Emlékezés a budapesti gettó felszabadulására |  |
"Becsült adatok szerint, a fővárosban maradt pártszolgálatosok 1944 decemberében, illetve 1945 januárjában mintegy 1.200 személyt öltek meg..."
A visszavonuló német egységeket üldöző Vörös Hadsereg csapatai 1945. január 18.- szabadították fel a gettót, és mentették meg az elzárt városrészben összezsúfolt, mintegy hetvenezer halálra szánt ember életét. Kelet és Közép Európában, a budapesti volt az egyetlen gettó, ahol a zsidók többsége megérhette a felszabadulást.
1944. október 15-ig úgy látszott, hogy a fővárosban élő mintegy 200.000 üldözött elkerüli a nácik által tervezett „végső megoldást”. Horthy Miklós kormányzó sikertelen fegyverszüneti kísérlete után, a német vezetés a már hadszíntérré vált országban, a magyar fasizmus legszélsőségesebb csoportját, a Nyilaskeresztes Pártot ültette hatalomba. Gettó létesítését a főváros VII. kerületében, Vajna Gábor nyilas belügyminiszter 1944. november 29.-én rendelte el, ahová december 2.-ig az összes zsidónak - a külföldi védlevéllel rendelkezők kivételével- be kellett költöznie. December 10.-én bedeszkázták a városrészt, amit középkori szokásoknak megfelelően, a négy égtáj felé, négy kapun keresztül lehetett csak megközelíteni. Budapest 207 négyzetkilométer területéből a gettó mindössze 0,3 (!) négyzetkilométert tett ki. Zömében elöregedett, hiányos higiéniai berendezésekkel ellátott 288 lakóházban élők száma, a december elejei 33.000-ről, 1945. január 18.-ig 70.000 főre növekedett. Többségük 16 éven aluli gyermek, beteg illetve idősebb személy volt. Az elzárt városrészben 900 főből álló „gettórendőrség” teljesített szolgálatot, akik azonban a fosztogató nyilasokkal szemben tehetetlenek voltak.
A „hivatalos” élelmezési norma, személyenként napi 15 dkg kenyér, 4 dkg liszt, 1 dkg étolaj valamint 3 dl főzelék elkészítéséhez szükséges hüvelyes volt naponta, ami 700-750 kalóriát tartalmazott, szemben a börtönök foglyai számára biztosított 1.500 kalóriával. A gettóban népkonyhák működtek, de a harci cselekménynek és a nyilasok támadásai miatt az ételhordók gyakran nem jutottak el a lakóházakhoz. 1944. november 15. és 1945. január 18. között naponta átlag nyolcvan ember halt meg, tízszerese a háború előtti számnak. Január 3-a után a holttesteket már nem lehetett kivinni a gettóból és a felszabadulás idején 3.000 temetetlen holttest feküdt az e célra elkülönített helyeken
1944. október 15. és 1945. február 13. között száma Budapesten élő zsidók száma mintegy 100.000 fővel csökkent, akik közül 50.000 férfit és nőt a nyilasok az ostromgyűrű bezárulása előtt gyalogmenetben „sáncásásra” hajtottak az ország nyugati határai felé. Becsült adatok szerint, a fővárosban maradt pártszolgálatosok 1944 decemberében, illetve 1945 januárjában mintegy 1.200 személyt öltek meg a Duna-parton, a pártházakban és az utcákon
Az SS egyes vezetői és a nyilasok a szovjet csapatok megérkezése előtt, el akarták pusztítani a gettó lakóit. A tervek szerint, a Royal szállóban tartózkodó 500 fős SS különítmény, pártszolgálatosok és más fegyveres egységek január 15.-én éjjel lemészárolták volna az elzárt városrészben élő embereket. A hír hallatára a Zsidó Tanács vezetői mozgósították a még elérhető külföldi diplomatákat, a rendőrség és a közigazgatás józan gondolkodású vezetőit. Közbelépésükre, a Budapest „erőd” német parancsnokai félve, hogy a háború után tömeggyilkosokként fogják felelősségre vonni őket, megakadályozták a vérfürdőt.
……………………..
A budapesti gettó felszabadításának hatvannyolcadik évfordulójáról ünnepélyesen megemlékeztek a Dohány-utcai zsinagógában, ahol a hazai közélet és a diplomáciai testület több tagja is megjelent. Kardos Péter főrabbi beszédében kijelentette, hogy az elmúlt huszonkét évben elhangzott különböző megállapításokat „nem lehet visszavetíteni arra a pillanatra, amit akkor éreztünk, amikor a Vörös Hadsereg felszabadította a gettót”. „Évről-évre halványul az emlékezet és egyre kevesebben vannak már a túlélők közül”. A mai generációnak a vagon szó teljesen más jelent. A hazai zsidóság nem akarta elhinni, hogy a más országokban történt tragédia nálunk is bekövetkezhet. A gyalázatos megtévesztés része volt, a vidékről Auschwitzba hurcoltaknak Waldsee címről feladott, budapesti rokonaiknak parancsra írt „megnyugtató” lapjai is.
A főrabbi elmondta, hogy a gettóba zártak a torkolattüzekből próbálták a harcok állását, a szovjet katonák közeledését megállapítani, mert „kevés volt az élelem sok volt a halott”. Egyszer csak egy véres arcú szovjet tiszt érkezett a pincébe, aki azt mondta, hogy „fasiszti kaput”. Majd magyarul is megszólalt, „zsidó testvéreim szabadok vagytok.” A katona Illés Béla író volt. Kardos Péter megjegyezte, hogy „szép lenne, ha a kormány a kétharmad birtokában valami olyat tenne, hogy megint azt mondhatnánk, fasiszti kaput”. „A szovjet katonák hozták el számunkra az életet. Legyen áldás a mártírok és az érettünk elesett felszabadítók emléke”. Az ünnepség, a zsidó gyászimával, a kaddissal ért véget.
Kovács Gábor
2013. január 18.
