A történelem ítélőszéke |  |
"Fegyvertelen százezrek kínhalála se tarthatta vissza a magyar elnyomás ellenére megmaradottakat, hogy csatlakozzanak az ellenálláshoz. A partizánok száma 1941-ben pár ezer fő, de egy év alatt 77 ezer, két év alatt 300 ezer fő, és később tovább nőtt."
Hetven éve, 1941 és 1944 között sok tízezer magyar katonát azzal a paranccsal küldték határainkon túlra, majd kétezer km-re, hogy az ottani lakosokkal kegyetlenkedjen. "Elnézésnek nincs helye! Kérlelhetetlen szigorral fogja venni mindenkinek a kedvét attól, hogy a partizánok közé álljon, vagy támogassa őket. Míg a könyörületességet csak gyengeségnek tekintenék. A foglyul esett partizánokat - esetleg kihallgatás után - a helyszínen fel kell koncolni, vagy elrettentő példaként a közelfekvő helységben nyilvánosan, kötél által ki kell végezni. Hasonlóan kell eljárni a kezeinkbe került partizánsegítőkkel is." (10-es számú parancs Szombathelyi Ferenc vezérezredes) Adott további parancsokat is: "Sokszor szükséges a megfélemlítés is. Például az összes polgári férfi lakosság kiirtása." "Még egészen fiatal gyermekekkel se legyünk elnézőek, mert ezek rendszerint a partizánok hírvivői." (16.sz. melléklet) Nem csoda, hogy népirtás lett ebből.
A szadizmus szót méltán hívhatnák az érintet tájon horthyzmusnak, és ez még lehetne a hülye öncélúságnak a szinonimája is. Fegyvertelen százezrek kínhalála se tarthatta vissza a magyar elnyomás ellenére megmaradottakat, hogy csatlakozzanak az ellenálláshoz. A partizánok száma 1941-ben pár ezer fő, de egy év alatt 77 ezer, két év alatt 300 ezer fő, és később tovább nőtt.
Mit is jelentett a magyar megszállás az ukrán, orosz lakosok számára? Egy példa:
Podiur Nyikita ukrán pap tanúsága szerint: "1943 májusában mi Gnyilusa lakói olyan híreket kaptunk, hogy egy magyar büntető osztag közeledik a falu felé. A falu minden lakója, köztük én is a családommal együtt a falutól 3 km-re található erdőbe menekültünk. A magyarok tankokkal, autókkal és gyalog, légierő támogatása mellett rontott be Gnyilusába, és mivel az embereket nem találták otthonaikban, ezért tömeges fosztogatásba kezdtek.
Mindent összeszedtek, ami kezük ügyébe került, tőlem a disznót vitték el. Ezután a magyarok megkezdték az erdő átfésülését'. (...) Összesen 104 embert fogtak el, köztük nőket, csecsemőket, időseket. A Gnyilusától 12 km-re található Sztaraja Gutába terelték őket egy raktárba. 1943. május 8-án felgyújtották az épületet, és mind a 104 ember tűzhalált halt. " Lásd ezt és sok további dokumentumot "A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban levéltári dokumentumok 1941-1947 című kötetben. E kötet előszavában Krausz Tamás professzor is felteszi, a tolakodó kérdést: "miféle okok játszhattak közre a kegyetlenség szadizmussal határos elterjedésében"? Válasza szerint; "Mindenek előtt a kitartó és mélységes rasszista indoktrinációra" vezette vissza, ami a katonák szocializációját jelentette, "másodszor joggal feltételezhető ok az a fokozatosan mindent eluraló érzés, ami a háború hiábavalóságával, a halálközeli állapottal függött össze,... továbbá összefüggött a mohósággal, a korlátlan rablás lehetőségével, a büntetlenség tudatával, sőt a lakosság megfélemlítésének, terrorizálásának hősi mítoszba csomagolásával, ami minden akció alátámasztásának alapja volt.
A minap kitudódott számtalan gyilkosság felett kikből is állhatna generációnk ítélőszéke? Az egykori (nép)bíróságok jogalkalmazásának számtalan korlátja közül a bizonyítékok hiánya volt az erkölcsi arányosság fő akadálya. A nagyüzemi gyilkolás arctalan. Még ha el is ítélték a bizonyított cselekményekért az illetékest, 60 évvel később az erkölcsi gátlás hiányában krónikusan szenvedő legfelsőbb bíráink lepatyiztak a szadizmussal. Szombathelyi Ferenc is makulátlanná lett téve. Nem csak, hogy határainkon sok száz kilométerrel túl gyilkolók nyertek tömegesen felmentést, de például az ország fővárosában sok ezer ember haláláért felelős Hindy Iván is "megdicsőült". Ügyészeink sem maradnak le bíráinktól.
Vajon skrupulusmentes jogalkalmazóink helyét betölthetnék-e koszorús történészeink? A XX. századi magyar sorsfordulóinak, és a hadtörténet avatott ismerőinek a könyvtárnyi II. Világháborút érintő kötete hallgat a magyarok által véghezvitt népirtásról. "Ma a mainstream történeti irodalomban már egy szó sincs katonáink viselt dolgairól. Például Romsics Ignác akadémikus jelentősebb könyveit átlapozva minderről úgyszólván semmit, sem talál az olvasó." - írja okkal Krausz Tamás. Hasonlóan hallgatnak e részletről a II. Világháború. magyar hadtörténészei is. Nem érdemes keresni e vonatkozású részt a 2. magyar hadsereg vitézségének emléket állító könyvekben. Kevés tehát az a történész, aki a zsibbasztó amnézia helyett, vállalja a rémtettek elkövetőinek tetemre hívását.
Ahhoz, hogy ne ítéltessünk eseményismétlésre, legalább a társadalom mérvadó részének vállalnia kell a bűnökkel való, ismétlődő szembenézést, és a levont tanulságok megosztását. Ha nem érjük el a kritikus hányadot, neonáci pártok és gárdák nevezik magukat jobbiknak, intézményes támogatást kapnak; kormánykitüntetések, számukra előnyös bírósági ítéletek, parlamenti kiváltságok, bírságok, stb útján. Hatásosan fogják gyűlölet közösségbe csábítani a tudatlan és tapasztalatlan nemzedékeket. Ezt tapasztaljuk nap, mint nap.
Kezdjük el a diskurzust haladéktalanul! A Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban című levéltári dokumentum gyűjtemény erre lehetőséget ad.
Donáth Ferenc / Népszava.hu
2013. április 25.
