénzét... Pedig a helyzet sokkal bonyolultabb – a politika pedig kiszolgálja a félelmeket, ahelyett, hogy megoldásokat nyújtana.
DI: Ön azt is mondta az EU-vitában, hogy „minden alkalommal, amikor a 27 tagállam bármely politikusa, képviselője megszólal az ügyben, akkor mindenki rámutat arra, hogy a témában az etnikumok, a kisebbség, a vallás vagy a szexuális irányultság szerepel bűnbakként, aminek az az eredménye, hogy az EU egésze megszenvedi azt." Magyarázható ez a gazdasági válsággal, avagy Európa jobbra, esetenként szélsőjobbra tolódásával, netán fasizálódással? Mint ezt láttuk Ausztriában Haider fellépésével, vagy Franciaországban Le Pen , de akár Berlusconi Olaszországa esetében, de Magyarországon is ez a tendencia látszik. Fogalmazhatunk úgy, hogy ez egy járvány, amelyik egész Európát megfertőzte, és most éppen Magyarország az, amelyik a vírust terjeszti?
GZ: Nem gondolom, hogy ez spontán fertőzési folyamat. Van ebben tudatosság, amelynek az a végső célja, hogy gyengítse az összetartást Európa demokratikus erői között. Az pedig nyilvánvaló, hogy ha sikerülne tartósítani a kirekesztés, a megosztottság politikáját, ez Európa versenyképességének és demokrácia iránti elkötelezettségének megkérdőjelezését vonná maga után. Erősebben fogalmazva: igen, kimondhatjuk, hogy Magyarország sajnos járványgóc, és tartunk tőle, hogy ha nem fogjuk meg időben a betegséget, akkor körbefertőzheti a régiót. A román és a bolgár helyzet ebből a szempontból elég aggasztó. Sajnos nálunk a legális állami politika szintjére emelkedett a hatalmi ágak összemosása, az ellenzéki pártok és a sajtó korlátozása. Sokszor a bújtatott rasszizmus, vagy éppen a szexuális kisebbségek nyílt kirekesztése is megfigyelhető. Csak utalnék a családtámogatási rendszer bújtatott rasszista jellegére, vagy éppen a fideszes alkotmány kirekesztő családfogalmára.
DI: Ön sokat foglalkozik a nők helyzetével, a kisebbségekkel. Ily módon szembekerül a xenofóbiával, a rasszizmussal, az antiszemitizmussal és a családon belüli erőszakkal is, illetve az ezzel kapcsolatos erőszakos cselekményekkel, azzal, amit összefoglalva úgy nevezhetünk, hogy gyűlöletbeszéd, illetve ennek komolyabb formája a gyűlölet-bűncselekmény?
GZ: Baloldali politikusként, egyformán fontosnak tartom minden hátrányos helyzetű társadalmi csoport védelmét. Az egyes csoportok jogvédelmi szintje között nem lehet különbséget tenni, mert akkor magunk is hozzájárulnánk a társadalmi egyenlőtlenségek növeléséhez. Az, hogy én elsősorban a nők egyenlő jogaiért állok ki a legtöbbször, csak azt jelenti, hogy ebben vagyok a legjáratosabb. Elviselhetetlennek tartom, hogy a nőknek nincs arányos képviseletük a közéletben, a gazdaságban, a foglalkoztatásban.
Elfogadhatatlannak tartom, hogy egy nőnek mindig választania kell, hogy család vagy hivatás, és mélységesen megalázónak a nők kiszolgáltatottságát a családon belül, vagy a párkapcsolatokban. Ezért is szorgalmazom, hogy minden állam csatlakozzon az isztambuli egyezményhez. Sajnos épp a saját országomban voltak eddig hiábavalóak kezdeményezéseim. Egyébként meg fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a legtöbb hátrányos helyzetű ember nem csak egyfajta tulajdonsága, jellemzője esetén válhat diszkrimináció áldozatává. Többszörös hátrányos megkülönböztetés éri például a fogyatékossággal élő, vagy a kisebbségekhez tartozó nőket.
Gyűlöletbeszéd minden olyan nyílt vagy rejtett beszédmód, amely egy bizonyos csoportot igazságtalanul és sommás módon megbélyegez, illetve gyűlöletre, esetleg tettlegességre uszít az adott csoporttal szemben. Gyűlölet-bűncselekmény minden olyan személy és vagyon elleni bűncselekmény, amelyet egy csoport elleni gyűlölet, kirekesztés célja motivál. Bíróság előtt ezen bűncselekmények – különösen a gyűlöletbeszéd – szankcionálása nehezen kényszeríthető ki, mert mint alapjog, ott áll szemben a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága. Fel kellene oldani az ellentmondást. Ez általában első körben a politikai elit, második körben a bírói jogértelmezés és az alkotmánybíráskodás feladata lenne. Sajnálatos, hogy még mindig nem alakult ki sem politikai, sem jogalkalmazói konszenzus azzal kapcsolatban, hogy hol a határ.
DI: Bocsánat, hogy ha kérdem, miként lehetne elérni, hogy nagyobb respektje legyen az EU alapjogi chartájának, és mi kell ahhoz, hogy Európa valamennyi tagállamában komolyabban vegyék, jobban tiszteletben tartsák?
GZ: Az Alapjogi Charta elfogadása és az Alapjogi Ügynökség megalakulása mérföldkő volt az alapvető jogok érvényesülésében. Azonban tudni kell, hogy a charta nem más, mint az eddig konszenzussal elfogadott alapjogi követelmények tételes összefoglalása.
Az Alapjogi Ügynökség rendkívüli aktivitást mutat az alapjogok érvényesülését szolgáló kutatásokban, amelyek nagy részéből kiderül, hogy a tennivalók meghatározásához igen sok területen nem állnak rendelkezésre korrekt adatok. Pedig a különböző intézkedési tervek kidolgozásához alapos – államonként részletezett – elemzésekre volna szükség.
Nagyon fontosnak tartom a jogtudatosság erősítését, s ebben a jogvédő civil szervezetek támogatását, s mindenek előtt az oktatásban a demokratikus normák elsajátításának az eddigieknél sokkal magasabb szintre emelését.
Forrás: Demokrata.info
2013. június 16.
