 |
A 10 esztendeje, 2003 decemberében, 68 éves korában elhunyt Szalai Pál jelentős társadalomtudományi elemzések szerzőjeként volt ismert, valamint az egykori szamizdat folyóirat, a Beszélő munkatársaként is.
A neves szociáldemokrata személyiségre emlékeztek március 12-én a MEASZ által szervezett konferencián, ahol a MEASZ, a MÚOSZ, valamint az MSZDP közös díjat alapított "Csakazértis" néven.
A konferencián elhangzott Szalai Pál fiának, Szalai Miklósnak előadása is:
Tisztelt megjelentek, tisztelt emlékezők!
Az ember, akire ma, tíz esztendővel a halála után emlékezünk, önöknek közéleti személyiség volt, nekem viszont az édesapám. Egyik legelső emlékem róla, amikor – három-négy évesen – ott állok vele a napsütésben Rákóczi szobra előtt, a Kossuth téren, s megkérdezem tőle: mi van írva a szoborra. Ő pedig elmondja nekem azt a sajnos mindig újra aktuálissá váló mondatot: „Újra felfakadtak a magyar nemzet sebei…”. Aztán október 23.-án este mindig a Battyhány mécseshez megyünk, március 15.-én pedig elmagyarázza nekem, hogy az a sok ember, aki látszólag csak céltalanul téblábol ilyenkor az utcán, az valójában figyel, figyel minket, nehogy „balhé”, tüntetés legyen a nemzeti ünnepen. Talán ennyiből is kitűnik: egész gyermekkoromban a politika és a történelem iránti érdeklődésre, a szabadság szeretetére és magyarságtudatra, hazafiságra nevelt engem…Olyan hazafiságra, az általa mélységesen tisztelt Kossuth, nem pedig – mondjuk – Tisza István, vagy Horthy Miklós – hazafiságára – amely nem csak nem zárta ki, hanem éppenséggel magába foglalta az egyetemes emberi eszmények iránti lelkesedést és a mások, a más népek jogainak feltétlen tiszteletben tartását…
Apám közéleti ember volt, de nem volt politikus. Nem volt érzéke a politikai realitások iránt. A rendszerváltás után kitartott az általa elképzelt „harmadik út”, a Jászi, Bibó István és Németh László nyomán elképzelt demokratikus, etikai szocializmus ábrándja mellett, s nem látta be, hogy ennek az alternatívának az adott viszonyok között semmiféle realitása sincs. Ezért nem is jutott ő a gyakorlati politikában szerephez, mint korábbi barátai a demokratikus ellenzékben.
Apám tudós sem volt, bár autodidakta módon a társadalomtudomány, az eszmetörténet bizonyos területein jelentős jártasságra tett szert, s komoly elemzéseket írt.
Apám mindenekelőtt morális idealista volt. Nem tudta elfogadni, hogy a gyakorlati politika nem magasztos eszmék szolgálata, hanem hatalmi játszma és „showműsor”, a politikai kérdésekben tájékozatlan néptömegek manipulálása. Nem tudta elfogadni, hogy a társadalom életében nem a „jó”, a „szép”, az ésszerű érvényesül, hanem az önzés, a gazdasági érdek, a hatalomvágy, sőt sokszor az öncélú gonoszság. A legsebezhetőbb életkorban, kilencéves zsidó kisgyerekként érte meg a radikális rossz, a fasizmus tombolását, s azt hiszem: ezt sohasem tudta feldolgozni. Ezért egész életében a maga naív, szinte gyermeki, donquijotei módján a rossz ellen és a jóért küzdött: a szabadságért, a társadalmi igazságosságért, szolidaritásért. Mindazonáltal olykor éles szeme volt a realitásokhoz is. Például az első perctől, a rendszerváltástól kezdve meglátta annak a politikai csoportosulásnak az elvtelenségét, demagógiáját és hataloméhségét, amely ma kormányozza Magyarországot.
Mindamellett úgy gondolom, hogy emlékének, s a rá való emlékezésnek nem aktuálpolitikai célokat kell szolgálnia, hanem az ő idealizmusát, emelkedett eszményeit kell őriznünk szívünkben.
---
Tamás Gáspár Miklós egyik korábbi emlékezése:
lyen ember nem lesz többé: magánember, sőt: magányos ember, aki a közért élt. Aki híres hajnali telefonhívásai során se röstellte azt mondani: "magyar nép" vagy a "köztársaság", s hozzátette legutóbb: "hiszen ezért élünk, nem igaz? - hogy a frász törje ki!" Aki mindig hergelt, hogy ne hagyjam anynyiban. Akit depresszióssá tett a reálbér csökkenése; nem a sajátjáé.
Szalai Pál fiatalemberként szociáldemokrata volt, de már akkor - s egy életen át - Jászi és Bibó csodálója, követője. Mint mérnök, majd könyvtáros csöndben élt, félve és utálva "a rendszert" meg "a pártot", mint annyian, reménykedve 1956-ban, majd reményt vesztve és reményt keresve. Mélyen megérintette a kereszténység. Nagy hatást tett rá a hatvannyolcas új baloldal. Kereső, töprengő, gondolkodó ember volt. Nehéz ember. Naiv és gyanakvó, és még gyanakvásaiban is ártatlanul gyanútlan.
Gyűlölte a Kádár-rendszer ismeretes kiegyezéseit, de azért a hetvenes évek óta érdekelte minden új kezdemény, a reformereké is.
A rendszerellenes demokratikus ellenzék részvevője volt, velünk volt tüntetéseken és illegális összejöveteleken, írt a "föld alatti" szamizdat kiadványokba névvel és név nélkül. A ráállított ügynök a legjobb barátja volt, s csak a Történeti Hivatalban őrzött iratokból jött rá, mennyire gyűlölte és irigyelte őt szabadságáért ez az ember, aki ma Hitler magyarul kiadott beszédeinek szerkesztője.
1989-ben nem követte az ellenzék nagy részének liberális fordulatát: megmaradt a nem marxista, szabad szocializmus követőjének. A kezdődő, majd elhalt munkástanács-mozgalomban és a kis szocdem pártocskákban is csalódnia kellett. Tiszta múltja és eredeti gondolkodása se tette lehetővé, hogy "sokra vigye" az új rendszerben. Elutasította az állami kitüntetést, mert rajta lett volna a koronás címer, márpedig ő a Kossuth-címer híve volt - és a Kossuthé: Kossuth arcképe ott függött a falán, Szekfűvel szemben Németh Lászlónak adott igazat.
Ő írta az előszót Csécsy Imre válogatott írásaihoz 1989-ben. Az utolsó radikális - és az Eszmélet szerkesztőségének tagja, a baloldali gondolkodó - távozott közülünk. Nehéz lesz nélküle; bár tudom, hogy a betegségen kívül a mai Magyarországot is nehezen bírta már. Flandriát és Burgundiát szerette volna még látni, az erasmusi földet.
Az ilyen embert nevezték valaha értelmiséginek. Haydnt hallgatta sokat.
Forrás: Népszabadság
2013. március 13.
